Itt nem a barátaiddal játszol

Szuper Levente NHL-szezonja sok magyar hokisnak adott lendületet, az U18-as válogatott kapusának, Daoda Olivérnek a példaképe is ő volt. Daoda négy évesen lépett először jégre, tíz évvel később Svédországba igazolt, újabb három múlva, azaz a héten interjút adott az Újpest hokicsarnokában.

Utolsó helyen zártátok az áprilisi U18-as vébére felkészítő tornát, a bronzmeccsen a szlovénoktól kaptatok ki. Hogyan értékeled ezt az eredményt?

Először is tudni kell, hogy a fél csapat nem volt itt, mert az U18-asok az U20-as vb-n is kint voltak, és páran sérültek is. A torna arra volt jó, hogy lássuk a másik három csapatot (Lengyelország, Szlovénia, Ukrajna), illetve azt is látnunk kellett, hogy mi mit tudunk egyáltalán. Azt is tanulnunk kellett, hogy az ember a nemzeti színekben nem a barátjával, hanem a válogatott társával játszik. Ez ki is jött, mert a torna elején, nem lőttünk gólokat, de a végére, amikor már kezdtük érezni egymást, akkor a gólok is megjöttek.

Már négy éve játszol Svédországban, a jégkorong egyik fellegvárában, a mostani csapatod, a Felmingsberg IK az elit U20-ban játszik. Mi a különbség a magyar és a svéd utánpótlás-nevelés között?

Külföldön főleg a hokira koncentrálnak, míg itthon a körülményekre. Úgy látom, itthon arra figyelnek, hogy a kondíció rendben legyen, az edzések előtt alapos bemelegítés, utána pontos nyújtások legyenek, figyelnek a játékosok étkezésére, viszont amikor a hokihoz érkezünk, akkor komoly szintkülönbség mutatkozik meg a svédek javára.

Daoda a Flemingsberg szerelésében Forrás: Daoda Olivér

Mi lehet ennek az oka?

Szerintem ez elsősorban a nagyon erős szelekciós nyomás eredménye. Kint a játékosok egyéni hokifejlesztésén nagy hangsúly van, és ez a hokisuliknak és hokigimnáziumoknak is köszönhető.

A magyar jégkorongnak volt egy erős szakasza, ami után elég sok gyerek kezdett hokizni. Ez már érződik a ti korosztályotokban? Mekkora harc megy egy-egy válogatott pozícióért?

Válogatott kapus pozícióra hárman vagyunk, ami nem sok, de a jó értelemben vett harc így is megvan köztünk. Azt viszont most már látni, hogy akik utánunk jönnek, sokkal többen vannak, mint mi, csak bízni lehet benne, hogy meg is maradnak a hokinál.

Svédországba egyébként csak a hokiért mentél ki?

Igen, akkor ez már nagyon tudatos lépés volt, amelyhez erős és biztos családi háttér kell. Egy korábbi csapattársam, barátom kint játszott, és az ő segítségével jutottam el egy próbajátékra, ami alapján leigazoltak. Nem mondom, hogy könnyű volt, de szerencsére minden klappolt, és nagyon jó sulit találtam, ráadásul a hokipályához közel volt, ami az első évben nagyon nagy segítség volt. Aztán a gimnáziumi váltás is jól sikerült, most 11-es vagyok, és a gimim is nagyon rendben van.

Ez még a felnőttként sem könnyű sztori, hogyan élted meg ilyen fiatalon?

Szerintem gyerekként könnyebb beilleszkedni egy új közösségbe, és még nincs annyi háttérismeret az emberről, ami ronthatná az életét.

Ilyen egyszerű ez az egész?

Svédország egyrészről az egyik hokinagyhatalom, másrészről gazdag ország, éppen ezért sok a bevándorló. A külföldről, főleg Európa keleti feléből érkezőket ugyan kedvesen fogadják, de nem csattannak ki az örömtől.

És ilyenkor mi a megoldás? Tűrni kell?

Nem, bizonyítani kell. Meg kell mutatni, mit tud az ember. Az első szezonom nagyon kemény volt, de a szezon végére már a csapat első kapusa lettem. Mert az is hozzátartozik Svédországhoz, ha kiderül bárkiről, hogy keményen odateszi magát, akar, teljesít, akkor a svédek elfogadják az embert, érkezzen bárhonnan is.

Milyen nyelven beszéltetek?

Amikor a suliba kerültem, azonnal svédül kellett tanulnom, első végére sikerült nagyjából alapfokra jutnom, ma már persze nincs gond a nyelvvel, a közvetítő nyelv pedig az angol volt, illetve a barátom tolmácsolt.

A válogatott divízió 2a-s vb-győzelme után Forrás: Daoda Olivér

A hokikapusok felszerelése minimum húsz kiló, miért akar valaki ennyi plusz súllyal edzeni?

Most, hogy sokat repülök, pontosan tudom, hogy az én cuccom valóban húsz kiló, de nyilván nem ezért lettem kapus. Ötéves voltam, amikor már úgymond hoki edzésekre jártam, aztán az egyik edzésre lejött Nagy Attila kapusedző, és kérdezte, ki szeretne kapus lenni. Mindenki felrakta a kezét, gondoltam, jobb, ha én is jelentkezem. Végül rajtam kívül még két kissrácot választottak ki, és onnantól kapusnak készültem.

Itthon Szuper Levente volt A Kapus. Azonkívül, hogy tudtál róla, volt valami közöd hozzá?

Elsősorban általa láttuk, hogy amit csinálunk, az nem elérhetetlen álom. Nagy Attila ismerte Leventét, és egy évben egyszer legalább elhívta hozzánk edzésre, mi pedig szorgosan kértük tőle az autogramokat. Egyszóval ő volt a példakép.

A profi ligákban a bunyó szinte kötelező showelem, a kamera szívesen elidőzik a verekedéseken. Ezekre a szituációkra is tanítanak benneteket?

Arra nem, hogy verekedjünk, de edzésen keményen belehajtanak az ütközésekbe, és persze ettől függetlenül azt mindenki tudja, hogy jó időben, jó helyen a bunyót is el kell vállalni.

Mikor van jó idő és jó hely?

Például tök felesleges a bunyó az utolsó másodpercekben, de akkor sincs értelme, ha túl nagy a gólkülönbség. Viszont ha a kapusra rávernek és dulakodás alakul ki, akkor nyugodtan lehet vállalni a bunyót. Aztán, hogy ez mennyire nyomja rá a bélyegét egy mérkőzésre, az már a bíróktól függ.

Mi tervezel, hogyan tovább?

Nyilván a nagy álom az NHL, de nagy álmom egy jó egyetem is!

Svédországból egyenes út visz Amerikába?

Több út létezik. Van, amikor azonnal kiválogatják az embert, de gyakran több szezont kell végigjátszani Észak-Amerikában, például az egyetemi-bajnokságban, amíg megérkezik a várva várt szerződés.

Az interjút Czifrik Balázs készítette