Sooook

Ma befeszültem. Délben, a kontakttánc-óra után nem jöttem vissza a zenei impróra (Déli Palya-udvar...), és úgy mentem föl a házba a cicához, hogy le sem jövök többet.

Gondoltam, hogy lesz ilyen pillanat. Nagyon nehéz nemet mondani, egy újabb szinten nemet mondani. Az emberek nagyon kedvesek, mindenféle kéréssel jönnek felém. De van, hogy nem bírom befogadni, és azt kell mondanom: nem. NEM. És olyan nehezen hallják meg, csak még egy mondat, csak még egy mondat. Igen, a palyabea az olyan kedves és nyitott, csak a palyabeának is vannak határai.

Hol vannak ezek a határok?
Az egész udvar-project szól a határaim megváltoztatásáról. De nem a "sztár életébe nyerünk bepillantást" a gondolatom emögött. Hanem hogy hadd legyek már én is egy a többi közül, aki csak ember, semmi más, csak épp táncol a porban és lehet hozzá csatlakozni. A palyabeaságra vonatkozó kéréseket (énekeljek itt és ott, írjak meg valamilyen szöveget, vállaljak el ezt vagy azt, interjúznék-e itt és ott) nem tudom most értelmezni. Érzékelem, tudom, hogy ez hogy működik, de ez így most túl nagy adag mindebből.
A Living with Michael Jackson című filmen Jacko elmegy vásárolni. Az emberek a képébe mászva fotózzák, ráugranak, szétszedik. Ő pedig mosolyog, integet, válaszol. Yes, you are very kind. Thank you. God bless you. Nem vagyok Michael Jackson.
palyabea

Innen nézve:

Bea zaklatott és dühös volt, kiabált, épp hogy a fenébe nem küldött el.
Két napja rengeteget beszélgetünk arról, hogy mikor, hogyan, milyen formában kell nemet mondani. Hogy kell-e, az nem kérdés. Pár napja még azt írta Bea, hogy őt nem zavarja annyira, hogy az emberek mint a legyek a kajára, úgy röpülnek rá. Nehéz lehet szeretetet visszautasítani, de hát azért valahol ezt az egészet mégis ő akarta. És élvezi is - egy darabig. "Készíthetek egy fotót Veled és a két macimmal?" - az már tényleg elég szürreális volt, mikor ez tegnap a koncert után elhangzott egy nő szájából. Tízből kilenc végtelenül kedvesen kér számára apróságokat (amik azért rendesen összeadódnak), mások meg kritikátlan kérésekkel jönnek. Még mi sem tudhatjuk, akik vele dolgozunk, hogy milyen kemény lehet tíz napig folyamatosan kitéve lenni ennek. Beszélgettünk róla, hogy hogyan tudok segíteni, abban maradtunk, hogy megpróbálok piros fürdőruhás Bay Watch-lányhoz méltóan bevetődni a cápák közé és kimenteni őt a hajánál fogva. Csakhogy nehéz kívülről meglátni, megérezni, hogy mikor úszik még szívesen, és mikor van az a pont, mikor fulladozni kezd. Nem látok a víz alá, nem tudom, hogy rágják-e már a lábát a ragadozók vagy még csak gyönyörködik bennük.

Ma megpróbálkoztam kimenteni - rémesen sikerült. A részletek lényegtelenek, mert ezer van belőlük, egyszer itt, máskor ott a pont. "Gyorsvonat jár át az állomáson, a vágány mellett kérem vigyázzanak!" Hát, bármennyire vigyáztunk, átment a vonat a Palya-udvar stábjának tagjain. Feküdtünk kicsit a vérünkben dagonyázva, aztán csak mondtuk, mondtuk, mondtuk, és jobban lettünk, mint új korunkban.

Bea később azt bánta, hogy pont rám öntötte az egészet, aki szerinte a legkevésbé érdemlem. Én örülök neki*. Én is anyukámmal vagyok mindig a legbunkóbb, mert - bármennyire is gáz ez - azokkal engedjük el magunkat legjobban (pozitív és negatív irányban egyaránt), akikkel a legnagyobb biztonságban vagyunk.

ps.: Igen, én is érzem, hogy kicsit sovány vigasz az adott pillanatban a sértett félnek, de kicsivel később már jobb, mint egy Xanax.

*mostmár