Éji séták a túlvilágra - partylátvány-történelem

Eddig is igyekeztünk bemutatni a partykon alkalmazott látványelemeket, most pedig elindítunk egy sorozatot, melyben Paksi Endre Lehel - maga is gyakorló vizuálfelelős - művészettörténészi szemszögből veszi lajstromba az efféléket, látszólagos fejlődési tendenciáik sorba gereblyézésével és a kultúrtörténetben kimutatható eredetük föltárásával. Íme az első rész, a fénypászmáktól a térrácsokig.

E cikksorozat akkor jelenik meg, amikor a szemfüles észlelő számára már csak nyomaiban felrémlő, illetve egyre begyakoroltabb formáiban kötelező - ezért észre is alig vett - vizuáltechnikai partyapparátus a fölfedezés faltörőkosszerű és oldalra semennyire, csak előre tekintő kreatív kibomlásán túljutott, és emlékezetben maradása, gyakorlati továbbvitele vagy a teóriának, vagy az előbb is említett rutinnak függvénye lett; ez kétezeröt.

Amit ma láthatunk, abból fogunk kiindulni, s visszafelé tárjuk föl a pszichedelikus Gesamtkunstwerk lehető legtöbb oldalát, a hanghatásokon és a vj-zésen kívül minden egyéb olyan ingerkörnyezettel foglalkozva, amely része a partynak. Ez javarészt természetesen látható hatásvadászat, azonban a szagolható és kinesztetikus elemek is jelen vannak.

Már a zenei irányból érkező teória is egyetért abban, hogy a repetitív zene mennyiben rokon a legősibb rítusként elismert sámánizmus transzállapotban tetőző kultuszával. (Erről Fejér Balázs írásait lehetne említeni a magyarországi termésből, vagy a technót tekintve Bernáth(y) Sándor Gépszavában megjelentetett próféciáit, de alapjaiban a punkzene elementáris ereje kapcsán Grandpierre Attila, a VHK frontembere is ezirányból legitimálta szédületes sikerüket egyes tanulmányaiban a nyolcvanas évektől.)

Ezek a személyek azonban beavatottak, ők nem kell, hogy mást lássanak a sámándob csillagtérképén, a tűzön, vagy magán a csillagos égen kívül a túlvilági utazás sikere érdekében. A partylátogatók azonban - bármiféle beavatás vagy előtanulmányok híján - könnyen elvesznének a szellemvilág sarkig tárt útvesztőiben, ha egyébként nem lennének egyértelmű vizuális jelei annak, hogy ez (mármint táncolni a partyn) valóban nem más, mint a túlvilág, illetve Odaát. Így a party általában éjszaka zajlik, jobb esetben azzal a felhanggal, hogy hajnalhasadtáig bírják a résztvevők, ezáltal azt a kozmikus élményt megtapasztalva, hogy a fény naponta újjászületik - e fölemelő élmény különben megmaradna a kora reggeltől dolgozóknak.

Kevéssé boncolgatva az éjszaka mitológiáját, elég ahhoz ragaszkodnunk, hogy ez az a sötét, melyben úgy születik meg a fény, ahogyan a partyszervező varázsló kívánja: azokban a színekben, eloszlásban, és ami talán a legizgalmasabb, olyan sebességgel változó alakokban, ahogyan az éppen legyártható és kapható technikai keretek adta lehetőségek megengedik. Kötött ábrázolási tematikájú tudat- és kozmosztérképek, gyógyábrák, egyszóval lélekvezetők helyett azonban a partyn egy szimbolikájában nem tisztázott, felépítését követve legföljebb a káoszban hiteles ingergazdagság elnyomása jellemzi összeségében a party látványvilágát, de alkalomadtán ebből felcsillan kivezető út.

A legalapvetőbb kellék egy táncos helyen a diszkólámpák családja, csak hogy ennyiben elhatárolódjunk a koncerthelyek nem-mozgó, egyszínű altman-lámpái által nyújtott legkezdetlegesebb éji színfestéstől. Nevezzük diszkólámpának azt, ami sokszínű és mozgó fénynyalábokat bocsát ki magából. Ezek csúcsformája napjainkban az intelligens lámpának csúfolt készülék, mely állítólag hangra, annak változásaira vált magán programot: forgó prizmatikus rendszeren keresztül megsokszorosítva veti tíz vagy többféle alapgeometriai és a piac igényeivel együtt gazdagodó ábráit, melyeknek a színeit is váltogatja.