Hallucinált és sírt a versenyen a magyar ultrafutó

2016.03.09. 13:27

A háromszoros Sparthatlon-győztes Lubics Szilvia a saját weboldalán mesélt arról, hogyan sikerült lefutnia a spanyolországi Transgrancanaria verseny 125 km-es távját.

A 41 éves sportolónő helyi idő szerint este 11 órakor rajtolt el a mezőnnyel, a cél Gran Canaria déli tengerpartja volt. Az első 10 km-en 1200 méter szintemelkedést kellett leküzdenie, és mint mondja, csodálatos látvány volt a gerincen felfelé kígyózó fejlámpák sora.

Később, a lejtőn lefelé attól tartott, hogy elsodorják, végül nem sokan előzték meg. "Jól futottam lefelé, bár igyekeztem óvatosan, nehogy szétcsapjam a combjaimat. A lejtőkön nekem nagyon sokat segít a bot, sokkal bátrabban futok vele" - írja a weboldalán.

Forrás: Kanizsai Futóklub

Aztán egy újabb emelkedőt követően következett egy 23 km-es szakasz, itt már egyre fáradtabbnak érezte magát. "A tervezetthez képest kicsit később értem el a maratoni távot, ahonnan a verseny advanced - haladó - távja (83 km) rajtolt. Áthaladásom után kb. 5 perccel indultak el, pont egy nagyobb lejtőn jártam, amikor beért az élmezőny. Itt álldogáltam kicsit, hogy elengedjem a villámlábú hegyi menőket. Eszméletlen, milyen tempóval száguldoztak lefelé az illegő-billegő köveken! Na, akkor éreztem azt, hogy ez nem az a sport, amit én csinálok. Csak csodálni tudom őket."

Közben felkelt a nap, "már lehetett gyönyörködni a tájban". Kísérője szerint ekkor már sápadt volt, és nem is ivott annyit, mint amennyit szükséges lett volna. "Tudtam, hogy itt jól össze kell szedni magam, mert két nagy mászás vár rám."

A nap égetett, a hegy csodás volt 

Az égető nap később már nagyon nem esett jól neki. "Utólag itt valahogy nagyon rosszul lehettem. A lényeg, hogy elértük a következő frissítőpontot és elfelejtettem frissíteni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy egy frissítőállomáson vagyok."

71 km-nél sapkát és szemüveget vett magára, bekente magát naptejjel, bepakolt a topjába pár jégkockát, és nekivágott a Rouwue de Nublo (1800 m) megmászásának. "Egy biztos, csodás volt a hegy. Talán a verseny leggyönyörűbb része." Az összképen rontott, hogy felfelé többször is hányt, majd a csúcson sem a panoráma csodálásával volt elfoglalva, hanem a gyomra ürítésével.

Háromgyermekes édesanya, fogorvos. Háromszoros Sparthatlon- és kétszeres Ultrabalaton-győztes hosszútávfutó és ultramaratonista, ötszörös magyar bajnok. Futó eredményei mellett rendszeresen tart motivációs előadásokat, és a jótékonysági rendezvények állandó vendége. Idén januárban a Magyar Becsületrend kitüntetésben részesült, a díjat Orbán Viktor adta át neki. A miniszerelnök korábban a titkos példaképének nevezte.

81,9 km-nél arra kérte segítőjét, hogy csináljon vele bármit, csak legyen jobban tőle.

"Leültem, remegett mindenem. Egy-két kis sós perecet, egy korty levest ettem, le akartam feküdni. Mindegy, csak egy kicsit hadd aludjak, csak egy nagyon kicsit! Gyuri azt mondta, inkább próbáljak menni, nem jó ötlet lefeküdni - hallgattam rá. Sétálva, meg-meg állva feljutottam a pálya legmagasabb pontjára Pico Nievesre (1938m). Innen már lejt! Kellene futni... Úristen, nem tudok! Kiszakad a combom és a fenekem. Maradt a gyaloglás, persze folyamatosan próbáltam futásra váltani, de nem ment. Mindenki előzött. Én meg gyalogoltam, hányingerem volt, aztán hasmenésem, aztán megint hányingerem. A lábfejem teljesen szétverték a kövek. A lejtőn, ahogy becsúszott a cipőbe a lábujjam, éreztem, hogy tele vagyok sebekkel. Persze belerúgtam egy csomó kőbe, folyt a könnyem, nem akartam tovább csinálni. Egyszerűen semmi értelmét nem láttam émelyegve, fájdalommal kóvályogni. A következő ponton be akartam fejezni. Elém jött Gyuri, és csak sírni tudtam. Kértem, hadd hagyjam abba. Nem akartam kínozni magam. Nem akartam soha többé ilyet csinálni magammal! Elég volt! Nem vagyok erős, semmi sem vagyok. Összecsuklok. Vége."

Forrás: Kanizsai Futóklub

"Oké, abbahagyod, és holnap mi lesz? Holnap mit mondasz, miért szálltál ki, mert fáradt voltál és, mert hánytál? Tudod, hányan szurkolnak érted, hányan szorítanak, hogy megcsináld?” - tette fel a kísérője a kérdést a futónak, aki ekkor rádöbbent, hogy ez a verseny nem csak róla szól. "Igen, lehet, hogy utolsónak, de be fogok érni. Hiszen hány tréningen biztattam arra másokat, hogy tovább lehet menni, hogy ki lehet jönni a gödörből! A futás másról is szól, nem csak a kupákról. Jó, ha dobogón állok, de van, hogy a finisher szó többet ér."

A következő 12 km-t egy óra helyett három óra alatt tette meg. Ha jött egy fejlámpa, félreállt, nem volt ereje felfelé menni, lefelé pedig fájt minden lépés. "A lejtőn bokanyektető kövek és sosem lesz vége érzés. Ayagauresbe érve (106 km), már tudtam, hogy megcsinálom. Mentem a sötét kőtengerben. Körülöttem mindenki szitkozódott. Mentem, nyögtem, a kövekbe rúgva folyt a könnyem. Érdekes, futottam már pár ultrát, de eddig még sosem hallucináltam. Egész fura volt. Láttam frissítősátrat, benne mindennel, fejlámpás emberekkel, aztán odaértem, és csak a sötét volt és a semmi. Aztán láttam rendőrt lámpával, nem tudom, hogy került oda, de mire közel értem eltűnt."

Majd egyszer csak elérte Maspalomast, a várost, ahol a cél volt. "Egy nagy kék sátorhoz értem, mindenki tapsolt, gratulált. Leültem, mint mindenki. Felhívtam Gyurit, hogy hol van, mert én a célban. Elmondtam neki, hogy hol."

Forrás: Kanizsai Futóklub

Aztán kiderült, hogy az még nem a cél, csak az utolsó frissítőállomás. Ekkor még 5 km-t meg kellett mennie. "Mi a fene? Már ennyire megborultam? Indultam tovább. Elém jött Gyuri, együtt besétáltunk a célba. Semmi mást nem akartam, csak lefeküdni. Nem maradt belőlem semmi."

Másfél nappal a verseny után már a repülőn ült. "Papucsban, mert a cipő nem jön rám. Nem tudok normálisan lépni. Úgy érzem magam, mint az első Spartathlon, vagy Ultrabalaton után. Nem igazán tudok enni, fáj a gyomrom. 50 m gyaloglás kimerít. Rettegek tőle, hogy valaki a lábamra fog lépni. Mégsem vagyok biztos benne, hogy soha többé..."