Társoldalunk:

A miskolci edző, akinek Wayne Gretzky lőtte élete első gólját

2018.09.03. 05:53

Amikor Glen Hanlon szerződtetését júniusban bejelentette a DVTK Jegesmedvék csapata, a magyar hokitársadalomnak szinte egyszerre akadt el a lélegzete. A 61 éves kanadai szakember NHL-es edzői tapasztalata olyan, amivel eddig Magyarországon nem találkozhattunk. Edzette Jaromír Jágrt és Alekszandr Ovecskint a Washington Capitalsnél, de vezetett olyan A-csoportos válogatottakat, mint a szlovák, a svájci és a fehérorosz, valamint a világ legerősebb nemzeti csapatánál, a kanadainál is dolgozott. Most új kihívásokat keres, és végül Miskolcon kötött ki, ahol a DVTK-t a szlovák Extraligában kell majd irányítania. Múltról, jelenről és a jövőről is szívesen beszélt az Origónak.

Hogy tetszik a magyarországi élet? Megszokta már?
Egyelőre nagyon jó minden, szeretem Miskolcot. Bejön, hogy mindent megtesznek a győzelemért, ez volt az egyik ok, amiért a DVTK-t választottam. Tetszik az is, ahogy a játékosokkal és velem bánnak, a szurkolók lelkesedése és hokiszeretete.

Mit szólt, amikor először meglátta, hogy egy magyar hokicsapat érdeklődik ön iránt?
Érdekes volt. A tavalyi idény végén otthagytam a korábbi munkámat, ráadásul több mint egy éve nem is edzősködtem. A DVTK ajánlata elég gyorsan jött, és tetszettek azok a célok és kihívások, amiket felvázoltak, úgy éreztem, hogy jól illenék ide. Ismertem már korábban is néhány embert, aki a magyar jégkorongban dolgozik, vagy dolgozott, viszont az engem is újdonságként ért, hogy a DVTK a szlovák bajnokságban indul ettől a szezontól. Amikor megtudtam, hogy az együttes Európa egyik legerősebb ligájában áll rajthoz, még jobban elkezdett érdekelni a dolog. Tetszett, hogy a klub szeretne fejlődni, amiből egyébként a magyar hoki is profitálhat majd. Tudtam, hogy szeretnék ennek a részese lenni. Ami még megfogott, hogy a DVTK egy brand, nemcsak hokiklub, hanem sok sportág otthona is Miskolcon.

Ezek szerint volt előzetes tudása az itteni hokiról?
Igen, bár azt nem állítanám, hogy sok. Amikor a fehérorosz válogatott szövetségi kapitánya voltam, játszottunk párszor a magyarok ellen, és rendkívül imponált az a csapategység, amit láttam. Nemcsak a jégen, hanem mondjuk a szállodában, ahol laktunk, egyszerűen látszott rajtuk, mennyire együtt vannak. Beszélgettem Rich Chernomazzal (a magyar válogatott szövetségi kapitánya 2013-2017 között – a szerk.) a magyar hokiról és ő is csak jó dolgokat tudott mondani.

Rich Chernomaz, akivel a magyar válogatott 2015-ben Krakkóban kiharcolta az A-csoportos szerepléstForrás: RIA Novosti/Konstantin Chalabov

Korábban a szlovák nemzeti együttest is irányította. Ennek is volt szerepe abban, hogy önre esett a választás, egyáltalán jelent ez bármilyen előnyt?
A hoki tulajdonképpen üzlet is. Ahhoz, hogy megkapj egy munkát, egyrészt kellenek jó kapcsolatok, másrészt olyan emberek, akiket ha megkérdeznek, el tudják mondani, milyen munkaerő vagy, miket tudsz, vagy értél el. Szlovákiában ismernek, biztosan van pár ember, aki kiállt értem és megeresztett pár telefont. Természetesen akkoriban követtem az Extraligát, de a válogatott játékosok többsége és a legnagyobb sztárok vagy az NHL-ben, vagy a KHL-ben játszottak.

Ha már ennyire belementünk a korábbi munkáiba: volt a svájci válogatott szövetségi kapitánya is, de talán a legtöbben onnan ismerik, hogy irányította az NHL-es Washington Capitals együttesét. A csapat 2018-ban megnyerte története első Stanley-kupáját, milyen szemmel nézte ön a rájátszást?
Szurkolóként. Az a történet már régen volt (2003-2007 – a szerk.), a játékoskeret és a stáb is szinte teljesen kicserélődött azóta. Persze drukkoltam nekik, tudom, hogy a helyieknek mennyire fontos a jégkorong és az egész város nagyon megérdemelte már a kupát. Ovie (Alekszandr Ovecskin) és Nick (Nicklas Backström) még fiatal gyerekek voltak akkor, amikor velük dolgoztam, jó látni, hogy mennyit fejlődtek és fel is nőttek. Vicces, hogy akkor még másik, idősebb játékosoknál laktak, most meg már családos emberek és fantasztikus játékosok, a csapat és a közösség vezetői. De, hogy őszinte legyek, életem nagy részét Vancouverben töltöttem, így a szívem a Canucks felé húz.

Manapság nem lehet könnyű nekik drukkolni.
Igen-igen, ezek nem a csapat legszebb évei, de jók lesznek, figyelje csak meg! Sok tehetséges fiataljuk van, szóval jönnek a jobb évek. Egyébként már egyre kevésbé követem az NHL-t, sokkal inkább az európai jégkorongra figyelek. Korábban dolgoztam a kanadai válogatottnál és az európai tornák alatt megszerettük a kontinenst a feleségemmel. 2008-ban gondoltuk úgy, hogy megpróbálhatnék egy itteni munkát, ekkor jött a Jokerit Helsinki ajánlata, úgy voltam vele, egy próbaévet megér a dolog.

Itt ugyan nem játszanak akkora szupersztárok, mint Észak-Amerikában, de önnek van velük is tapasztalata. Milyen volt egy olyan szupersztárral dolgozni, mint Ovecskin, aki a világ valaha volt egyik legjobb játékosa? Vagy korábban Jaromír Jágrrel?
Az én szememben ők „csak" hokisok és nem szupersztárok. Persze a szurkolók, a liga és a média szemében azok, de egy edző nem kezelheti őket másképp, mint a többieket. Ha a helyzet úgy kívánja, ugyanúgy fel kell velük szemben emelni a hangot, vagy támogatni kell őket, esetleg kevesebb jégidőt adni nekik, ha nem megy a játék, másnak meg igen.

Glen Hanlon a Washington Capitals trénereként, éppen Ovecskinéknek magyarázza a figurátForrás: Getty Images/AFP/2007 Getty Images/Mitchell Layton

Persze az NHL-ben ez rettenetesen nehéz. A legjobbak őrületes pénzt keresnek, néhányuknak már közös bizniszük is van a csapat tulajdonosával, így persze óvatosan kell velük bánni, ha az ember meg akarja tartani az állását. Talán a mai edzői munkának ez a legnehezebb része.

Ez megváltoztatja a személyiségüket is?
Azt nem mondanám, inkább a nyomást kezelik nehezebben néhányan. Ovie már fiatalon is élt-halt a játékért, örömből játszott. Viszont egy-egy vereségszéria vagy gyengébb sorozat után a szurkolók és a média is őt vette elő rendszeresen, mondván, nem jó vezér, és hogy önző. Persze mi végig tudtuk, hogy ez nem igaz és tényleg egy jó srác, és most, hogy kupát nyert, a negatív hangok elhallgattak. A játékosok is szeretik, Ted (Leonsis, a Capitals tulajdonosa – a szerk.) is imádja, mindemellett ráadásul fantasztikus hokis.

Egyértelmű, hogy mekkora feladat lehetett egy ilyen, fiatal sztárokkal teletűzdelt csapatot vezetni. De mi a kihívás a DVTK irányításában?
Tudatni kell a játékosokkal, hogy jelentős szintlépés előtt állnak a szlovák bajnokság miatt, és ez a hozzáállásukon is kell, hogy látszódjon. Akarniuk kell a fejlődést, tudniuk kell, mivel jár ez. Gyorsabb döntéshozatal kell tőlük, mert a játék is gyorsabb. Ráadásul az elmúlt években sok könnyebb meccset vívtak olyan csapatok ellen, amelyek meg sem közelítik a szlovákok szintjét, mostantól viszont minden egyes mérkőzésen 100%-ot kell nyújtaniuk, ami mentálisan is megterhelő lesz.

Kemény dió lesz, de nagyon várom.

Mi a cél a következő szezonra?
Folyamatosan fejlődni és megugrani a lécet. Napról napra kell haladni, én is ezt tanultam, és ezt is adom tovább, mert máshogy nem lehet. Mindannyian nyerni akarunk, de ha most azt mondanám, hogy a rájátszás a cél, annak nem lenne semmi értelme. Minden meccset meg akarunk nyerni, aztán ha eleget sikerül, akkor úgyis bejutunk. Ha meg nem, akkor ott lennénk, hogy nem értük el a célt.

Új szemléletet is hoz MiskolcraFotó: Hirling Bálint - Origo

Ezért a terv az, hogy a játékosok minden nap jobbak legyenek, mint az előzőn. Meg kell tanulniuk helyesen étkezni, helyesen pihenni és regenerálódni, sőt azt is, hogy nemcsak úgy lejönnek edzeni, hanem már arra is külön készülnek.

Lesznek taktikai változtatások is? Hogyan kell alkalmazkodni egy erősebb mezőnyhöz?
Azt már átvettük, mit szeretnénk játszani, amikor nálunk van a korong, de ez a kisebb része. Arra készülünk, hogy nem lesz nálunk sokat a korong, így arra koncentrálunk, hogyan játsszunk nélküle. A hokiban ennek óriási szerepe van. Leegyszerűsítjük a játékunkat, valamint azt szeretnénk kihasználni, hogy gyorsak vagyunk. Fontos, hogyan tudunk átmenni védekezésből támadásba.

Szokták mondani, hogy azok az edzők, akik kapusok voltak, teljesen máshogy látják a hokit, és ők is nagy hangsúlyt fektetnek a pakk nélküli játékra. Ez tényleg így van ezek szerint?
Ebben van valami, de tulajdonképpen egyszerű a magyarázat. Egy játékos általában maximum 45 másodpercet van egyszerre a jégen. A legjobbak ez idő alatt nagyjából 5 másodpercig birtokolják a korongot. Ha egy ilyen shiftből egy meccsen van 20, az maximum másfél perc a 60-ból. Szóval fontos tudni, mi van akkor, ha nincs nála. Jól védekezni nem csak azt jelenti, hogy mindenki fejetlenül sprintel vissza a saját harmadába. Ráadásul egy ott elkövetett hiba sokkal jobban fáj, mint a támadó zónában. A szurkolókat is ezzel lehet a leginkább őrületbe kergetni.

Egy évtizede dolgozik Európában, úgyhogy biztosan tapasztalta, mekkora a különbség az észak-amerikai és az itteni drukkerek között. A magyar szurkolók viszont egy külön kategória, tőlük mire számít?
Az biztos, hogy szerencséjük van, mert egy kiváló csapatnak szoríthatnak és eddig el voltak kényeztetve, hiszen többnyire győzelmet ünnepelhettek hazai pályán. Egyébként nagyon lelkesek, amit a srácok is tudnak, éreznek, ezért is szeretnek itt játszani. Azt is tudom, hogy el szokták kísérni a csapatot idegenbe is, és hogy már szervezik a szlovákiai utakat. Ezt szeretem a legjobban az európai fanatikusokban, hogy ők tényleg azok, hangulatot teremtenek, nem pedig olyanok, mint Észak-Amerikában, ahol szinte moziban érzi magát az ember egy-egy meccsen.

Van arra esély, hogy ez a kultúra ott is elterjedjen?
A távolságok miatt nagyon nehéz, gyakorlatilag nem létezik az a jelenség, hogy az emberek utaznak a csapattal. Egyébként is láthatják őket évente legalább 41-szer hazai jégen, az nekik elég. Az aktív szurkolás, mondjuk dobokkal, énekléssel viszont megjelenhet. Például otthon, Vancouverben van egy focicsapat az MLS-ben, a Whitecaps. Ott vannak törzsszurkolók, akik nagy csinnadrattával vonulnak ki a focistadionba, a közelmúltban pedig megpróbálták ezt bevinni a hokicsarnokba is, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Glen Hanlon szerint az európai szurkolók sokkal lelkesebbek, mint az észak-amerikaiakFotó: Hirling Bálint - Origo

Egyébként az is jókora különbség, hogy az amerikai emberek jóval mobilisabbak. Költöznek ide-oda, munkahelyet változtatnak, több ezer kilométert vándorolnak, így nem is nagyon tudnak kötődni. Európában viszont, ha az ember beleszületik egy szurkolói tradíciókkal rendelkező családba, akkor a sorsa megpecsételődött. Ha Miskolcon születsz, nem fogsz a Fehérvárnak vagy a MAC Budapestnek drukkolni, hiszen miskolci vagy.

A játékban is van ekkora különbség a két világ között?
Több szignifikáns eltérés van szerintem. Az egyik a játékosok mérete. Amerikában óriások vannak a jégen az európai ligákhoz képest. A másik a pontos passzok aránya. Mivel az európai pálya szélesebb, mint az amerikai, így nem változik annyit a korongbirtoklás, kevesebb a szabad pakk, több a pontos passz. Amerikában viszont pont a pálya keskenysége miatt jóval gyorsabb a döntéshozatal. Ideát kevesebb a meccs, több idő marad edzeni, kijavítani a hibákat, nagyobb befolyása van az edzőnek is, úgyhogy az ember talán hasznosabbnak is érzi magát.

A tavalyi szezonban az egyik kanadai juniorligában, a WHL-ben szereplő Vancouver Giants általános igazgatójaként dolgozott, de otthagyta a munkát. Hiányzott a kispad?
És az, hogy a játékosokkal foglalkozzak. Túl sok volt az adminisztráció, a sok e-mail és papírmunka, az elégedetlen szülők, akik keveslik a fiuk játékidejét. Rengeteg volt a probléma, én pedig öregnek éreztem magam ehhez. Szerintem egy juniorligás igazgatói poszt olyan fiatalnak való, aki egy nap az NHL-ben is szeretne hasonló pozícióban dolgozni.

Általános igazgatóként hiányzott neki a kispadForrás: AFP/Jonathan Nackstrand

Nekem nem volt ilyen motivációm. A családom végig támogatott, aztán meghoztam a döntést, hogy ismét edző szeretnék lenni, méghozzá Európában. Az edzősködés mellett szeretek világot látni, új helyeket felfedezni, nekem az nem nyűg, hogy a csapattal sokat kell utazni.

És azon elgondolkozott, hogy ismét játékosmegfigyelő lesz?
Nem igazán. Ott sem lehetnék annyira a játékosok és a jég közelében. Régen szerettem csinálni, fontos munkának tartom. Talán majd egyszer, ha meguntam az edzőséget, de az még nem jött el.

Tizennégy évet húzott le az NHL-ben, végigvédte a 80-as éveket, amikor olyan klasszisok játszottak, mint Wayne Gretzky. Mennyit és miben változott azóta a jégkorong?
A játékosok tehetsége a leginkább szembetűnő. Akkoriban a legjobb csapatoknak is maximum háromsornyi jó játékosa volt, a többinek inkább kettő, az alsó sorokban a keményfiúk karistolgattak. Ma már mindenkinek bírnia kell a tempót, ami egyébként jóval gyorsabb, mint akkoriban. Az első és a negyedik sor játékosai között már nincs akkora tudásbeli különbség, ezért is kopnak ki a hokiból a bunyósok.

1979. október 14.: Egy bizonyos Wayne Gretzky megszerzi első NHL-gólját a 894-ből (mai napig rekord), éppen Glen Hanlon ellenForrás: Vancouver Courier

De mondhatnám a kapusokat is. Az én időmben csak azok a csapatok nyertek kupát, amelyeknek volt egy jó kapusa. Az New York Islandersnek ott volt Billy Smith, az Edmonton Oilersnek Grant Fuhr, a Montreal Canadiensnek Patrick Roy, mind legendás játékosok. Ők egy külön kategóriát képviseltek, aztán jöttünk mi, átlagos képességűek, akiknek esélyük sem volt ellenük. Ma már nem kell egy klasszis kapus a végső sikerhez.

Minek köszönhető ez a változás?
Akkoriban mi még szinte kizárólag a játék öröméért játszottunk. Ma már szinte robotokat képeznek gyerekkortól kezdve, nekünk kiskorunkban még edzőnk sem volt, hanem mindig volt egy apuka, aki kinevezte magát annak, aztán mehetett a játék. Ma junior korosztályban egy tehetséges srác évi 365 napot dolgozik azért, hogy sikeres játékos váljon belőle, és azt is nehéz elképzelni, hogy egyáltalán élvezni tudja a hokit.De az biztos, hogy mindez a játék előnyére vált. Ha most megnézünk egy meccset, mit látunk: hihetetlen sebességet, gyorsaságot, képzettséget, pontosságot. Ami viszont kihalófélben van sajnos, az a fizikális játék. Verekedésből is alig van, mondjuk azt már megszoktam, Európában 10 év alatt egyet sem láttam, de annyira nem is hiányzott.

Van kedvence a maiak közül? Nem muszáj vancouverit mondani.
Nehéz kérdés, mert nem figyelem annyira a történéseket. Aki hirtelen eszembe jut, az Drew Doughty. Igazi régi vágású srác, látszik rajta a játék öröme, mindig hiányzik néhány foga. Amellett, hogy fantasztikus védő, egy igazi karakter.

Állítása szerint már teljesen elszakadt az NHL-tőlFotó: Hirling Bálint - Origo

Kedvenc csatárom is van, és bár könnyű mindig az aktuális legjobbat mondani, de nem tudom kihagyni Sidney Crosbyt. Kanada legnépszerűbb sportjának legkiválóbb alakja, nincs olyan ember, aki ne ismerné, felfoghatatlanul népszerű. De emellett igazi példakép is, soha nem keveredik bajba, nincsenek pályán kívüli balhéi. Ha megnézzük a többi amerikai sportágat, ott ez már nem mondható el.
Amúgy ha lehetek elfogult, akkor Ovecskint mondanám, mert tényleg a világ egyik legjobbja, és nekem volt is szerencsém vele dolgozni. Szóval igen, ők hárman.

Kedvenc kapusa is van?
Na, őket már aztán szinte tényleg alig ismerem. Jonathan Quicket szoktam csodálni, mert talán ő az egyetlen olyan elit kapus, aki alacsonyabb 185 centinél, mégis fantasztikus játékos. Ma már azoknak a fiataloknak alig van esélyük bekerülni a kapuba, akik mondjuk 190 alatt vannak.

Ha már fiatalok: beszéltünk már a tapasztalatairól az utánpótlás-nevelésből. Itt is szemmel tartja majd a korosztályos csapatokat?
Nem, sajnos nem fog beleférni az időmbe. Most is mindjárt indulok Budapestre megnézni a Visegrád-kupában a leendő szlovák ellenfeleinket. Persze az edzők folyamatosan mutatják a riportokat a fiatalokról, nekem is van információm a legtehetségesebbekről, szóval ha valaki szerintem különleges, annak igyekszem lehetőséget biztosítani. De több időm sajnos tényleg nem lesz. Maximálisan megbízom az itteni utánpótlás-edzőkben, nekem pedig éppen elég lesz a nagycsapat.