[origo]
Nyomtatás

George Szirtes: "Az én feladatom a forma biztosítása"
2008. március 7., péntek, 17:35


A Londontól mintegy kétórányi vonatútra fekvő kelet-angliai Wymondhamben él a határainkon túli kulturmisszió egyik kulcsfigurája: George Szirtes fordítja angolra többek között Madách Imre, Krúdy Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor, Krasznahorkai László és Orbán Ottó műveit. Nagy-Britanniában azonban mégsem emiatt ismert a neve: a magyar származású, de angol nyelven író költő 2005-ben megkapta a T.S. Eliot-díjat, ami a szigetországban a legrangosabb kitüntetés, amit költőként kapni lehet, gyakorlatilag a Booker-díj megfelelője lírában.


"Talán Magyarországon már túlságosan is angolnak számítok"

Amikor készültem erre az interjúra, végiglátogattam a budapesti könyvesboltokat és antikváriumokat, és mindössze a Budapest File egyetlen szamárfüles, gyűrött példányát sikerült fellelnem, ráadásul eredeti angol nyelvű kiadásban. Hogyan lehetséges, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem lelhetőek fel a versei?
- Úgy tudtam Magyarországon két jelenleg két könyvem is kapható, a másiknak az a címe, hogy Budapest, és Clarissával [Clarissa Upchurch festőművész, George Szirtes felesége - a szerk.] közös munkánk, a verseimet az ő festményei kísérik. A kérdés megválaszolására valószínűleg nem én vagyok a legmegfelelőbb ember. Talán azért van ez így, mert a költészet jelenleg nem értelmezhető kereskedelmileg Magyarországon. Ez a külföldi költészetre valószínűleg még jobban vonatkozik, de lehet, hogy csak az én költészetemnek nincs piaca, mivel kifejezetten formalista költőnek mondanám magamat.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1987-ben az Európa Kiadó megjelentett egy vékonyka kötetet George Szirtes versei címmel, amit persze most már nem lehet kapni. Őszintén szólva nem tudom miért alakult ez így, talán a kíváncsiság hiánya?

Éppen ezért kérdezem, mivel számomra úgy tűnik, hogy ma Magyarországon az embereknek rettentő nagy szükségük van a sikertörténetekre. Az ön pályafutása pedig vitán felül sikertörténet: egy bevándorló költőként, nem az anyanyelvén írva befut egy nagy irodalmi hagyományokkal rendelkező országban. Ez prózában is olyan bravúr, ami például Joseph Conradnak sikerült, de neki is csak élete utolsó éveiben.
- Azt hiszem ez a történet csak az első hazalátogatásomkor volt érdekes, 1984-ben. Akkoriban még csak három kötetem volt, az első mindjárt rangos díjakat nyert, és a másik kettőt is szerették a kritikusok. Tehát akkor ez egy eladható történet volt, ezért is jelent meg a gyűjteményes kötetem 1987-ben. Jelenleg pedig inkább fordítóként gondolnak rám Magyarországon, talán az van az emberek fejében, hogy ebben a minőségemben hasznosabb vagyok.

Mindez azonban nem csak a könyvkiadásról szól. Még azt is ki merném jelenteni, hogy ön ma Magyarországon gyakorlatilag nem létezik. Alig lehet önnel készült interjúkat fellelni az interneten, kritika pedig szinte egyáltalán nem olvasható a köteteiről magyarul.
- Néhány írás azért megjelent a verseimről...

De nem olyan mennyiségben, amit az ember egy magyar származású Eliot-díjas költő esetében várna. Úgy értem Magyarországon létező jelenség, hogy minden olyan hírességet sajátunknak tekintünk, akinek a felmenői alapján kimutatható, hogy egy kicsit is magyar származású.
- Talán Magyarországon már túlságosan is angolnak számítok. Ezt pedig feltehetőleg az is erősíti, hogy az említett könyvön kívül csak egy versem jelent meg magyarul: a Budapest című kötetben, Rakovszky Zsuzsa fordításában.

Igazából ha zavar is ez valamennyire, az azért van, mert 1984 óta nem telt el úgy hét, hogy ne fordítottam volna magyar irodalmat. Most éppen a Sátántangó-t fordítom angolra, és már egy újabb Márai-regényre készülök. Mindez nagyon érdekes kihívás, a magyar irodalom feltétlenül érdemes arra, hogy idegen nyelven is olvasható legyen. Ebből azonban nem következik az, hogy mindennek fordítva is igaznak kell lennie.

Van azoknak a műveknek, amiket fordít - például Krasznahorkai regényeinek - piaca angol nyelvterületen?
- Kultstátuszuk van inkább. Krasznahorkaitól Az elleneállás melankóliája volt az első regény, amit angolra fordítottam, a sajtóban nem írtak róla sokat, de a kevés megjelent kritika kivétel nélkül pozitív volt. Nem hiszem, hogy az ő regényei valaha is népszerűek lesznek, szerintem mindig is egy kicsiny olvasóréteg fogja nagyon kedvelni őket. Persze vannak olyan magyar szerzők is, akik itt is be tudnak futni: Kertész Imre vagy Márai Sándor nagyon kedvelt volt az utóbbi időben.

Fotó: Kaiser Ottó

Mielőtt nekikezdett Sátántangó fordításának megnézte Tarr Béla filmjét?
- Nem sajnos nem láttam még, csak a Werckmeister Harmóniák-at, ami szerintem egy egyetemes remekmű. Sajnos itt Angliában nem olyan egyszerű találni egy olyan mozit, ahol levetítenek egy hét és fél órás filmet, ezért eddig csak a Youtube-ra feltöltött rövid részleteket láttam belőle.


"Olyan a kapcsolatom Angliával, mint egy vicces nagybácsival"

Magyarországról szóló verseit a Budapest File gyűjti össze, az Anglia ihlette líráját pedig az  An English Apocalypse foglalja egy kötetbe. A két kötet hangulata jelentősen különbözik egymástól: a Budapest File inkább szemlélődő, visszafogott, decens verseket tartalmaz, ezzel szemben az An English Apocalypse-ben - ahogy a címéből is sejteni lehet - öt egymást követő apokalipszis pusztítja el Angliát. Jelent mindez valamit, vagy hiba lenne itt összefüggéseket keresni?
- Ilyen módon nem létezik ez a két kötet, valójában a kiadóm tanácsolta, hogy egy kötetbe foglalhatnám a Magyarországról addig készült és már korábban is megjelent verseimet. Amikor ennek kapcsán elkezdtem összegyűjteni, rendezgetni őket, magam is meglepődtem, hogy mennyi verset írtam már Magyarországról - angliai kötődésű versekből alig fele annyi született addig. Az An English Apocalypse-t pedig egy írországi tartózkodás ihlette, 2000-ben egy ideig ösztöndíjasként tanítottam a dublini Trinity College-en. Ekkoriban több áradásról lehetett olvasni a médiában, kitört a száj- és körömfájás betegség, egyszerre rengeteg baljós dolog történt. Ugyanakkor Írországban még mindig nem túl népszerű Anglia. Ezekből az élményekből következett, hogy egy nap az egyetemi irodámban üldögéltem, és megpróbáltam elképzelni Anglia elpusztulását. A kötet versei tartalmaznak egyfajta visszafogott, mégis groteszk humort, tehát hiba lenne szó szerint értelmezni őket.

Ami ennek kapcsán fontosabb számomra, hogy részben a költészetemen keresztül, részben a magyar származásom kapcsán rájöttem, hogy valójában sosem lehetek teljesen angol. A kapcsolatom inkább olyan Angliával, mint egy vicces nagybácsival. Jóban vagyunk, nagyon kedvelem, de időnként észreveszem az esendőségeit is, mondjuk, hogy elfelejti felhúzni a sliccét. De ugyanakkor nagyon oldottnak érzem magam a társaságában. Magyarország viszont a mai napig rejtély maradt számomra. A Reel című kötetem címadó verse például arról szól, hogy egy filmstáb Budapestre látogat. Ahogy azonban ez a filmstábokkal lenni szokott, valójában azért jönnek Budapestre, hogy Berlinről forgassanak filmet. Ezért megpróbálnak összevágni, felépíteni egy olyan várost, amely csak a képzeletben létezik. Valahogy én is így vagyok ezzel a várossal, az identitása, az hogy milyen a valóságban, a mai napig kérdés számomra, ugyanakkor ez a város változtatta meg az életem, itt állt be a legnagyobb fordulat az életemben.  

Első 1984-es budapesti látogatása a saját bevallása szerint meghatározó, szinte hipnotikus élmény volt. Mi váltotta ki konkrétan ezt a rendkívüli állapotot?
- Az ember csecsemőként találkozik először a valósággal. Mi a tér? Mi a szag? Mi ez a szag? Mi az a fal? Mi ez a fal? Ezeknek a felismeréseknek az emlékét persze később elfelejtjük. Az én esetem egy kicsit más, hiszen nyolc éves voltam, amikor elhagytuk az országot, és Angliába érkezésünk után következetesen angolul kezdtek beszélni velem a szüleim. Amikor felnőttként visszatértem Magyarországra, újra hallottam az embereket magyarul beszélni, és ez óriási változást jelentett számomra. A realitásérzékem - hogy mi alkot egy falat, egy parkot, egy lámpát vagy egy utcát - teljesen megváltozott, újra felfedeztem azokat a formákat, amelyek alapján az első benyomásaimat szereztem. Ez volt az az élmény, amelyet tényleg csak a hipnózishoz tudok hasonlítani. Hetekig csak sétáltam a városban és mindenhol új dolgokat ismertem fel, de nem a részleteikről, hanem az érzékelésemhez kapcsolódó tudatalatti viszonyukról. Igazából a mai napig nem tudom mi történt velem ott és akkor, csak azt, hogy minden ismerősnek és meglepőnek tűnt egyszerre. Felkavaró és felzaklató élmény volt, a munkásságomban édesanyám halála után a második mérföldkő.

A Budapest File előszavában is írja, hogy az édesanyja öngyilkossága teljesen megváltoztatta a költészethez való hozzáállását. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen traumatikus élmény inkább befelé fordulást, önvizsgálatot vált ki, mintsem kreatív energiákat szabadít fel vagy terel más irányba.
- A változás inkább formai volt. Az édesanyám halála után sokkal objektívebb költő lettem. Rengeteget dolgoztam akkoriban egy versen, amiről csak később derült ki, hogy mérföldkőnek bizonyul a költészetemben, innentől sokkal jobbak lettek a verseim azt hiszem. Ekkor jöttem rá, hogy nem érzésekről kell írnom, hanem helyzeteket kell felidéznem. Ez a vers, az At the Dressing-table Mirror abból az emlékfoszlányból született, ahogy kisgyerekként nézem édesanyámat, miközben a festi magát az öltözőasztalánál. A tükörből elkapom a tekintetét, amikor észrevesz, és érzem, hogy azt sugallja: "Fejezd be". Amikor fel tudtam teljesen világosan és tárgyilagosan idézni azt a pillanatot, ahogy a tekintetünk találkozik a tükörben, akkor kezdett megváltozni a költészetem is. Ezzel a tárgyilagossággal, a képzelet kirekesztésével sokkal strukturáltabbak és hosszabbak lettek a verseim. Ekkor ismertem fel, hogy a feladatom valójában az, hogy a világ dolgainak formát biztosítsak.

Fotó: Kaiser Ottó

Voltak még további olyan élményei, amelyek teljesen új távlatokat nyitottak a költészetében?
- Nem, vagy legalábbis nem olyan erősek, mint ez a kettő. Talán az, ahogy az évek haladtával felismertem: már sokat dolgoztam, most már megtehetek bármit, amihez csak kedvem van. Ha őrültséget akarok írni, nincs akadálya. De ez a két élmény - különösen a budapesti látogatásom - egyértelműen a legmeghatározóbb maradt.


"Mintha a változás légköre folyamatosan ott ülne a városon"

1989-ben hosszabb időt töltött Magyarországon. Kívülállóként hogy látta az akkori eseményeket, milyennek tűnt az ország?
- Erről egy egész könyvet írhatnék, sokszor azt gondolom, hogy meg is teszem majd. 1989. januárjában érkeztem Magyarországra, és már akkor lehetett érezni a változást a levegőben. Nagyon izgalmas volt látni, ahogy az emberek elkezdek figyelni a parlamenti vitákra, számomra különösen, hiszen Haraszti Miklósnál laktam, aki ugye maga is aktív részese volt a parlamenti eseményeknek. Emlékszem március 15-ére, amikor a tömeggel a Petőfi-szoborhoz mentünk, és hogy hallottam, ahogy az emberek aggódnak, hogy valami borzasztó dolog fog történni, hogy hetekre előre kell venni élelmiszert. Mintha mindenki pánikba esett volna, nekem úgy tűnt, főként az foglalkoztatja az embereket, hogy mi történik majd, ha elszabadulnak az indulatok. Én teljesen másként éltem meg ezt, nem értettem, hogy miért érne véget a világ csak azért, mert valaki kérdéseket tesz fel a parlamentben. Persze ezt annak biztos tudatában éreztem, hogy ha mégis valami komoly fordulat következne be, bármikor elhagyhatom az országot. Ez valamennyire frusztráló érzés is volt, mert nem tudtam mit kezdeni az íróbarátaim idegességével - bennem csak az optimizmus volt, hogy ez az okos emberekkel teli ország végre felszabadul az idegen elnyomás alól, végre megalkothatja a saját politikai rendszerét.

Egy helyütt azt írja, hogy Budapest a "bizonytalanság központja". Miért gondolja ezt?
- Sok dologról nem tudom, hogy mit jelent. Az épületeken még mindig ott vannak a második világháború és 1956. golyónyomai, a történelem szinte láthatóvá válik a városban, azonban ezeken a sérüléseken kívül többet nem mutat Budapest a múltból. Ha Londonban sétál az ember, nem találkozik ezzel, pedig ott is volt Blitz. Nagy-Britannia pszichológiai értelemben is biztonságos hely, mivel szigetország. Ezzel szemben Magyarország határai sokkal bizonytalanabbnak tűnnek, nincs olyan földrajzi egység, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi őket, maga a nyelv is bizonytalanabb, még az emberek neve is az. Ha beszélünk valakivel Budapesten, hamar kiderülhet, hogy az apjának, vagy a nagyapjának más volt a vezetékneve - mint például az én esetemben - de sok nemzetiség is megjelenik a nevekben, úgy mint Német, Török, Orosz. Mintha a változás légköre folyamatosan ott ülne a városon, és nagyon kevés olyan dolog van, ami előre megjósolható, adottnak vehető, 1989. erre is jó példa. Az emberek idegesek, aggódnak és tele vannak feszültséggel - mindez az én családom történetében is megjelenik, főleg az édesanyám életében. Ez szerintem fontos pszichológiai emblémája az országnak és a városnak.

Gyakran nyilatkozza azt, hogy meggyőződése szerint a költészet mindig helyi gyökerű, erősen regionális kötődésű.
- Visszatérnék az At the Dressing-table Mirror című versre. Abban a versben van egy szoba, abban a szobában van egy tükör, egy kis asztal - ez egy igazi hely, ami létezik ebben a versben. Ha kilépnek ebből a szobából, akkor egy folyosóra jutnék, onnan egy utcára - ennek az utcának is megvan a saját identitása, de ez nem politikai vagy regionális identitás. Ebben maga a nyelv is erősen közrejátszik, hogy honnan származik, honnan árad. A nyelvnek megvan a saját referenciája: az angol bed teljesen más, mint a magyar ágy. Szerintem a költészetemnek fontos része, hogy ilyen értelemben nem magyar, de nem is angol.

Fotó: Kaiser Ottó

T. S. Eliotot tartja számon az egyik első meghatározó irodalmi élményeként. Ugyanakkor a magyar nem jelenik meg idegen nyelvként a költészetében, pedig adott volna az ön számára, hogy több nyelvből építkezve írjon lírát. A Puszta ország-ban fellelhető bábeli nyelvi zűrzavar, nyelvi játék sosem foglalkoztatta költői eszközként?
- Néha megjelennek német francia vagy olasz szavak a verseimben, de a magyar valóban nem jellemző. Nem hiszem, hogy a magyar nyelv hozzáférhető azok számára, akik nem beszélik - nem tudnák kiejteni a szavakat. A Reel-ben szerepel néhány magyar utcanév, és az egyik kritikusom utalt is erre, hogy a költészetemmel a magyar nyelvre is tanítom az olvasóimat, legalábbis a kiejtésre, mert úgy kell kiejteni azokat az utcaneveket, hogy rímeljenek az angol párjukkal. Őszintén egy kicsit művinek is tűnne számomra, hogy így emeljem be a költészetembe a magyar identitásomat, olyan mintha csak azért öltöznék piros-fehér-zöldbe, hogy ezzel hangsúlyozzak valamit. Eliottal pedig nem állítanám párhuzamba magam, ő egy nemzetközi neveltetésű költő, aki angol nyelvterületről szintén angolul beszélő országba költözött. Közben pedig szétesik a világa, A Puszta ország legalábbis számomra annak a lenyomata, hogy a dolgok menthetetlenül darabokra hullnak. Az én költészetem ennek éppen az ellenkezője, én pont hogy összefogni, keretbe illeszteni igyekszem a dolgokat.


[origo]