Talán nem tévedtünk nagyot, amikor a női kézilabda Bajnokok Ligája Final4 előtt azt írtuk, minden idők legerősebb négyes döntőjét rendezik a Papp László Sportarénában. A győrieknek, bár az elődöntőben legyőzték legnagyobb riválisukat, végül nem sikerült megnyerniük a finálét, mert a mindenkit sokkoló bukaresti CSM-mel már nem bírtak.
A román csapatot vezető Kim Rasmussen már másodszor tolt ki a magyarokkal ebben a szezonban. A világbajnokság szintén egy képességre gyengébb csapattal, Lengyelországgal győzte le a magyarokat, a négyes döntőben pedig tökéletesen felkészített csapatával, roppant céltudatos játékot mutatva verte meg egy hajszállal a bombafavoritnak vélt Győrt.
Nem véletlen, hogy a dán szakembert kinézte magának a magyar szövetség is a női válogatott élére. Rasmussen a négyes döntőn minden erre irányuló kérdést elhárított, csak annyit lehetett kiszedni belőle, hogy „Budapest gyönyörű város”, miután legyőzte csapatával a jelenlegi magyar szövetségi kapitányt, Ambros Martínt.
A dán útlevél nem rossz ajánlólevél, az utóbbi időben a nőknél komoly sikereket értek el dán edzők. A magyar szövetségnek most hosszú távon kell gondolkodnia, miután lemaradtunk a riói olimpiáról már Tokióig érdemes tervezni, ezért Rasmussen kimondottan jó választásnak tűnik, hiszen klub- és válogatott szinten is
úgy volt képes sikereket elérni, hogy remekül felépített csapataival többször is borította a papírformát.
Április végén a lengyel szövetség szűkszavú közleményben tudatta, hogy Rasmussen nem újítja meg augusztusban lejáró szerződését (a lengyelekkel egy csoportban selejtezünk az Európa-bajnokságért), mert „megegyezett egy másik szövetséggel”. Ez lehetett akár a magyar is, hiszen azt az MKSZ sem tagadta, hogy tárgyalnak a dán edzővel, de úgy tudjuk, a Final4 utáni hétfői elnökségi ülésen nem volt téma Rasmussen kinevezése.
Rasmussen élete legnagyobb sikerét érte el a bukaresti csapattal, és ahogyan megnyerte a tornát, azzal egyből berobbant a női kéziedzők abszolút elitjébe. A 43 éves szakember klubcsapatoknál nem ért el kiemelkedő sikereket – igaz, nem is bíztak rá korábban jelentős klubot – a 2010 óta irányított lengyel válogatottal azonban már megmutatta magát a világnak.
A legutóbbi két világbajnokságon elődöntőt játszott
a nem különösebben erős lengyel csapattal, mielőtt 2015-ben átvette a CSM Bucuresti irányítását.
A román csapatnál pénz volt, elképzelés annál kevesebb, így hiába gyűjtöttek össze kiváló nevekből álló keretet, a csapat a játékerejéhez képest erősen alulteljesített. A csoportkörben egyetlen kiemelkedő eredményt tudtak felmutatni (a CSM tudott egyedül pontot szerezni a Buducnost félelmetes arénájában), de a középdöntőben a Győr és a Vardar oda-vissza elintézte Rasmussen csapatát.
A dán edző türelmesen építkezve rakta össze a csapatát, amely aztán
pont a megfelelő pillanatban kapta el a csúcsformát:
a negyedik helyről rajtolva előbb kiverték a párhuzamos csoportot megnyerő Rostov Dont, majd a budapesti elődöntőben a földbe döngölték a jóval esélyesebbnek vélt Vardart, a döntőben pedig óriási meccsen, a győriek gyenge pontjait tökéletesen kihasználva ültek fel a trónra.
Mivel a szövetség a Dujshebaev-tragikomédia után közölte, csak életvitelszerűen Magyarországon élő edzőt kíván foglalkoztatni a jövőben, viszont Rasmussen jelenleg a BL-győztes csapat edzője, és hacsak nem megy szembe saját szabályával az MKSZ, az edző mozdíthatatlannak tűnik.
Hacsak a soha nem látott pénzből gazdálkodó magyar kézilabdában
nem találnak neki egy olyan csapatot, ahol év közben klubedzőként dolgozhat.
Más kérdés, hogy Ambros Martín helye betonbiztos a Győrnél, a Ferencvárosnál pedig a klublegenda Elek Gábor a saját édesapjáról elnevezett csarnokban edzi a csapatát, meglepő lenne, ha bármelyikük átadná a helyét a dánnak. A többiek pedig, természetesen nem megbántva a mezőnyt, azért elég komoly visszalépést jelentenének a BL-győztes edzőnek.
