Mindig a versenyző akar feljebb menni, de tudni kell, hol a határ
Egy hétvége alatt kétszer is megdőlt a sírepülés világcsúcsa, pedig az elmúlt évtizedben mindössze egyszer módosult a rekord. Véletlen lenne? Lassan válaszút elé kerül a sportág, el kell dönteni, showmanekre vagy sportolókra van szükség. De egyáltalán hogy lesz valakiből síugró?
A síugrók Világkupa-sorozatának hétvégi sírepülő versenyén előbb a szlovén Peter Prevc állított fel új világcsúcsot 250 méteres ugrásával, majd egy nappal később a norvég Anders Fannemel őt is túlszárnyalta 251,5 méterrel.
A körülmények összejátszása
A váratlan, kettős rekorddöntés hátterében elsősorban a tökéletes körülmények állnak - mondta az Origónak a korábbi nyolcszoros magyar bajnok síugró, Kelemen Zoltán, az Eurosport szakkommentátora.
A nagy ugrások oka az, hogy a norvégiai Vikersundban olyan sáncot építettek, amely a lapos parabolaugrásoknak kedvez, a versenyen is jelentkező ideális szembeszéllel még alacsony sebesség mellett is hatalmasakat lehet ugrani. Emellett a nemzetközi szövetség lazított a sáncok építési szabályzatán: míg korábban 130 méter volt a megengedett szintkülönbség a sánc éle és a kifutó között, most már 135 méter.
A síugrás ne legyen showműsor
Kelemen szerint ez a folyamat elég veszélyes. "Minél több időt tölt a versenyző a levegőben, annál kevésbé beszélünk síugrásról. Az ugrások elején már így is 50-60 métert repülnek, mint a madár. Innentől a versenyzőn múlik minden: akit elvisz az adrenalin, az nem tudja, hol a határ, csak vár, vár, és nem száll ki az ugrásból. Ha pedig valaki túlugrik az érkezőlejtőn, akkor a sebesség nem megy át siklásba, beledobbant a földbe. Szétszakadhat a térde, de ennél csúnyább dolgok is történhetnek. Ezzel a filozófiával a bázisugrás felé közelít a sportág" - mondja Kelemen.
Miért nem törik össze magukat a síugrók?
Az esést egyrészt fékezi a V-alakban álló síléceken és az ugró testén ébredő felhajtóerő. Másrészt a pálya lefutása nagyjából megfelel a repülés irányának, így az ugró valójában sosincs különösebben távol a talajtól, és a földet éréskor majdnem párhuzamosan siklik vele a levegőben. Mindez persze csak akkor nyújt kellő védelmet, ha valóban az érkezőlejtőn ér földet, és ha az ugrás technikája megfelel a pálya jellemzőinek, tehát ne higgyük, hogy rutin nélkül ép bőrrel megúszhatnánk egy ilyen kalandot.
"A Red Bullnak volt egy kísérlete, a Grossglockner (Ausztria legmagasabb hegycsúcsa) oldalában akartak kialakítani egy 300 méteres, félig épített, félig természetes sáncot. Erről akár 280-290 métert is lehetne ugrani, de nincs tíz ember, aki meg tudja csinálni. Szerencsére az osztrák síszövetség végül visszalépett a projekt támogatásától".
"Nézzük meg a vikersundi eredményeket: a mezőny fele 150-160 métert ugrált. Minél nagyobb a sánc, annál nagyobbat lehet ugrani, és annál nagyobb lesz a különbség a kimagasló tehetségek és a mezőny között. Végül 5-10 ember versenyezne egymással – életveszélyes körülmények között. Ki akarhatja ezt? El kell dönteni, hogy ugróshowt vagy síugrást szeretnénk" – véli Kelemen Zoltán.
Öt-hat évet kell várni a nagy ugrásra
A nyolcszoros magyar bajnok szerint ahhoz, hogy valaki a legjobbak közé tartozhasson, először nagyon magabiztos sítudásra van szüksége, anélkül esélye sincs. Legjobb már fiatalon, 6 évesen elkezdeni, aztán 8-9 évesen már ugorhat is a gyerek.
A kezdőket fokozatosan vezetik be a sportágba: először csak síelnek, majd a hegyoldalba épített trepnikről, betétekről huppannak 2-3 méteres távokat, ezután jöhet az 5-10 méteres kissánc, az első igazi cél pedig a 30 méteres műanyagsánc, erről nagyjából ugyanennyit lehet ugrani is. Öt-hat év gyakorlás, mire egy versenyző eljut a nagysáncig, amelyről 135-140 méter körül ugranak a legjobbak.
"A nagysáncra 15-16 éves korban érnek meg a gyerekek, de mindig siettetik a dolgot, mindig a versenyző akar feljebb menni, emiatt is veszélyes a sportág új fejlődési iránya. Aztán 17 évesen eljutnak a junior-vb lehetőségéig, a nagy sztárok, mint Gregor Schlierenzauer vagy Thomas Morgenstern, rendszerint már ezeken a is versenyeken nyernek".
Manapság könnyebb ugrani, mint a hőskorban, mert a sáncokon olyan jégnyom van belemarva a hóba, amely nagy biztonságot ad az ugrónak, szinte csak az elugrásra kell figyelni. A versenyzőknek nincs szükségük évi 800 ugrásra – az osztrák csapat, például, úgy kezdte meg az idei világkupát, hogy azt megelőzően nem is volt havas ugrásuk.
Mitől lesz nagy az ugrás?
A nagy ugrás titka elsősorban az, hogy az ugró pont a sánc éléről rugaszkodjon el, nem korábban és nem később. Bár síugrásnak hívjuk a sportágat, a helyes technika az ugrásnál kifinomultabb mozdulatsort kíván.
"Ez nem távolugrás, ahol lendületvételkor nagyot dobbant ez ember. A jó ugrók kilendülnek a sáncról. Nem dobbanthatnak, hiszen attól a léc visszarúg, és csak lelassulnak. Lesikláskor a comb párhuzamos a léccel, elrugaszkodáskor pedig a térdet kell előrenyomni - ehhez nagyon fontos a sítudás -, a térdszög adja meg ugyanis az elugrás irányát. Minél meredekebben tudja támadni a levegőt a versenyző, annál jobb. Karok a törzs mellett, a mellkas és a síléc párhuzamos, az ugró feneke és a háta pedig a lehető legmagasabban: így érhető el a lehető legmagasabb röppálya".
Kelemen szerint a technikát lehet ugyan tanítani, de a lényeget érezni kell. "A légellenállás elsősorban a lécekre hat, ezt lehet a testmozgással korrigálni. Ha a kilendülés után sokat vársz, beborulsz. Ha keveset, hanyatt vág. A jó döntés sokszor bátorság kérdése is, érezni kell, meddig lehet elmenni, és mikor jön meg a szél." Az érkezéssel kapcsolatban fontos, hogy nem landolhatnak vízszintes talajon, mert az felér egy becsapódással, a mozgási energiát siklással kell levezetni.
Próbált már gördeszkáról felugrani?
A siúgrók fizikai felkészülése speciális, elsősorban a lazaság, ruganyosság növelésére koncentrálnak. Sokszor edzenek gördeszka segítségével, hiszen a sáncról is nagyjából olyan elrugaszkodni, mint egy guruló tárgyról, ez jól érzékelteti, milyen finom mozgásról van szó. Gyakoriak az ugróiskolák, a szökdelések, és gátat is futnak, de maximum hármat, hiszen kerülni kell, hogy az izmaik elmerevedjenek.
És ez még nem minden. "Síugrónak lenni rengeteg szenvedéssel és lemondással jár. Emiatt is gyakoriak a korai kiégések, csak kevesen tudnak éveken keresztül ott lenni a legjobbak között. Az állandó testsúly szinte alapkövetelmény: a versenyzők csak a szabályokban rögzített testtömegindexhez viszonyítva választhatnak lécet. Olyan szigor van, mint a Forma 1-ben. Hízni persze lehet, de az új léc, úgy beállítás, új technika senkinek sem hiányzik. És persze azt is tudjuk: csak a könnyű dolgok repülnek" - mondja Kelemen Zoltán.
A felszerelés
A lécek hosszát a versenyző testmagassága szabja meg. Ezzel is kompenzálják a különbségeket, hiszen egy alacsonyabb termetű ugró, aki csak rövid lécet tud használni, behozhatatlan hátrányba kerülne a magas versenyzőkkel szemben, hiszen minél hosszabb a léc, annál nagyobbat lehet vele ugrani. Korábban a 255 centis léc volt a maximum, ma már 260-270 centiméteres lécekkel ugranak - nem kis részben a már említett jégnyomnak köszönhetően.
A legfontosabb felszerelések (síléc, ruha, ugrócipő) komplett ára 6-700 euró, azaz nagyjából kétszázezer forint. Ez elsőre nem is tűnik soknak, de mindegyik eszközből több kell, több méretben. Az ejtőernyőhöz hasonló anyagú ruhát ráadásul gyakran kell cserélni, mert ha megnyúlik a használattól, több levegőt enged át, és oda a jó légellenállás. Emellett sisakra, szemüvegre, kesztyűre is szükségük van a versenyzőknek. A legjobbak számára a szponzorok biztosítják a felszerelést, de a többieknek maguknak kell mindezt előteremteni.
A leghosszabb ugrások
A Nemzetközi Síszövetség (FIS) csak "leghosszabb ugrást" tart nyilván, nem hivatalos világcsúcsot.
1966 Vikersund - Björn Wirkola (norvég) 146 méter
1967 Vikersund - Reinhold Bachler (osztrák) 154
1969 Planica - Björn Wirkola (norvég) 160
1976 Oberstdorf - Toni Innauer (osztrák) 176
1981 Oberstdorf - Armin Kogler (osztrák) 180
1984 Oberstdorf - Matti Nykänen (finn) 185
1985 Planica - Matti Nykänen (finn) 191
1986 Kulm - Andreas Felder (osztrák) 191
1987 Planica - Pjotr Fijas (lengyel) 194
1994 Planica - Martin Höllwarth (osztrák) 196
1994 Planica - Toni Nieminen (finn) 203
1997 Planica - Espen Bredesen (norvég) 210
1999 Planica - Tommy Ingebrigtsen (norvég) 219,5
2000 Planica - Thomas Hörl (osztrák) 224,5
2000 Planica - Andreas Goldberger (osztrák) 225
2003 Planica - Adam Malysz (lengyel) 225
2003 Planica - Matti Hautamäki (finn) 231
2005 Planica - Björn Einar Romören (norvég) 234,5
2005 Planica - Matti Hautamäki (finn) 235,5
2005 Planica - Björn Einar Romören (norvég) 239
2011 Vikersund - Johan Remen Evensen (norvég) 246,5
2015 Vikersund - Peter Prevc (szlovén) 250
2015 Vikersund - Anders Fannemel (norvég) 251,5