Szupersztárok vagyunk

A ruandai ülőröplabda-csapat két alapítója az 1994-es népirtás idején nagy eséllyel meggyilkolhatta volna a másikat, most azonban együtt hajtottak a sikerért a londoni paralimpián. A nézők imádják őket, az otthoni szurkolóik pedig a segítségükkel legyőzhetik a démonaikat.

A ruandaiak 1994-ben megdöbbentő hatékonysággal ölték halomra egymást mindössze száz nap alatt. A csaknem egymilliós áldozati lista azért is figyelemre méltó, mert igazából nem álltak rendelkezdésükre tömeggyilkolásra alkalmas eszközök. A hutuk a legkézenfekvőbb fegyverrel, a bozótvágó késsel járták körbe és gyilkolták le tuszi szomszédaikat. A módszer nem volt tökéletes, így sokan túlélték a brutális kaszabolást, de csak a végtagjaik elvesztése árán. A ruandaiak lábát nem kímélték a polgárháború bevett tartozékának tekintett taposóaknák sem. A népirtásnak ezt a stigmáját a mai napig magán viseli a ruandai társadalom: amputáltak százezrei élnek az országban, amely így akár paralimpiai nagyhatalom is lehetne. Ehhez azonban a fogyatékossággal élő ruandaiaknak még komoly harcokat kell megvívniuk.

Akcióban a csapat Irán ellen

Az biztos, hogy az idei londoni paralimpián a ruandai ülőröplabda-válogatott már úgy is óriási közönségsikert aratott, hogy újoncként a meccseit sorra elvesztette. A szurkolók nemcsak a népirtás után magát újjáépítő ország előtt tisztelegtek, hanem a csapat két, egészen hihetetlen életutat bejárt alapítója előtt is. Dominique Bizimana és Jean Rukundo ugyanis, ha 1994-ben találkoznak, egészen nagy eséllyel meggyilkolhatták volna egymást, mivel a tuszi-hutu konfliktusban az ellenkező oldalon álltak. A most 36 éves tuszi Bizimana a lázadó Ruandai Hazafias Front színeiben harcolt a kormányerők ellen, amikor elveszítette a bal lábát. A hutu nemzetiségű Rukundo pedig a nemzeti hadsereg katonája volt, amikor járőrözés közben taposóaknára lépett. Ő is elveszítette a bal lábát. A népirtás abszurd logikája miatt azonban hutu létére a véres száz nap jó részét ő is meneküléssel töltötte, mivel egykor úgy döntött, tuszi nőt vesz feleségül, és a halálbrigádoknak ez éppen elég ok volt arra, hogy üldözzék. Végül mindketten túlélték az öldöklést, innentől pedig hollywoodi forgatókönyvért kiált a történetük.

Annak, hogy a két férfi néhány évvel később nemcsak sporttárs, hanem barát is lesz, nem sok volt esélye. Bizimana azonban 2002-ben kitalálta, hogy ülőröplabda-csapatot szervez, és Rukundóban megbízható csapattársra talált, akit a gyerekei azóta már családtagnak tekintenek.

Jean Rukundo kemény múltat hagyott maga mögött

Bizimana bátor alakulatának Kenyát kellett legyőznie az afrikai selejtezőkön ahhoz, hogy a ruandai ülőröplabda-csapat először kijusson a paralimpiára. A játékosok közül sokan először ültek repülőre, és feltehetően a londoni közönség is zavarba hozta őket, mert ennyi néző előtt még soha sem játszottak. Bár a csoportmeccseiken kikaptak, és nem jutottak tovább a következő körbe, a nézőket lázba hozták azzal, hogy az utolsó pillanatig küzdöttek.

"Amikor gyerekekkel játszunk, mindig viccelődünk azon, hogy biztosan Rukundo volt az, aki lelőtt" - mondta az Independent című lapnak Bizimana, aki a jelek szerint a sporton kívül a humort is létfontosságúnak tartja a múlttal való megbékélésben. Ennél fontosabb feladata pedig nem lehetett a ruandai társadalomnak a népirtás utáni években. Ruanda azóta nagyon komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a tragikus múlt véletlenül se éledjen újra.

Mi mind ruandaiak vagyunk

A népirtás traumája után mindehhez nagyon körültekintően kellett lefektetni az együttélés új szabályait, így Ruandában - különösen a szomszédos országokhoz képest - nagyon szigorúan szabályozott az élet. Kigaliban, a fővárosban minden tiszta, rendezett, az új építésű üvegépületek pedig a jövőbe vetett optimizmusról árulkodnak. "Ruanda az az ország, ahol a buszok pontosan indulnak és pontosan érkeznek, de az utasok nem nagyon szólnak egymáshoz" - érzékeltette az új ruandai valóságot Szilasi Ildikó Hermina Afrika-kutató, az Afrikai-Magyar Egyesület szakértője. A ruandaiak mindennapjaihoz ugyanis a sikeresnek mondható megbékélés ellenére hozzátartozik egyfajta bizalmatlanság is, ami érthető, hiszen a 94-es népirtás több százezer elkövetőjével kell együtt élniük a túlélőknek.

Hutu katonák, tuszi foglyok. Száz napig tartott a mészárlás

Az egykor egymás öldöklő hutuk és tuszik most a "mi mind ruandaiak vagyunk" jelszó alatt élik az életüket. Szilasi Ildikó Hermina szerint az etnikai konfliktusok valóban kikoptak a mindennapokból, és ebben nem feltétlenül a felülről érkező rendelkezéseknek volt szerepe: a ruandaiak - legyenek akár hutuk, akár tuszik - nem akarják, hogy megismétlődjön mindaz, ami 1994 áprilisában történt. Ruandában ugyanis mindenkinek voltak veszteségei - magyarázza a szakértő. Egy ilyen összetett megbékélési folyamatban Bizimana csapatának fontos szerep jut. "Nagyon nehéz kiépíteni a bizalmat, és elfogadni azt, ami történt. Sokaknak nem sikerül, ők még mindig harcolnak a múlttal" - szemléltette Bizimana, hogy milyen démonokkal kell megküzdenie a ruandai társadalomnak.

Vissza a társadalomba

Ruanda még nem nyert olimpiai aranyat. Éppen ezért 2004-ben egyik napról a másikra nemzeti hős lett a paralimpikon Dieu Nkundabera, amikor bronzérmet szerzett Athénban a kézi hajtású kerékpárosok között. Csapatsportban pedig Ruanda most először volt ott a paralimpián.

Nemcsak a társadalom újraegyesítésében, hanem a fogyatékossággal együtt élő emberek integrálásában is komoly szerepet játszanak a ruandai paralimpikonok. A vidéki közösségekben még ma is sokszor isteni átoknak tartják azt, ha egy gyerek fogyatékossággal születik, és a szülők gyakran tesznek róla, hogy az újszülött ne élje túl az első heteket. A röplabdapályán lábak nélkül ülő sportolók azt mondják, nemcsak a fogyatékosságukat teszik láthatóvá, hanem azt is, hogy élvezik a játékot, és ezzel sok sorstársuknak példát mutatnak. A csapatban vannak olyanok, akik eleinte kényelmetlenül érezték magukat a sportolói szerepben, de később rájötték, hogy az ülőröplabda kitűnő játék. A 25 éves Emile Vuningoma a CNN-nek azt mondta, azzal, hogy a csapat tagja lett, olyan életcéljai is lettek, amelyek sok, fogyatékossággal élő ruandai életéből hiányoznak.

"Azt hiszem, szupersztárok vagyunk. Mindent megteszünk, hogy elmondjuk az embereknek: a fogyatékosság semmit sem jelent, főleg nem tehetetlenséget. A fogyatékosok is teljes értékűek" - állítja Bizimana, aki nemcsak a pályán mutatja meg, mire képes, hanem a ruandai paralimpiai bizottság elnökeként is egyengeti a paralimpikonok sorsát.

Azt, hogy mekkora utat tett meg a ruandai társadalom az 1994-es népirtás óta, jól jelzi, hogy már nem kapják fel a fejüket arra, hogy az egykor egymás ellen harcoló hutu és tuszi sportolók most egymás mellett és egymásért játsszanak a sportpályán - mondta Szilasi Ildikó Hermina, aki szerint a megbékélésben szerepet játszik az is, hogy a 18 évvel ezelőtti konfliktust is alapvetően mesterségesen szították. A paralimpia ruandai sztárjai szerint azonban még sokat kell tenni azért, hogy a népirtást fogyatékossággal túlélő áldozatok is visszatérhessenek a társadalomba.