Társoldalunk:

Egy hokitorna, amely tíz éve őrzi a magyar legenda, Ocskay Gábor nevét

2018.09.01. 13:13

A hétvégén tizedik alkalommal rendezik meg az ifj. Ocskay Gábor jégkorong emléktornát. Edvi László emlékei a 2009-ben meghalt játékosról.

Kezemben a Süllyedő világ nevű (hivatalos alcíme szerint) „optimista hetilap" legelső száma 1995 áprilisából. Ha valaki nem hallotta ezt a nevet, az nem szegénységi bizonyítvány, de becs'szó itt van nálam a piros-fehér-fekete (azt hiszem ezt nevezték kétszínnyomásúnak, de ez korántsem biztos) újság.14-15-ik oldalán egy nagy cikk: A magyar jégpályák királya címmel. Szerénységem követte el, első írásaim egyike volt, és egy olyan fiatalemberrel zajló beszélgetésemet dokumentálta, aki már akkor is az egyik kedvenc sportolóm volt. Pedig még nem volt húsz éves.

Ifj. Ocskay Gábor egészalakos szobra a székesfehérvári Fehérvár AV19 csarnok előtt felavatásának napján, 2015. szeptember 5-énForrás: MTI/Bodnár Boglárka

Ocskay Gábor, vagy, ahogy már ekkor is írtam: Ifjabb Ocskay Gábor, mert édesapját is ezen a néven anyakönyvezték. Az „öregebb" is hokizott, de amikor a fiatalabb három hónapos volt egy súlyos gerincsérülés miatt abba kellett hagynia. Amikor 1978-ban Székesfehérváron ajánlottak neki edzői állást akkor a pesti család a költözés mellett döntött. Ez volt az a momentum, amelyről mára kiderült: a magyar jégkorongsport egyik legjelentősebb, történelmi pillanata. "Kiscsicsó" ekkor három éves volt, de már nem volt idegen közeg számára a jég. Erről így mesélt ebben az említett ősrégi újságcikkben: „Két éves lehettem, amikor még Pesten, a Városligeti Műjégpályán megtettem az első, igen bizonytalan lépéseket korcsolyával a lábamon. Persze, erre leginkább az elmondások alapján emlékszem. Az első határozottabb emlékképeim már a székesfehérvári jégpályához kötődnek. Három-négy évesen apu mindig levitt, ha edzést tartott, ott tébláboltam a palánk mellett. Öt-hat évesen már rendszeresen jégre is léptem, a nagyobb srácok megszokták, hogy egy „kis őrült" rendszeresen ott cikázik köztük."

Connolly Brendan, a Fehérvár AV19 játékosa (fehérben) lő kapura az ifj. Ocskay Gábor jégkorong-emléktorna döntőjén, Székesfehérváron, a Fehérvár AV19 csarnokában 2015. szeptember 6-án.Forrás: MTI/Bodnár Boglárka

Órákat beszélgettem akkor ezzel a tini sráccal, nyugodt, higgadt, megfontolt mondatain kívül leginkább szürke (vagy zöld?) dzsekijére emlékszem, amelynek hátán egy hatalmas New Jersey Devils-címer volt. Biztosan tudtam, hogy nem csak sportága egyik legnagyobb hazai egyénisége lesz, de a média is kedvelni fogja, bár az „egytévérendszerben" élve semmi jel nem utalt arra, hogy milyen „média-cunami" szakad majd ránk két évvel később. Az akkor már kétszer is az év játékosának (18 és 19 évesen!) választott fiatalembert többnyire én zavartam rádiós mikrofonnal a kezemben.

Nem lehetett könnyű velem. Amikor abban az évben az alapszakasz hajrájában sorsdöntő meccset nyert a Volán Dunaújvárosban és Jászberényben (a két félelmetes, nyitott pályán), majd amikor a régi BS-ben a bajnoki döntő első találkozóján is diadalmaskodott a Fradi ellen, már nem lehetett annyira zavaró egy kíváncsi riporter megjelenése. Ám a végül elbukott bajnoki döntő után mikrofon elé állni nem irigylésre méltó feladat. De Gábor ebben a szörnyű helyzetben is rendelkezésére állt. Pedig 1995-ben az ezüstérem nagyon nagy csalódás volt a Volánnak.Közben felnőttek Dunaújvárosban a Gáborral és állandó csatártársával, Palkovics Krisztiánnal egykorú Kercsó-gyerekek, a későbbi szapporói hősök. Mivel ők sokan voltak nagyon jók, úgy tűnt, Gáborék évről-évre hiába üldözik a bajnoki címet, azt soha nem fogják elérni. Jöttek számára a válogatott sikerek, amelyek csúcsa akkor még a C csoportból való feljutás volt, jöttek az egyéni elismerések, de a bajnoki arany nem.

A 2005-ös világbajnokságon ifj. Ocskay Gábor a japánok elleni mérkőzésenForrás: AFP/Attila Kisbenedek

Aztán eljött az 1999-es bajnoki döntő: Dunaújváros-Volán. Minden idők legjobb hazai sorozata. A nem sokkal korábban alakult (és a tiszavirág nevű peches kis élőlénynél alig hosszabb életű) Hungarosport közvetítette, amely hivatalosan a második magyar bázisú sportcsatorna volt, de igazából az első komoly. Soha meg nem szolgált szerencsém, hogy én lehettem a sorsdöntő újvárosi találkozón a pálya melletti riporter, így tényleg a legközelebbről lehettem szemtanúja a történelmi Volán-győzelemnek. Kisocskay álma megvalósulásának. Láttam a féktelen ünneplést az öltözőben, majd együtt utazhattam a csapattal az „aranybuszon" Újvárosból Fehérvárra. Nem hiszem, hogy pont velem szeretett volna beszélgetni, mégis az orra alá dugtam a mikrofont. Mutatta a kamerának az aranyérmet és annyit mondott: "ezért dolgoztam egész eddigi pályafutásom során". Ahogy mondani szokták már nem volt szomjas, de ekkor is olyan összeszedetten beszélt, hogy emlékeim szerint nem kellett semmit kivágnom belőle, amikor műsort csináltam arról a döntősorozatról. Hazaérve pedig úgy vezényelte a kórust a fehérvári Városháza erkélyéről, hogy az felejthetetlen. 23 évesen teljesült az álma.

„Akkor innen van még feljebb?"- kérdeztem tőle egy magánbeszélgetés alkalmával.

Sokat beszélgetünk Palkovics Krisztiánnal, hogy esetleg elmehetnénk együtt egy külföldi csapathoz"- válaszolta. Nem mentek el, ennek prózai és több szempontból is örömteli okai voltak. Ugyanis a magyar jégkorong egyre izmosabb lett, egyre jobban megérte itthon játszani. Szakmailag és talán anyagilag is. Mikor a 2001-es franciaországi B-vb-n kis túlzással világszenzációt okozva nyert a csapat a házigazda ellen, akkor a fehérvári jégpálya előtt találkoztunk. Megállapítottuk, hogy egy újabb lépcsőfok leküzdve. „Mi jöhet még, Gábor?"

Ja, hogy Gábor, vagy Csicsó, vagy Kiscsicsó, vagy Kisocskay? Én mindig Gábornak hívtam, de volt csapattársai is hivatalos beszélgetésekben többnyire így emlegetik. Pedig ő „Csicsó" volt. Pontosabban Kiscsicsó, mert az előbbi becenévvel édesapját tisztelték meg. Ő meg logikusan „kicsi" volt, az édesapa után meg logikusan Csicsó.

Az új évezredben jó volt itthon jégkorongosnak lenni. Jó volt nekünk, hogy figyelemmel kísérhettük ezt a sportágat. Olyanok is felfedezték ezt maguknak, akik előtte jeget csak a pohárban láttak. A Volán bebocsátást nyert az osztrák bajnokságba, az EBEL-be. 2002-ben a vb másodosztályának utolsó találkozóján a legjobb 16 közé jutásért játszott a csapat Dániával Székesfehérváron. Az előtte lévő meccsen Gábor súlyosnak tűnő térdsérülést szenvedett, kizártnak tűnt jégre lépése a döntő ütközetben. De bármilyen állapotban is volt, bármilyen fájdalmai is voltak játszott azon a tavaszi szombat estén. Akkor még nem sikerült kivívni az eget-földet rengető diadalt. 2008-ban viszont bekövetkezett a csoda: Szapporóban a válogatott feljutott az A csoportba.

Ocskay Gábor a Kína elleni összecsapáson a 2005-ös debreceni divízió 1-es világbajnokságonForrás: AFP/Attila Kisbenedek

Természetesen Ocskay Gábor remeklésének is köszönhetően. A többnyire visszafogott srác nemcsak a pályán, de az ünneplés során is nagyot alakított. A vb előtt tett ígéretének megfelelően megmártózott a szállodájuk aulájában található szökőkútban. Ki ne értette volna meg féktelen örömét. A pesti, majd fehérvári nyitott jégpályákról elindulva eljutott a sportág közvetlen elitjébe. Olyan lehetőséget harcolt ki társaival, amire legmerészebb álmaiban sem gondolhatott: egyenrangú társként tétmérkőzésen játszani mondjuk a kanadai válogatott ellen.

A világbajnokság lebonyolítási rendjének köszönhetően erre egy évet kellett várni. Ez idő alatt megszerezte kilencedik bajnoki címét és gőzerővel készült többek között Kanada ellen, hiszen a vb sorsolása már az esemény előtt hónapokkal kiderült.

A várva várt világesemény előtt néhány nappal azonban minden hoki rajongó egy sokkoló sms-re ébredt. Csörögtek a telefonok, a zárt kis hokis-család tagjai tájékoztatták egymást oda-vissza a felfoghatatlan hírről: Gábor nem lesz ott a vb-n és nem lesz ott semmilyen földi eseményen.

„Mindig a legjobbak mennek el"

Kezemben a 2009-es világbajnokságra kiadott kis füzet, Melczer Zsolt és Spiller István munkája. Ez bemutatta a világ újságíróinak a számukra ismeretlen ország ismeretlen játékosait. A kiadványban Ocskay Gábor is szerepel, ott ahol a mezszáma, a 19-es alapján szerepelnie kell. A szemben lévő oldalon ott van a 24-es Palkovics Krisztián bemutatása. Egymás mellett, mint egész életükben a pályán. A sillabusz leírja Gábor pályafutásának legfontosabb sikereit, váratlan tragédiáját és idézi az akkori kapitány, Pat Cortina szavait:

Minden edző álma egy ilyen játékos, aki igazi csapatember, igazi vezér. Ocskay Gábor nélkül a magyar hoki már soha nem lesz olyan, mint korábban volt."

2004. február 3 Magyarország jégkorong-válogatottja barátságos mérkőzésen látta vendégül az olimpiai és világbajnok kanadai nemzeti együttest Székesfehérváron. A magyar és a kanadai csapat ezt megelőzően hatszor találkozott, kivétel nélkül mindig az 1930-as években. A tengerentúli együttes négyszer győzött, s két döntetlen született. A vendégek válogatottja most, egy kivétellel, az európai bajnokságokban játszókra épül. Kanadai együttes utoljára 1937-ben járt Magyarországon. Most a két ország szövetsége egy esetleges áprilisi visszavágóról is tárgyal. A képen: a magyar Ocskay Gábor ünnepli gólját.Forrás: MTI/Földi Imre

A Zürich melletti Klotenben, ahol a válogatott vb-meccseinek többségét játszotta, a bejáratnál egy szurkoló kiragasztotta a Nemzeti Sport Gábort ábrázoló poszterét. Amíg a csapat ott játszott az ott volt. Ma pedig a róla elnevezett csarnok bejáratánál őrzi emlékét egy kis összeállítás. Meg egy torna, amely az ő nevét viseli, amelyen az ő visszavonultatott mezszámát a nevébe beemelő egykori csapata is játszik.

Már a tízedik Ifj. Ocskay Emléktornára kerül sor a hétvégén. Ezzel emlékezünk a magyar hoki történelem egyik legnagyobb és legszimpatikusabb egyéniségére.