Társoldalunk:

Kézilabda-polihisztor Mocsai mellett

Amikor tavasszal, a Bosznia-Hercegovina elleni világbajnoki selejtezőn feltűnt Mocsai Lajos mellett, elég kevesen ismerték Marczinka Zoltánt, a magyar nőikézilabda-válogatott edzőjét. Az egykori százhalombattai játékos világvándorként érkezett haza, háta mögött többévnyi kapitánykodással a távoli Ausztráliában, írt kézilabda-szakkönyvet, tanított az edzőképző intézetben, napjainkban pedig világklasszis, olimpiára készülő kéziseink szakmai munkájában segédkezik. A fiatal szakembert a horvátországi világbajnokság szünnapján, Csáktornyán kértük beszélgetésre.

Pincési László helyszíni interjúja Csáktornyáról

- Százhalombattán kézilabdáztam, amikor 1986-ban akadt olyan lehetőségem, hogy a német Bundesligába szerződhessek játékosedzőként. Ez az akkori politikai helyzetben nem jöhetett össze, így a nyakamba vettem a világot, s végül Ausztráliában kötöttem ki. Az olimpiai bizottság 1988-ban, a szöuli olimpia évében vette fel tagjai közé az ausztrálokat, gyakorlatilag akkor indult be ott a kézilabdaélet. Megismerkedtem a feleségemmel, s ott maradtam. Játszottam, edzőként dolgoztam, klubot alapítottam, azaz multifunkcionális tevékenységet végeztem, Volt például egy összecsukható kapum, azzal jártam iskolákba, továbbképzéseket tartottam. 1992-ben megírtam az a kézilabdás szakkönyvet, amely a mai napig a nemzetközi szövetség hivatalos tankönyve. Az a paradox helyzet állt elő, hogy előbb jelent meg angol nyelven, mint magyarul.

- Hogyan került a helyi válogatott élére?
- 1997-ben jött a felkérés, hogy készítsem fel a férficsapatot az olimpiára, s bár nagyon rövid idő állt a rendelkezésemre, a gárda kifejezetten jól szerepelt Sydneyben, az utolsó mérkőzésen például két góllal kaptunk csak ki Kubától. Az olimpia után hazajöttünk, én tavaly például a Szentendre NB I B-s együttesét edzettem, nagyon jó társaság jött össze. Úgy terveztük, hogy a szezont még végigcsinálom, aztán visszamegyünk Ausztráliába. A családom el is utazott, amikor áprilisban megkeresett Mocsai Lajos, és felkért segítőjének.

- Mennyi gondolkodási időt kért? Vagy lehet ezen egyáltalán töprengeni?
- Nehéz volt, hiszen a családom már Ausztráliában tartózkodott. Amikor húsvétra hazajöttek, akkor beszéltem meg a feleségemmel. Mondtam, ilyen lehetőség nem mindennap adódik az ember előtt, szerencsére megértette. Amikor leültem tárgyalni Sinka László főtitkárral és Mocsai Lajossal azt kértem, legyenek nekem is feladataim, és a szabad periódusokat hadd tölthessem Ausztráliában. A munka a vb-selejtezőkkel kezdődött, utána itthon voltam a nyári edzőtáboron, s most a felkészülés kezdetére ismét hazautaztam. Három eseményre szerződtem a jövő év végéig: vébé, olimpia és a hazai Európa-bajnokság.

- Egy edzőnek számos feladata van, mi az, ami konkrétan beletartozik az ön munkájába? Mennyi beleszólást enged a dolgokba, egyáltalán milyen a munkakapcsolata a kapitánnyal?
- Szerencsére sok mindenről ugyanúgy vélekedünk, mindketten a munkában, az edzésekben hiszünk. Lajossal régóta ismerjük egymást, amikor középiskolás voltam az én sulimban tartotta próbatanítását, kiderült, korábban még játszottunk is egymás ellen. Elégedett vagyok a mostani szerepemmel, nem vágyom mindenáron vezető pozícióra. Az ember akkor is végezhet hasznos munkát, ha nem az előtérben dolgozik.

- Nem tudom, van-e ilyen periódus, de ha például a kapitányt elviszi a hév, a meccsláz, mennyi joga van segíteni, súgni, tanácsolni neki valamit?
- Alapvetően az edzéseken, az elemzések során, az ellenfél megfigyelésében vannak feladataim, meccselni mindig egy embernek kell. Persze, kérte, hogy ha úgy látom jónak, szóljak neki bizonyos helyzetekben, ezt mindig tolerálja, gyakran megfogadja.

- Laikusként a Németország elleni mérkőzésen úgy éreztem, előbb kellett volna időt kérni, s nem az 57. percben, amikor elúszni látszott a hajó. Belülről ezt hogyan látta?
- Az időkérés mindig nehéz, hiszen lehet, az utolsó percekben lenne rá a legnagyobb szükség, így a legvégsőkig várni kell vele. Az ominózus találkozón én korábban felemeltem már a kezemben lévő időkérő lapot, jelezve, megfontolnám a dolgot, Lajos még mutatta, kicsit várni kell. De például a szlovének ellen a végén azért cseréltünk a kapus helyett mezőnyjátékost, mert én javasoltam, mondván, ilyen taktikai elemet éles szituációban úgysem gyakorlunk sohasem. S ha nem csúszik ki a labda Bohus kezéből, akkor szép gólt is szereztünk volna.

- Milyen a kapcsolata a játékosokkal?
- Nagyon jó, néha érzem, azért mondanak el bizonyos információkat, hogy ezt én kissé tompítva, de kommunikáljam a kapitány felé. Számomra megtiszteltetés, hogy a világ egyik legjobb edzőjével a világ egyik legjobb csapata mellett dolgozhatom, ráadásul magyarként a magyar válogatottnál. Ez a hármasság mindennél fontosabb! A csapat van annyira erős, hogy bármit elérjen.

- Ha értékelni kellene a világbajnokság első három mérkőzését, mit emelne ki?
- Az igazság az, hogy a felkészülés során már akadtak problémák. Az első két hétben nagyon jól ment, aztán épp a magyarországi tornán jött el a holtpont, amelyet egy regenerációs hévízi felkészülésen egy nagyon jó, Ausztria elleni győzelem zárt le. Gondot okozott, hogy volt olyan hét, amely során Radulovics és Farkas gyakorlatilag nem tudott együtt készülni, vagy egyiknek, vagy másiknak volt problémája. Annak örültünk, hogy Elefántcsontpart ellen kell kezdenünk, önbizalomnövelő győzelmet arattunk. A kritikus meccs a németek elleni volt, ezen sok hibánkra fény derült. A szlovének ellen már nagyon jól játszottunk, az sem biztos, hogy mindig ebben lesz részünk. Hetvenszázalékos hatékonysággal fejeztük be támadásainkat, kapusunk jól védett, ez a BL-győztes csapatból álló ellenféllel szemben kiváló teljesítmény.

- Kicsit előretekintve: az egynapos pihenő után Kína, majd Dánia következik. Mit várhatunk a csapattól?
- Dániát sokszor láttuk videofelvételen, játszottunk is ellenük, s simán nyertünk. Most azt mondom, normális esetben, egy ki-ki mérkőzésen  jobbak vagyunk náluk. Kína meccsről meccsre javul, nehéz ellenfél lesz. Én tudom a legjobban, milyen érzés az, amikor a világ egyik végéről el kell utazni a másikra. Kína nem játszott hosszú ideje európai csapatokkal, most szokja a légkört. De a vébé megmutatta, nincsen a mezőnyben kiemelkedő csapat, az oroszok ellen ezt két tesztmeccsen láthattuk. Az biztos, ha olimpiai álmaink vannak, akkor a középdöntőbe legalább két pontot vinnünk kell.

KAPCSOLÓDÓ CIKK