Tíz sportorgazmus Pekingből

Nem kis élmény Usain Bolt száguldását, Michael Phelps aranyhalmozását, Rafael Nadal erőteniszét vagy éppen Kobe Bryant zsákolását pár méterről látni, ám ugyanilyen felejthetetlen Kemény Dénes pólókapitánnyal egyből a döntő után beszélni, Kovács Katalin nyakába aranyérmet akasztani, a megnyitó szemkápráztató lánggyújtását vagy épp a kínai strandröplabda-fanatikusokat figyelni, s persze közben drukkolni, drukkolni, drukkolni. Volt több ezer, ezúttal mégis csak tíz felejthetetlen pillanatot, sportorgazmust választott ki két újságíró és egy fotós tudósítónk a pekingi olimpiáról.

10. Mohamed Aida - egy fantasztikus asszó, ami kevésnek bizonyult

Az olimpia nyolcadik versenynapján jártunk, és még mindig nem volt magyar arany. Majd talán a női tőrözők, gondoltuk, hiszen a vívóknál minden csapatunk úgy indulhatott neki a versenyeknek, hogy az érem bekalkulálható. A németeket el is takarította az útból a Mohamed Aida, Knapek Edina, Varga Gabriella összeállítású trió, a döntőért pedig az amerikaiak következtek. Azok az amerikaiak, akik a világbajnok lengyeleket fosztották meg az éremszerzés lehetőségétől. Lehetett látni rajtuk, hogy jó formában vannak. Arra azonban senki nem számított, hogy a mieink valósággal összeomlanak.

Ekkor még senki, vagy legalábbis a négy lányon kívül kevesen tudtak a belső vitákról, az Ujlaky-ügyről, a korántsem ideális hangulatról. Kivülről csak az látszott, hogy a mieink akármit csinálnak, az ellenfél mindig eltalálja őket. Nyolc asszóból mindössze kettőt nyertek a magyarok, egyet még Knapek az elején 4-3-ra, és egyet Varga 5-3-ra, miközben Knapeknek becsúzott egy 1-7-es zakó is.

Az utolsó három percre Mohamed Aida és Erinn Smart kötött be, 33-19-es amerikai vezetésnél. "Csak nehogy az legyen, hogy feljön Aida egy tusra, és a végén nyer az amerikai, akkor inkább legyen hamar vége" - mondtam a kollégának félkomolyan, hiszen mindketten lemondtunk már arról, hogy itt csodát lehet tenni.

Aztán elindult a csörte, és Mohamed olyan volt, mint gyerekkorom kedvenc filmjében, az Oliver Reedet, Michael Yorkot, Richard Chamberlaint felvonultató klasszikusban a három testőr. Ment előre, szinte gondolkodás nélkül, és sorra adta a tusokat. Őrületes harc volt ez, nem csak az ellenféllel, leginkább az idővel. Hiszen Smart szinte leblokkolt, Aida pedig eksztázisban volt, mi pedig már egymás mellett ugráltunk, ökölbe szorított kézzel és 120-as pulzussal. "Ezt nem hiszem el, ilyen nincs, ha ezt innen megnyeri..." - mondogattuk egymásnak egyre hangosabban, egyre elszántabban. Mohamed pedig csak ment előre, és egymás után kilenc találatot vitt be.

Smart tanácstalan volt, páholyban ment fel a pástra, ekkor pedig már pánikban volt. Az idő azonban neki dolgozott. Nagy nehezen megszúrta Mohamedet, aki azonban továbbra is valami földöntúli állapotban vívott, és egyre közelebb hozta a csodát. Azok a magyar szurkolók és újságírók, akik összetörten, reménytelenül, bágyadtan figyelték a mieink szenvedését, egyszerre keltek életre Aida fantasztikus produkciójától, és szinte imádkozva szuggerálták az órát, amely rendületlenül számolt visszafelé.

Másodpercek voltak hátra, amikor már az egyenlítés volt a tét. Lehet-e végre igazi magyar öröm annyi csalódás után ezen az olimpián? Elfelejthetjük-e végre a szokásos panelt, hogy mi magyarunk örök vesztes nép vagyunk? Három másodperc van hátra, Mohamed elindul, a gyomrok görcsben, a homlokok gyönyöznek, az idegek dagadnak. Mohamed elindul, de Smart talál, 35-33, döntős az Egyesült Államok, vége...

Egy álommal szegényebbek lettünk, elhittük, hogy összejöhet a csoda, így különösen fájó volt látni az amerikaiak megkönnyebült örömét, ahogy a sírásra görbült szájak óriási mosolyra váltottak. Ez legkevésbé Mohamed Aidán múlott, aki így is hős volt, bebizonyította, hogy fantasztikus sportember, és hogy a lehetetlen tényleg nem létezik.

• Mohamed Aida a 14-2-ből szeretne erőt meríteni