Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
"Próbálnám nem teljesen hülyének érezni magamat" – ezzel nyitotta a drámai körülmények közt elveszített riói párbajtőr-döntő értékelését Imre Géza. De miért kellene?
Egyszerűen túljártak az eszemen. Jól váltott, jól csinálta."
A dél-koreai Park Szang Joung 14-10-es hátrányból fordított, pedig ekkor elég lett volna egy sima együttes találat is Imre Géza győzelméhez. "Bíztam az együttes találatban, és próbáltam ugyanazt csinálni, amit addig. Egyszerűen hihetetlen, hogy 14-10-ről ennyire magabiztosan fel tudott jönni pillanatok alatt."
14-14-nél hideglelős pillanatokat élt át a csarnok, majd a koreai talált, és ezzel először vezetett az olimpiai döntőben. "Az utolsó találatnál úgy éreztem, hogy egy kicsit mellészúrtam, de talán nem is ezen múlt, hanem előtte kellett volna kicsit valami mást, mert ha kapok két tust, akkor nem kell belemenni még egy harmadikba. Utólag teljesen fölösleges azon morfondírozni, mi lett volna, ha, mert nincs ilyen a sportban. Ezüst, még egy."
Imre 41 évesen, egy olimpiai ezüst és bronz, valamint négy vb-arany és hat Eb-cím után karnyújtásnyira volt a csúcstól. A pengéje kilazult a döntőben, de sportszerűen elismeri, hogy "nem ezen múlt igazából, hanem azon, hogy ő váltott, és amit addig csinált, annak a szöges ellentétje következett".
Park az Origónak azt mondta, 14-10-nél kapcsolt, hogy ez az utolsó lehetősége, és elkezdett ő is agresszívan vívni, ahogy a magyar is.
"Közben én bíztam abban, hogy tudok majd egy együttest szúrni valahol, de nem találtam a helyet, tulajdonképpen kivédett, talán könnyedén is szúrhatott meg – mondta Imre. – Ennyi volt igazából, elkezdett pengét ütni."
Utólag azt mondja, 14-12-nél kellett volna hátrébb jönnie, és utána megpróbálni támadni. "Ezúttal volt egy pillanat 14-10-nél, hogy meglehet. Nem gondolkodtam túl, csak átsuhant az agyamon, de annak a pillanatnak sem szabadott volna elkövetkeznie. Nyolc és fél percig én voltam az olimpiai bajnok, de nem ott volt vége az asszónak, hanem pár másodpercig még tovább tartott."
Becsületére legyen mondva, még volt ereje viccelni is: a kérdésre, hogy csinálja-e még tovább, azt mondta:
azért a csapatversenyt legalább szeretném megcsinálni".
"Meglátjuk, egy hosszabb pihenő biztos következik, de már annyiszor mondtam, hogy befejezem, de mindig tovább folytattam, úgyhogy nem merek már semmit mondani – óvatoskodott. – Talán két-három olimpiával ezelőtt már mondtam, hogy abbahagyom, ilyen szempontból sem szeretnék hülyét csinálni magamból."
Szóba került a felesége, Kökény Bea is, akiről azt mondta: "Nagyon szeretjük az ezüstöt, de inkább tányér és villa formájában. Az ezüstérmes az első vesztes, ilyenkor nem jó szájízzel hagyja abba az ember a tornát."
Ezt a meccset egy-két év múlva lehet majd elemezni, amikor "a fiataloknak, a tanítványaimnak mutatom, de most nem akarok ezzel foglalkozni, mert csak még jobban elkeserednék. Ha sima lett volna, egyszerűbb lenne feldolgozni az ezüstérmet, így azért nagyon fájó."
A dobogón állva "próbáltam valami agymosót keresni, és elfelejteni ezt minél hamarább. Megfordult a fejemben, hogy 2004-ben is álltunk már a dobogó ezen fokán csapatban, és akkor kevésbé vidám képek készültek rólunk.
Ha rémálmom lesz, biztosan ez az asszó jön majd elő még sok-sok évig.
Nagyon közel voltam egy aranyéremhez, és tudjuk, Magyarországon mi a különbség egy arany és egy ezüst között, sajnos ez is benne van".
"El kell telnie még egy pár évnek, hogy értékelni tudjam, talán még 30-40-nek. Ötvennek. Annyira sokra nem tervezek. Nem tudom. Azért büszke vagyok, mert ha valaki azt mondja másfél éve, hogy lesz egy aranyam a vébén, és egy ezüstöm az olimpián, nem hittem volna el, mert nem nagyon termett addig nekem babér egyéniben. Hát ez jutott."
