A Radiohead akusztikus koncertje

Vágólapra másolva!
Nagy tanulság, hogy a rockzenéhez hangerő kell, főleg akkor, ha szégyenlős, introvertált, érzékeny zenészek játszanak a színpadon. Szombat este megúsztuk az előrejelzett nagy esőt, a Nagyszínpadnál hatalmas tömeg verődött össze, Thom Yorke is mindent beleadott, a gyenge hangosításnak köszönhetően azonban olyan volt a koncert, mintha a szomszéd szobából szólt volna.
Vágólapra másolva!

Ha az idei fő produkciókat nézzük, a Franz Ferdinand hangosítása rendben volt, Jovanottit a koncert felénél lekeverték, a Scissor Sisters olyan kirobbanóan szólt, hogy még a Világzenei színpadnál is lehetett hallani, majd a fesztivál legjobban várt fellépését letekert hangerő mellett kűzdhettük végig. Ezen a banánhéjon pedig még egy olyan banda is képes elhasalni, mint a Radiohead - tegyük hozzá, hogy a zenekarra nem lehetett panasz, hozták, amit tudnak, éppen ezért volt különösen bosszantó, hogy nem halljuk őket, főleg, hogy Thom Yorke-ék saját technikusokkal érkeztek a fesztiválra.

A jelenlegi Sziget közönségét tekintve amúgy is érdekes választás a Radioheadet fő attrakciónak leszerződtetni, hiszen az oxfordi csapat sosem szédületes tempóval, fülbemászó dallamokkal, táncolható zenével operált. Szombat este a Nagyszínpadon egy igazi felnőttzenekart hallhattunk, sok fájdalommal, kevesebb örömmel, azaz a hangszerekből ezúttal az emberi érzékenység és nem a rock and roll szólt.

Szerencsére a zenekar nagyon is tudatában volt, hogy először játszik Magyarországon: az utóbbi lemezek elektronikusabb hangzása, azaz a Radiohead jelene ezúttal háttérbe szorult, sok számot hallhattunk a világsikert meghozó albumokról (The Bends, OK Computer), a nagy slágerek közül egyedül a Creep maradt ki. Elmondható tehát, hogy a zenekar nagyon figyelt a közönségére, és inkább életműkoncertet adott ahelyett, hogy bemutassa: hol tart jelenleg a zenei fejlődésben, milyen új irányok felé halad.

Azért a lassan készülő új lemezről is szólt két dal, maga a koncert közel két óráig tartott, a ráadás előtti katarzist pedig olyan klasszikusok hozták meg, mint az Idioteque vagy a Street Spirit. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Sziget történelmének legjobb koncertjét hallgathassuk végig, a tény azonban, hogy a balladák már szinte egyáltalán nem értek el a közönség hátsóbb soraiba (a tömeg tulajdonképpen teljesen kitöltötte a Nagyszínpad előtt rendelkezésre álló teret), sokat levont az élvezhetőségből: ha a körülöttünk állók közül valaki hangosabban számolt be arról, hogy éppen mit érez, gond nélkül elnyomta Thom Yorke hangját.

Azt már a koncert előtt lehetett sejteni, hogy a tömeg hogyan fog megoszlani: a legtöbben a Radioheadre mennek, az ínyencek pedig Femi Kutit választják a Világzenei színpadon. Utóbbiaknak sajnos csalódniuk kellett, mert Fela Kuti fiának megtiltották az orvosai, hogy színpadra lépjen, ezért csak a kísérőzenekar játékát élvezhette a közönség. Korábban azonban meglepően nagy tömeg előtt játszott az Orange Blossom ugyanitt, és bizony meg is érdemelték a közönség bizalmát: a punk felől indult, majd elektronikába jutott francia banda keleti zenei motívumokon keresztül bizonyította, hogy a punk még mindig él.

Ezt egyébként a Zúzda nevű színpadnál is tapasztalhattuk: a Gecizőket még pont elcsíphettük a Radiohead előtt, de ha nem a fő attrakciónak szavaztunk bizalmat, akkor akár a CPG-t is megvárhattuk itt - annyi biztos, hogy tegnap este e helyütt kacsintottak ránk leginkább a régi diákszigetes idők.