Vágólapra másolva!
Szombat hajnalban megnyerte az Északi-sark maratont, hétfőn már újra munkába állt Magyarországon Tóth István. Az amatőr sportoló ruhájából két marék izzadtság pottyant ki a verseny után jég formájában, néhány körme kicsit megfagyott, de maradandó sérüléseket nem szenvedett, ahogyan más sem a mezőnyből. A 42 kilométeres távra Bajnokok Ligája-meccsel hangoltak a résztvevők, Tóth pedig különös szuvenírrel tért haza a döntőről.

Tóth István a hétvégén -32 Celsius-fokban nyert maratont az Északi-sarkon. A péntek este 11-kor kezdő verseny első magyar indulója négy óra 54 perces idővel győzött. A különleges futás a Barneo jégtáborban zajlik, melyet az Orosz Földrajzi Társaság kutatói építenek fel. Még a repülőgép-leszállópálya is a jégben van, az utat bulldózerek egyengetik ki.

Az idei győztes, aki civilben egy kozmetikai cég HR-vezetője és pénzügyi controllere, ötödik magyarként érte el az Északi-sarkot. Mivel a maratonnak helyt adó körpálya koordinátái a sodródás miatt állandóan változnak, a szervezők akkor is elviszik a futókat a sarkra, ha netán verseny közben nem érintenék azt. A most 42 éves Tóth István régóta focizik barátaival a BLSZ III-ban, ám futásra csak néhány éve adta a fejét.

- Miért kezdett 36 évesen a foci mellett még futni is?
- A maratonfutás az öregek sportja, és én biztosan úgy éreztem, hogy kezdek öregedni. Komolyra véve: irodában dolgozom, ülőmunkát végzek, így szükségem volt még több mozgásra.

- Mit szólt a felesége és a két gyereke, mikor először felmerült az ötlet?
- A feleségem sosem mondta, hogy aggódik, de éreztem rajta. A lányaim mondogatták, hogy "Apa, ne menj el megint", mert néha üzleti utak miatt is távol vagyok, de aztán hamar megbarátkoztak a gondolattal.

- Hogyan edzett a versenyre munka mellett?
- Tipikusan hajnali futó vagyok, most még inkább így kellett edzenem, mert akkor volt megfelelő az idő. A március már nem volt az igazi, de télen sokszor -5, -10 Celsius-fokban vagy még hidegebb időben készültem. Lényeges volt, hogy ne csak a távot, hanem a hideget is próbáljam feldolgozni, de anélkül, hogy kockáztassam az ízületi fájdalmakat.

- A fagyra lehet külön készülni?
- Másoktól hallottam, hogy hűtőházban készülnek, de erre nem volt időm. Másrészt ott helyben futnak, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor valaki ténylegesen tolja magát egyenesen előre. Abban sem vagyok biztos, hogy a futópadok mennyire működhetnek ott jól, de nem is igen tudtam volna ilyen helyszínt keresni.

- Egy húsüzemet képzeljünk el?
- Nagyjából igen, vagy tengerihal-feldolgozó üzemet, de a magam részéről ezt nem is akartam.

- Orvossal beszélt a táplálkozásról, illetve a speciális tudnivalókról?
- Feltétlenül kellett, ugyanis az előtte lévő egy hónapban volt egy erős gyoromfájdalmam, erre gyógyszert szedtem, amit csak egy héttel a verseny előtt hagytam abba. Ezen kívül a háziorvosom adott jó tanácsokat.

- Az internetet használta a felkészüléskor?
- Abszolút! Az internet nagyon jól jön, amíg valaki nem napi öt órát ül előtte. Információt gyűjtöttem a helyszínről, a versenyről. Az Északi-sark mint természet is érdekelt, hogyan működik, mikor olvad, mikor fagy, mikor kel és nyugszik a nap a különböző hónapokban.

- Úgy tudjuk, már itthon kialakította magában a bizalmat az egyébként veszélyes terep iránt. Ezt hogyan lehet elérni?
- Szerintem ez egyfajta megbékélés az embernek, hogy belátja a saját kicsiny voltát és a természet erejét, és belátja azt is, hogy másokra van utalva, jelen esetben az orosz pályatervezőkre, akik sokkal jobban tudják, mikor mit lehet tenni. Irántuk, illetve a természet iránt volt meg ez a bizalom.

Forrás: Tóth István

- Maga a verseny milyen terepen zajlott?
- Egy körpályán, ahol 14 kört futottunk, körönként tehát bő három kilométert, amit a szervezők GPS-szel mértek ki. Lefutottuk, majd utána helikopterrel pontosan a sarkra vittek, mert ez is benne volt a programban. Az eredeti pálya ugyanis úszik, tehát folyamatosan mozognak a koordinátái. A szervezők úgy készülnek, hogy ha a pálya nem érinti a sarkot, és verseny közben sem mozdul arra, akkor is elviszik oda a résztvevőket.

- Hogyan pótolta a folyadékveszteséget, vagy ott eleve nem kell inni?
- Kell, minden mozgás hőt termel, amelyet folyadékvesztéssel vezet el a szervezet. Ezt ugyanúgy pótolni kell, mint egy normál maratonfutásnál: izotóniás itallal, illetve vízzel. A táplálkozás pedig zselét jelentett, van egy-két márka, amelyet a gyenge gyomrom ellenére el tudok fogyasztani.

- Milyenek voltak a körülmények? Buzdították önöket a pálya szélén?
- Volt egy sátor, ahová minden egyes körben befuthattunk, itt minden rendelkezésre állt, és lehetett kicsit melegedni. Én ötször mentem be, nagyjából két-két percre. Ennyi kellett, míg leszedtem a kesztyűt, majd fagyos kézzel letéptem a zselé tetejét. Egyszer kicsit többet voltam ott, mert a jobb lábamban görcsöt éreztem, ezt le kellett masszírozni. Persze a pálya szélén is álltak, de csak elvétve: az ott dolgozó oroszok szurkoltak az orosz versenyzőnek, illetve fotósok is voltak. Annak azért örültem, hogy jegesmedvék nem jöttek szurkolni. A kutatók különben a legbiztonságosabb, legegyenletesebb és a sarkhoz legközelebbi részt keresték a tervezéskor. Voltak kis hóhegyek, de úgy alakították ki a pályát, hogy ezeket ne kelljen megmászni.

Tolószékkel a jeges maratonon

Az észai-sarki maratont először a verseny jelenlegi igazgatója, Richard Donovan futotta le, még 2002-ben, egyedül. Egy évre rá már tízen álltak rajthoz, azóta 2005 kivételével mindig megrendezték az eseményt. 2010-ig 33 ország 188 versenyzője indult el, de Tóth Istvánig nem volt magyar a mezőnyben. 2004-ben és tavaly egy-egy vak sportoló is teljesítette a távot, míg 2007-ben egy kerekesszékes indulónak is sikerült ez.


- Milyen a versenyzők közti kapcsolat?


- Verseny közben egyszer sem érezte, hogy rosszul párologtat a szervezete? Mit tehetett volna, ha mégis, azonnal feladja?
- Volt, aki túl melegnek érezte a felszerelését, túl sok ruhát vett magára. Én a sátorban kikészítettem az ágyamra egy második felszerelést, hogy szükség esetén tudjak váltani. Mikor végeztem, két marék jég zuhant ki, a ruhám alól - ezt izzadtam ki magamból. Kisebb fagyási sérülések előfordultak, de komolyabb baja nem lett senkinek. Az orosz orvos mindenkinél csak hümmögött egyet, és félvállról azt mondta: három hét múlva jó lesz. Nekem három körmöm elég csúnya, de nagyobb fagyási sérüléseim nincsenek.

Szuvenír a repülőről

Tóth István bámulatos módon egy repülőgépen lett a futás megszállottja. Egy fedélzeti magazinban látta meg ugyanis a Marathon des Sables nevű marokkói sivatagi ultramaratonról szóló cikket. Eleinte nevetett rajta, de aztán a gondolat befészkelte magát a fejébe. Többször is visszalapozott az újságban, majd hirtelen ötlettől vezérelve kitépte a cikket, melyet azóta is őriz.


- A mostani versenyről milyen tárgyi emléket őriz majd?
- Most két lapot téptem ki a Scandinavian Airlines katalógusából, melyeken a nálunk megszokott térképekkel ellentétben az Északi-sark van középen, mert nekik így könnyebb ábrázolni, hogy Norvégiából vagy a Spitzbergákról hogyan viszik az utasokat Észak-Amerikába, Japánba, vagy Kínába.

- Mi volt a programja a hazaérkezés után?
- Azonnal munkába álltam. Egy vasárnap esti vacsora a családdal, aztán hétfőn már kezdtem is a munkát. Jönnek a határidők, nem lehet másképp megoldani.

- Jelentett egyfajta motivációt, hogy itthon aztán feladatai vannak?
- Teljes mértékben. Nincs idő tétlenkedni, vár a munka - azzal együtt, hogy nagyon élveztem az egészet.

Forrás: Tóth István

- A marokkói sivatagi ultramaraton még hátravan, ahogyan Ausztrália, az Antarktisz, és Dél-Amerika is. Mindegyiket le szeretné futni?
- Igazából nem fontosak, mármint ha sorrendbe akarnám rakni az értékeket, akkor nem azt mondanám, hogy ezek számítanak a legtöbbet az életben, de mint futó, ha szabad így fogalmaznom, a karrierem szempontjából igenis érdekel, hogy tagja legyek annak a szűk elitnek, amely teljesíti a Grand Slamet.

- Van konkrétabb terve is már?
- Még nincs, illetve legközelebb talán a Kinizsi 100 túrát szeretném megcsinálni, amelyet május végén rendeznek Magyarországon, a száz kilométeres távot 24 óra alatt kell teljesíteni.