Gulyás Márton levele az [origo] Ókovács Szilveszterrel készült interjúja után

Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője olvasói levélben reagált az [origo] Ókovács Szilveszterrel, az Operaház kormánybiztosával készített, és szeptember 8-án publikált interjújára. Az írást az alábbiakban teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük. A levél után Ókovács Szilveszter viszonválasza is olvasható.  

Tisztelt Szerkesztőség!

Portáljuk lesújtó színvonalú interjút publikált néhány napja a Magyar Állami Operaház élére kinevezett kormánybiztossal, Ókovács Szilveszterrel. Érthetetlen, hogy Vincze Barbara kollégájuk milyen megfontolásból tette margóra a kritikai szellemet, amikor interjúalanyát kérdéseivel megtalálta, de tény, hogy így tett, s így az interjú párbeszédes formában lejegyzett beszámolóvá silányult. Tipikus betegsége ez a magyar újságírásnak, így önmagában akár indokolatlannak is tűnhet a tiltakozás, mégis, egy olyan szinten szakmaiatlan és kirívóan irritáló kérdéskör esetében, mint Ókovács vezetői kinevezése, nem jó érzés csöndben maradni. Emiatt engedjék meg nekem, hogy az alábbiakban kifejtsem ellenvéleményemet az interjúban foglaltakkal szemben.

Ókovács elmondja, hogy pozíciója tisztázatlan, jogilag értelmezhetetlen és számára is átláthatatlan felettesi viszonyokkal átszőtt - mégis, ez számára láthatóan nem okoz fennakadást. Szomorúbb helyzet, hogy a kérdező is jótékonyan túllendül ezen a kardinális kérdésen. Ahogy arról már korábban már értesülhettünk, Ókovács még a nyár folyamán találta meg Orbán Viktort egy leírással arra vonatkozóan, hogy milyen irányba mozdítaná az Operaház szekerét, amennyiben megfelelő jogosítványokat kapna annak irányításához. Ennek a koncepciónak a hozzáférhetővé tétele elemi érdeke lenne egy valóban szakmai alapon kiválasztott és pozícióba helyezett vezető számára. Valós szakmai teljesítmény esetében ugyanis a transzparencia véd és legitimál. Mivel a napnál is világosabb, hogy Ókovács a bársonyszékét nem kiérdemelte, hanem kitaposta, így érthető, ha nem siet a leírását publikálni. Érve, miszerint dolgozata alig 300 embert érdekelne - ha egyáltalán - nevetséges és a transzparens működés logikáját még csak körvonalaiban sem értő vezetői hozzáállásról tanúskodik. Sajnos itt a kérdező indokolatlanul hamar fúj visszavonulót és megfutamodik az átláthatóság kívánálmának képviselete elől interjúalanyával szemben. De akkor minek is kell őt az olvasóközönség nyilvánossága elé tolni?

Ókovács kétségbeejtően ötletszerű és átgondolatlan megoldási javaslatokat citál elő akkor, amikor Vincze az Operaház működési problémáinak rövidtávú megoldásai felől érdeklődik. A kormánybiztos első helyen említi egy történelmi operapályázat ötletét. Tekintsünk el attól az egyébként fontos kérdéstől, hogy egy ilyen pályázat kiírása mégis milyen kapcsolatban áll az Operaház működési problémáinak megoldásaival - megsúgom, semmilyennel. Koncentráljunk jóindulatúan a pályázat kérdésére. Aki egy akármilyen operapályázat ötletét rövidtávon kivitelezhető projektnek tekinti, az ékes tanúbizonyságát adja annak, hogy az életében nem vett részt zenés-színházi alkotómunkában. Egy laikus számára is könnyen belátható: a librettó, majd a zenei anyag megírása, az előadói-alkotói gárda kiválogatása, majd a produkció létrehozása minimum két évadnyi munka, és akkor nagyon példásan és rekordgyorsasággal őröltek az adminsztráció és a múzsák malmai. De tegyük fel, hogy Ókovács ötlete kivitelezhető egy évadon belül - vagyis rövidtávú elképzelésként megállja a helyét. Ha így is lenne, mégis milyen zeneszerzői kiválóság lenne alkalmas arra, hogy az ókovácsi paradigma mentén "történelmi operát" szerezzen? A jelenlegi legkeresettebb, élő opera-zeneszerzőnk, Eötvös Péter majd talán pont a Toldi-ra fog partitúra papírt ragadni? Vagy Jeney Zoltán, Vidovszky László? Vagy a harmincas-negyvenes generáció tagjai? Miféle elavult és szűklátókörű, a nemzeti reprezentációt dalszínházi keretek között kivitelező elképzelések rajzolódnak ki egy ilyen gondolatfutamból? Ki foglalkozik ilyesmivel ma a világban? Még a nemzeti önismeretnek nálunk is alacsonyabb fokán álló és történelmileg megtépázottabb nemzetek sem használják ilyen ócskaságok kivitelezésére a kulturális intézményeiket. Már-már csodálandó, hogy Ókovácsot érdekelné egy számítógépes játékpályázat, amellyel a fiatalokat kötné az operához - látható a szándék, tartsunk tempót a fiatalabb korosztályokkal. De mégis hogyan? Az énekeseket elküldi programozói tanfolyamra, és esetleg Kovács Jánost is átképezteti designerré esti tagozaton? Ha komolyan is vennénk ezt a lázálmot, akkor is: hol feladata ez egy, jelen állapotában, szakmailag a vállalhatóság küszöbét alulról is csak súroló működéssel döcögő kulturális intézménynek? De Ókovács rendíthetetlenül ontja magából az ötleteket, a realitások és a kívánalmak gordiuszi csomóin huszáros vágásokkal és kétségek nélkül vágja át magát - és újfent ott a lényegi probléma: miért hagyja ezt a kérdező szó nélkül?

Ókovács félmondatos sunyi utalása Kovalik Balázsra vérlázító lenne, ha egy komoly éceszgéber szájából hangzott volna el, így inkább csak mosolyogni való. A Kovalik-érát lehet kritizálni, sőt, érdemes lenne végre komoly szakmai diskurzus tárgyává tenni az akkor elvégzett munkát: nem másért, mint a magyar dalszínházi gyakorlat jobbítása érdekében. Minden esetleges ellentmondásával együtt ugyanakkor teljes felelősséggel kijelenthető, hogy Kovalik Balázs és Fishcer Ádám elindították az Andrássy úti palotát abba az irányba, amelybe a jelen kívánalmai szerint haladnia kellene. Nem a társadalmi elit találkozási színhelyeként tekintettek a házra, hanem kulturális funckiókat ellátó, a magyar társadalom minden fogékony és érdeklődő állampolgára számára hozzáférhető szolgáltató-intézményre. A fogékonyság és az érdeklődés kiváltásának érdekében végre ifjúsági, beavatószínházi foglalkozásokat indítottak ott, ahol erről korábban még csak nem is gondolkodtak. Kovalik évtizedes munkával nevelt ki egy új énekes-színész gárdát, amelynek tagjai a vokális képzettségük mellett játszó emberként is újszerű, friss színeket hoztak a hazai dalszínházi gyakorlat számára. Egészen elképesztő, hogy józan ész birtokában létezhet olyan ember, aki - ha mérlegre tesszük Ókovács és Kovalik szakmai súlyát és kiválóságát - képes legyen Ókovácsot hozni ki győztesként a megmérettetésből. De megtörtént, ebben élünk.

Nem lehet Ókovács minden mondatán leakadni, mert nem győzné a klaviatúra: de mégis, amikor a kérdező hölgy társaságában a kormánybiztos úr az Erkel renoválását olyan szükségszerűségnek írja le, mint a ráncfelvarrást, amin minden idős hölgynek kötelezően át kell esnie, akkor legalább megmozdult valami benne gyomortájékon? Miféle szellemi tartalékai, kulturáltsága lehet annak aki egy ilyen hereszagú kijelentést megenged magának - interjú helyzetben, hölgykérdező társaságában? Önmagában ez az egy mondat a szükségszerű bukását kellene, hogy hozza egy felelős intézményvezetőnek. A turisták szerepéről elmondott - szintén zagyva és következetlen - kijelentései egy letűnt kor idegenforgalmi tapasztalatairól árulkodnak. Tudjuk, ez volt az a korszak, amikor a Balaton jelentette a tengert és a 'németből' érkező jónépek a hekkel-sörrel korlátlanul tömhető, kemény-valutában tejelő vásárlóerőt. Kormánybiztos úr: ez ma már nem így működik. A vásárlóképes turisták nem reprezentálni mennek az Operába - zömmel - hanem az adott ország zenés-színházi kultúrájával való megismerkedés céljából. Jobban tennék, ha ezt másfelé keresnék, mint az Andrássy út környékén - mindannyiunk érdekében, mert ez a szégyen egy hazafi számára is nehezen eltűrhető, hát még hogy ennek a határon túl is híre menjen.

Mindezzel együtt: az alapvető probléma nem az, hogy Ókovács Szilveszter kinvezett kormánybiztosként regnál hazánk egyetlen operházának az élén. A ház történetéből és belső törvényeiből ez törvényszerűen következik, Ókovács személye mondahatni épp az ott dolgozók szakmai-etikai nívójával áll egy szinten: összenő, ami összetartozik. Hogy erre meddig lesz még néző, az nagy kérdés, de ilyesmikbe már bele se kezdjünk. Az egyetlen igazi, és komoly probléma, hogy az Önök munkatársa ahelyett, hogy független és objektív kérdezőként szembesítette volna interjúalanyát az általa elmondottak zavarosságával és szakmaiatlanságával, a legfőbb gondot a beszélgetés folyékony levezénylésére fektette. Ha Önök ezt elfogadják, az súlyos fejlemény, mert annak tanúbizonysága, hogy kész, feladhatjuk: nem pusztán teret nyerhetnek az alkalmatlanok széles tömegei, de gyakorlatilag tartaniuk sem kell attól, hogy bárki, valaha, a nyilvánosság nevében és erejével eléjük állna és beszámolásra kötelezné őket. Akkor pedig fekthetünk fel a ravatalra - csakhogy én, huszas éveim elején, ne haragudjanak rám, de egyelőre még nem tudok ezért őszintén lelkesedni. Merem remélni, hogy Önök sem: ezért vagyok olvasójuk.

Ókovács Szilveszter a fenti levélre írt viszonválaszát erre olvashatja.