Teljes az életem, de az olimpiai bronz nagyon hiányzik

Tizenhét év elteltével ma már végig tudja nézni a Sydney-ben elveszített olimpiai bronzmérkőzést Tóth Krisztina. A Németországban sportvezetőként dolgozó hétszeres Európa-bajnok asztaliteniszezőnek nagyon hiányzik az Ausztráliában drámai körülmények között elvesztett érem, és mindaz, ami ezzel járna neki. Jelenleg a bajoroknál építi a sportág német utánpótlását, hazatérésen egyelőre nem gondolkodik.

2012-ben a londoni olimpia után megkérdeztem öntől, hogy mi lesz 2016-ban Rióban? Elnevette magát és azt mondta, minden lehetséges, még az is, hogy versenyzőként élete hatodik olimpiájára is megpróbál kijutni. Miért hiúsult meg végül ez a terve?
A Kroppachban játszottam, amikor 2012 decemberében hirtelen bejelentették, hogy a következő évtől megszűnik az egyesület.

Ez némileg váratlanul ért, úgyhogy villámgyorsan döntenem kellett arról, mihez kezdjek magammal.

Ekkor láttam meg, hogy a Bajor Asztalitenisz-szövetség szakmai referenst keres. Az utolsó napon adtam be a pályázatomat, majd nem sokkal később enyém lett az állás. Ott el is dőlt, hogy a profi pályafutásomnak vége.

Ha a Kroppach nem szünteti meg az asztaliteniszt, akkor Rióba is kijutott volna?
Minden bizonnyal elszerencsétlenkedem valahogy az olimpiáig. Azt nem jelenthetem ki, hogy biztosan kijutok, bár, ahogy elnéztem a mezőnyt – ezt a bántás legkisebb szándéka nélkül mondom -, simán benne lett volna a pakliban az újabb kvalifikáció.

A londoni olimpián meccslabdája volt a harmadik fordulóba kerüléshez Tóth Krisztinának Forrás: AFP/SAEED KHAN/Saeed Khan

Azzal együtt a 2012-es londoni olimpiai szereplésemet sem mondhatom kudarcnak, még akkor sem, ha meccslabdáról kaptam ki a tajvani Csen Szu-jutól.

Ha nyerek, mehettem volna a harmadik fordulóba, de kikaptam.

Mára azért sikerült mindezen túltennem magam, akkor rettenetes érzés volt ezt átélni.

Ha már az olimpiáknál tartunk, megkerülhetetlen, hogy felidézzük a 2000-ben történteket. Amikor a Bátorfi Csilla-Tóth Krisztina kettősnek két ponton múlt az olimpiai bronzérem. Mennyire hiányzik ez a medál önnek?
Nagyon. Őszinte vagyok, amúgy sem kenyerem a púder. Ha mi megnyerjük azt az érmet, akkor a sportágban elsőként szerzünk ötkarikás medált. Akkor kapunk olimpiai életjáradékot.

Pillanatkép a 2009-es jokohamai világbajnokságról Forrás: AFP/Toru Yamanaka

Persze a fejemhez lehet vágni, hogy anyagias vagyok, de egyáltalán nem mindegy, hogy a sport utáni életet milyen alapokról tudja valaki elkezdeni.

Vissza tudta már nézni a 17 évvel ezelőtti bronzmecset?
Párszor igen.

Már nem is visel meg annyira. Vagy igen?

A francba, csak megváltoztatta volna az ember életét.

Ízlelgetem a kifejezést: szakmai referens. Ez azt jelenti, hogy napi nyolc órában egy irodában ül, és szervezőmunkát végez?
Ilyen is van, igen. Nekem semmi bajom nincsen a munkának ezzel a részével. Szerencsére egyre többet vagyok a teremben is. Münchenben most hoztuk létre azt a központot, ahol az utánpótlás-nevelés zajlik.

Harminc gyerek tartozik hozzám – ebből egy lakik Münchenben.

Kettő a közelben, huszonhét meg Bajorország különböző pontjain. El kell hozzájuk menni, figyelni a fejlődésüket, szakmai tanácsokat adni. Nem unatkozom.

Játékosként viszonylag sokat várt azzal, hogy a magyar bajnokságból a Bundesligába szerződjön. Törvényszerű volt ezek után az, hogy a sportpályafutás befejezésével Németországban marad?
Tizennégy éven át játszottam a németeknél. Ott lettem igazából felnőtt. A Statisztikában burokban éltem. Reggel felkeltem, reggeliztem, edzés, ebéd, pihenő, újabb edzés. A világ dolgai nem nagyon foglalkoztattak.

Amikor kikerültem Németországba, sok mindennel meg kellett küzdenem.

Azt sem tudtam, hogy kell aláírni a bérleti szerződésemet a lakásra. Az adóbevallással is alaposan megszenvedtem. Mostanra kialakult egy nyugodt, biztonságos életem a németeknél. Nem azt mondom, hogyha hazajönnék, elveszett ember lennék, de egészen biztosan nehezebb dolgom lenne, mint odakint. Most építjük a müncheni központot, nem mondhatok nekik istenhozzádot.

Németországban mennyire fontos az állami sportirányításnak az asztalitenisz?
Szerintem nagyon, annak ellenére, hogy az eredmények ott is visszaestek. Bár az idén Düsseldorfban rendezik meg az egyéni világbajnokságot. Ennek ellenére a bajor asztalitenisz is egészen más dimenzió, mint a magyar. Munkám során évi 300 ezer euró felett diszponálok.

Tóth Krisztina munkája során évi 300 ezer euró felett diszponál Fotó: Polyák Attila - Origo

Azért ez óriási felelősség.

Ha elszámolom magam, ha túllépjük a költségeket, akkor magunkat sodorjuk bajba.

Ugyanakkor az sem mindegy, hogy jelen pillanatban közel 60 ezer játékos üti a labdát Bajorországban. Ők fejenként 10-10 eurót befizetve 600 ezer eurót „termelnek" a szövetségnek. Ebből egy rész megy az utánpótlásnak. Amúgy az asztalitenisz Bajorországban benne van a 12 kiemelt sportág között.

Biztos abban, hogy ennek a sportágnak az a legjobb reklámja, ha a luxemburgi-kínai Ni Xialian 53 évesen még mindig Európa-bajnokságon szerepel?
Lehet, hogy nem a legjobb dolog ez, de a 23 éves Madarász Dóra a saját bőrén tapasztalhatta meg a budapesti Eb-n, mennyire elnyűhetetlen a kínai-luxemburgi játékos. Szóval, lehet fanyalogni azon, hogy Ni Xialian még mindig játszik, csak éppen nem érdemes.

Ugyanakkor tagja a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség sportolói bizottságának. Ez azt is jelenti, hogy a sportdiplomácia felé kacsingat?
Nem feltétlenül, bár büszke vagyok arra, hogy beválasztottak abba a testületbe, amelynek elnöke a sportág egyik zsenije, a fehérorosz Vlagyimir Szamszonov. Az más kérdés, hogy mit tudunk elérni. Néha kicsit úgy érzem, mintha egy gittegyletben ülnék.

Itt még csak 51 éves. Ni Xialian a luxemburgiak elnyűhetetlen kínai születésű asztaliteniszezője Forrás: AFP/Kazuhiro Nogi

Szamszonov nagyon aktív, hetente ír többoldalas leveleket, hogy szerinte mit kellene változtatni a sportágban. Idén talán el tudok menni az ülésre, mert Németországban lesz a világbajnokság, szóval most könnyebb. Ugyanakkor játékos koromból nagyon jól emlékszem arra, mit jelent pingpongosnak lenni és mit sportfunkcionáriusnak.

Mi a földön fetrengve vártuk a következő meccset, ők a díszpáholyban kávézgattak és sütiztek.

Én nem ilyen vagyok, meg aztán diplomatának sem lennék jó, mert ami a szívemet nyomja, elmondom. Tessék, most is mennyire őszinte voltam.

Jelenleg mi a legnagyobb problémája a világ asztaliteniszsportjának?
A nyomasztó ázsiai fölény. Illetve nem is ez. Hanem hogy ez a rengeteg kínai játékos meg sem tud mukkanni angolul, nem tudsz velük beszélgetni, és nem lehet őket eladni. Hol vannak már azok az idők, amikor akár a svéd Waldner, akár a magyar aranyhármas, a Jónyer, Klampár, Gergely trió fémjelezte ezt a sportágat.

Nekünk nincs egy Hosszú Katinkánk – remélem, mindenki érti, mire gondolok.

A másik nagy gond, hogy a játék annyira felgyorsult, hogy már a televízióban is nehéz a közvetítése. Sokkal több reklám kellene, jobban nyitni kell a közösségi oldalakon. Fontolva haladunk, az biztos.

Megdobbant a szíve, amikor azt hallotta, hogy Bátorfi Zoltánt nevezték ki női szövetségi kapitánynak, és az új mester egyik segítője az a Bátorfi Csilla lesz, akivel ön párosban nagyon hosszú ideig együtt játszott?
Engem is felhívtak a szövetségből. Korrektül megmondtam a főtitkár úrnak, hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni, profi teljesítményt nyújtani.

Tóth Krisztina Bajorországban építi az asztalitenisz-utánpótlást Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha jönnék, akkor csak úgy tenném, hogy naponta két edzést tartsak meg, azaz ekkor fel kellene adnom a németországi munkámat. Viszonylagos anyagi biztonságban élek, ezért rengeteget tettem.

Az mennyire befolyásoló tényező, hogy a nem is olyan régen még Európa-bajnok és világbajnoki ötödik helyezést elért magyar női asztalitenisz-válogatott ma már közel sem tartozik a világ élvonalába?

Természetesen mérlegelni kell ezt is. Jelen pillanatban a sportág legnagyobb csillaga Póta Georgina, de már ő is elmúlt 30 éves.

Tavaly itt voltam a budapesti Európa-bajnokságon, nagyon sokat beszélgettem a lányokkal.

Emlékszem, annak idején Póta Georgina sokszor mondta azt, hogy ő nem a pingpongból szeretne megélni. 32 évesen most szembesül azzal, hogy mennyire nehéz lesz máshoz is kezdeni a pályafutás befejezése után. Mögötte pedig – jelen pillanatban – nincsenek olyan tehetségek, akikkel neki lehetne menni a világ legjobbjainak.

A lassan legendás Bátorfi-Tóth páros mitől tudott kiemelkedő eredményeket elérni?
A rengeteg munkától. Pályafutásom kezdetén egyáltalán nem voltam szorgalmas, sőt volt olyan csapattársam, aki kifejezetten lustának nevezett. 19 éves voltam, amikor rájöttem, hogy befektetett munka nélkül semmire se megyünk.

Egy évvel az emlékezetes Sydney-ben megrendezett olimpia előtt. Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina az 1999-es hollandiai világbajnokságon Forrás: AFP/Jacques Demarthon

Kicsit csodálkozva néztem, hogy manapság 35-40 perces edzések vannak a válogatott játékosoknak. Ezzel nem lehet a világot megváltani.

Akik ismerik önt, egyre többször mondják, hogy Tóth Krisztina megváltozott, megnyugodott. Igaz ez?
Annak idején játékosként mindig azon izgultam, hogy mi fog velem történni a sportpályafutás befejezése után. Azzal, hogy a bajor szövetségben megtaláltam a számításomat, ez a félelemérzet is elmúlt, ami nyugodtabbá teszi az embert – engem is.

Ehhez persze az is kellett, hogy Németországban a legmagasabb edzői végzettséget is megszerezzem.

Összességében azt tudom mondani, hogy játékosként aranyéletem volt.

Tóth Krisztina sokszor magára van utalva Németországban Fotó: Polyák Attila - Origo

Most senkit nem érdekel, ha valami bajom van, ha egy dolog nem sikerül. Abszolút magamra vagyok utalva.

Néha kicsit hontalannak érzem magam.

Idehaza élnek a szüleim, én távol vagyok tőlük. Olykor elgondolkodom mindezen. De sokat ezen sem szabad agyalni. Az a nehéz, hogy odakint sok emberrel találkozom, de igaz barátom nem nagyon van. A kilencéves unokaöcsém éppen a minap kérdezte meg tőlem, hogy nem akarok-e végleg hazajönni. Ilyenkor összeszorul az ember szíve, hogy itt van ez a kisember, és nem látom felnőni.