[origo]
Nyomtatás

A Tisza a XIX. században - a nagy folyószabályozások kora
2004. szeptember 30., csütörtök, 14:39


1998 és 2001 között négy rendkívüli méretű árvíz vonult le a Tiszán. A hatalmas károk ráirányították a figyelmet arra, hogy szükség lenne a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelésére. A Vásárhelyi-terv zovábbfejlesztése, az elmúlt évszázad legnagyobb természetalakító munkája a Tisza menténel most kezdődhet el. A WWF Magyarország által készített cikksorozatban a Vásárhelyi-terv természetvédelmi és ökológiai jelentőségét, a Tisza természeti értékeit, szabályozásának történetét ismertetjük.


Út a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztéséig

Az elmúlt évszázadokban a hatalmas kanyarokat rajzoló-kalandozó Tisza az Alföld szimbólumává vált. A Tisza-völgyben élő sok ezer ember élete szorosan összefonódott a "szőke folyóval". Áldás és átok a víz, mondta az alföldi ember, akit hol a pusztító árvizek, hol az aszályok tettek próbára.

Az ősi ártéri gazdálkodás

Az Alföld valaha igazi vadvízország volt. A Tisza szabályozása előtt a folyó és mellékfolyói árterülete, az áradások táplálta láp, mocsár és rétvilág összefüggő vízi élőhelyrendszert alkotott. Ma már jóformán elképzelni sem tudjuk milyen gazdag, fajokban bővelkedő volt az egykori flóra és fauna.

Forrás: Földi Bea és Majoros Csaba

Nagykörű térsége a XVIII. században


Az ártereken élők megtanultak együtt élni a folyó szeszélyeivel, kihasználták a táj adottságait. Felsorolni is hosszú a haszonvételeket: halászat, vadászat, pákászat, csíkászat, rákászat, teknősfogás, tojásszedés, nád és gyékényaratás, ártéri gyümölcsök és gyógynövények gyűjtése, gombászás, méhészkedés. Az egyik fő tevékenység a külterjes, rideg tartáson alapuló állattenyésztés volt: dús füvű legelők adtak élelmet a szürkemarhának, a rackának, a réti és szalontai disznónak. Őseink nem felélték tőlük, hanem megtartották, sőt, megújították a természeti erőforrásokat. Az alföldi kultúra virágzásának, a viszonylagos jólétnek a török hódoltság vetett véget.

Az egységes szabályozás előkészítése

A szaporodó lakosság növekvő igényei miatt újabb és újabb területeket vontak művelés alá. Ezért az 1700-as években több helyen is gátépítésbe, lecsapolásba kezdtek, de a temérdek munka csak ideig-óráig járt eredménnyel. Mind a kormányzat, mind a Tisza menti birtokosok érdeke az volt, hogy a hajózási útvonalak kialakítása révén az addig viszonylag elzárt vidék bekapcsolódhasson az országos kereskedelembe.

Forrás: WWF/Kis FerencElsőként Szinyei-Merse József vetette fel 1784-ben a Tisza egységes szabályozásának kérdését. Az első lépés, a folyók vízrajzi feltérképezése hatalmas munkát jelentett. 1816-ban a Körösök völgyében pusztító árvizek hatására kezdődtek meg az átfogó szabályozást előkészítő térképezések és vízrajzi felmérések. Itt szerezte első gyakorlati tapasztalatait Vásárhelyi Pál is, akinek később oly nagy szerep jutott a szabályozási munkálatok kidolgozásában.

1830 tavaszán emberemlékezet óta a legnagyobb árvíz pusztított. A Tisza, a Körösök és a Berettyó mintegy 8000 km területet öntött el és tartott 2 hónapon át víz alatt. Egyértelművé vált, hogy a szabályozási tervek kidolgozása nem várathat tovább. Ekkor lépett a színre az újító gondolkodású Széchenyi István. A munkálatok végrehajtására és az egyéni és közösségi érdekek összehangolására 1846 januárjában vezetésével megalakult a Tisza-völgyi Társulat.


A munkálatok elindulása, a Vásárhelyi-terv

A magát a korszak legnagyobb vízügyi szaktekintélyévé kinövő Vásárhelyi Pál 1846 márciusában benyújtotta A Tisza folyó általános szabályozása című tervezetét. Vásárhelyi kettős célt jelölt meg tervében: az árvizek korlátozását és a hajózhatóság biztosítását. Úgy vélte, a szabályozás sikeréhez a folyó esését kell növelni, s ezzel együtt nő majd a sík vidéken amúgy lelassult folyó sebessége is. Az esés növelésére a túlfejlett kanyarulatokat le kell vágni, ezáltal a folyó hossza megrövidül. 102 átvágást tervezett, amely a folyó hosszát 452 km-rel, azaz 37 %-kal csökkentette volna. Vásárhelyi elgondolása szerint az átvágásokkal a víz lefutása gyorsabb lesz, így idővel az árvízszintek is alacsonyabbak lesznek. (A gyakorlat később nem igazolta ezen elképzelését.) Az árvizek kordában tartására pedig kellő távolságokban elhelyezett gátak építését tartotta megvalósíthatónak.


Forrás: WWF Magyarország


A magyarországi folyók ártere (világoskékkel) a folyószabályozások előtt

Vásárhelyi a munkálatok megkezdése előtt tragikus hirtelenséggel meghalt, így a kormányzat a folyószabályozások nemzetközi hírű szakértőjét, az olasz Pietro Paleocapát hívták az országba. Paleocapa nézetei némileg különböztek Vásárhelyiétől, ő a folyó töltésezését javasolta. Arra a meggyőződésre jutott (egyébként tévesen), hogy az átvágások létesítése, azaz a folyó esésviszonyainak növelése nem segíti az árhullámok levonulását. Ő mindössze 15 kanyarulat-átmetszést tartott szükségesnek, igaz, ezek jóval hosszabbak voltak: 205 km folyóhosszt iktattak volna ki.

A munkálatok végül is a két terv kompromisszuma alapján indultak meg 1846. augusztus 27-én Tiszadob határában, a későbbi Széchenyi-gát építésével és a Tiszadob-Tiszaszederkény közti mesterséges meder létesítésével. A Tisza alföldi szakaszán 1879-ig végül összesen 112 átvágás készült el, amely egy "új" Tiszát eredményezett. A folyó teljes hossza 1419 km-ről 962 km-re (38 %-kal) csökkent.

Az első problémák

Forrás: [origo]1853-ban és 1855-ben újabb pusztító árvizek vonultak le a Tiszán, melyek az addig megépített gátak egy részét lerombolták. Munka közben, a tapasztalatok birtokában az ármentesítés nehézségei is kiderültek. Bebizonyosodott, hogy az ártér leszűkítése töltésekkel oly mértékben megemeli az árvízszinteket, hogy a védelem nélkül maradt, korábban ármentes magaslatokon csapott ki a víz, addig soha el nem árasztott településeket veszélybe sodorva. 1863-ban ismét természeti csapás sújtotta az Alföldet. Most azonban nem a sok víz, hanem ellenkezője, az aszály okozott katasztrófát. Az éhező lakosság az ármentesítést okolta nyomorúságáért. Az aszály bebizonyította öntözési csatornahálózat építésének és az Alföld fásításának szükségességét.

1879. március 12-én megrendítő tragédia következett be: az árvíz átszakította a Szegedet védő töltést. A folyó csak mintegy fél esztendő múltán húzódott vissza a medrébe, leírhatatlan pusztulást hagyva maga után. A kormány az addigi szabályozás radikális felülvizsgálatát követelte. Az olvasó itt azt gondolhatja, hogy Vásárhelyi terve hibás koncepción alapult, ám ezt meg kell cáfolnom. A Tisza-völgyi Társulat külföldi szakértőket kért fel a vizsgálatra, akik megállapították, az addigi elgondolások helyesek voltak, vagyis csak a töltések és átvágások együttes alkalmazása az egyedüli helyes megoldás a Tisza szabályozásánál. Véleményük szerint az árvízszintek emelkedése szükségszerű és tartós folyamatnak tekinthető mindaddig, amíg az árvízvédelmi töltésrendszer a folyó teljes hosszában helyes vonalazással ki nem épül. Hangsúlyozták, hogy a sűrűn lakott településeknek különleges védelmet kell biztosítani.


A szabályozás árnyoldalai

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása óhatatlanul együtt járt az egykori legendás halbőség megcsappanásával. A halak mozgástere a szűk hullámterekre korlátozódott, az íváshoz nélkülözhetetlen összefüggő sekély vízfelület drasztikusan lecsökkent. A lecsapolások következtében eltűnt az egykori vadregényes vízi élővilág is.

Forrás: Földi Bea és Majoros Csaba

Napjainkban az ármentesített területen főként intenzív szántóföldi növénytermesztés és istállózó állattartás folyik. A hullámtérben a kiskertek, szántók és faültetvények mellett még megtalálható a természetes ártéri élővilág is


A szikes területek problémája is szorosan kapcsolódik a szabályozáshoz. Amíg az árhullámok rendszeresen lemosták a később szikesnek bizonyult területeket, ez nem okozott gondot. Az ármentesítés után azonban megnőtt a talaj párolgása, és a felfelé irányuló vízmozgás következtében a talaj mélyebb rétegeiből a sziksó is feldúsult a felszín közelében.

Egy további hatalmas probléma, amely lassan ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint az ármentesítés, az a belvíz volt. A megépített töltések, miközben védték a területet az elöntéstől, megakadályozták a gátak mögött felgyülemlett belvizek levezetését. A belvízlevezető csatornahálózat kiépítése és karbantartása nem várt költségeket rótt a birtokosokra.

Új gondolatok az árvízi rendezésben


Forrás:Siposs Viktória/WWF


Árvízi védekezés Nagykörűben, 2000 áprilisában

A Tisza-völgy rendezésében döntő változás akkor következett be, amikor 1889-ben az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal vezetőjévé Kvassay Jenőt nevezték ki. Kvassay a megbolygatott folyó egyensúlyi állapotának a rendezésére kétlépcsős programot javasolt. Az első ütem célja a már megkezdett munkák befejezése volt. Megállapította, hogy a tiszai átvágások jelentős része egyelőre nem vált anyamederré, tehát a Tisza megzavart vízjárásának egyensúlya még nem állt helyre. Fontos feladatnak tekintette továbbá, hogy az árvizek levonulásának javítása érdekében az alsóbb szakaszok átvágásait bővítsék. Egy 1905-ös kormányjelentés szerint "a Tisza folyónak az 1850-es években megbolygatott egyensúlyi állapota nagyban és egészében ismét normális helyzetbe jutott".

A Tisza árvízi szabályozása lényegében befejeződött. Akkor célját elérte, de azóta bebizonyosodott, hogy az óriási jelentőséggel bíró munkák ellenére az árvízi biztonság növelése céljából további munkálatokra van szükség.

Forrás:
DUNKA Sándor - FEJÉR László - VÁGÁS István: A verítékes honfoglalás - A Tisza-szabályozás története, Budapest, 1996;

GULYÁS Katalin: Ármentesítés és szabályozás a Tisza völgyében - in Ezer év a Tisza mentén, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága milleniumi kiállításának kiadványa, Szolnok, 2000;

SIPOSS Viktória- KIS Ferenc: A Tisza új élete, LIFE-Nature program a Közép-Tiszán, WWF Magyarország, Budapest, 2002;

SZILÁGYI Miklós: Az áradások és a gazdálkodás összefüggése az ármentesítések előtt, előadás a Történelemtanárok Országos Konferenciáján 1998. október 3-án.

Kiss Mónika / WWF Magyarország


[origo]