Társoldalunk:

Lépni kell, ha meg akarjuk menteni a magyar kézilabdát

2019.01.24. 05:57

A magyar férfi kézilabda-válogatott tizedik helyen zárta az olimpiai ciklus legfontosabb tornáját. A világbajnokságnak számos tanulsága van, melyek közül, ebben biztosak vagyunk, nem egyet a sportág szereplői is nagyon tisztán látnak. Bízunk benne, hogy a megoldásra is van ötletük.

Norvégia ellen kilencgólos vereséggel zárta a dán-német közös rendezésű, olimpiai kvalifikációs világbajnokságot a magyar férfi kézilabda-válogatott. Úgy, hogy igazán jó meccset egyet sem játszott, voltak jó periódusai majd minden mérkőzésen, de, amikor a legjobban kellett volna, nem tudta átlépni a csapat a saját árnyékát.

A sorsolás pillanatában annyit láttunk, hogy papíron minden idők egyik legkönnyebb vb-csoportjába kerültünk, ahol rajtunk kívül egyetlen európai csapat volt még a hatosban, a dél-amerikait, a két afrikait és az ázsiait, egy magyar válogatottnak illik megvernie. És ez nem nagyképűség. Legalábbis akkor még nem hangzott annak, Koppenhágában és Herningben viszont kiderült, hogy egy lépést hátrább kell lépnünk.

Kilencgólos vereség a norvégoktól, távol az olimpia

A magyar kézilabda-válogatott 35-26-os vereséget szenvedett a dán-német közös rendezésű olimpiai kvalifikációs világbajnokság középdöntőjének utolsó fordulójában, a dániai Herningben. Ezzel az eredménnyel a magyar csapat számára befejeződött a vb, amelyet a 10. helyen zárt. A hetedik helyezett játszik még olimpiai selejtezőt, a magyarok akkor juthatnak ki, ha olyan csapat nyeri az Eb-t, amelyik előttünk végzett, emellett Brazília és Egyiptom is kontinensbajnok.

Igaz, hogy a Csoknyai István, Vladan Matics kettős nem győzte sulykolni nyilatkozataiban, hogy ma már egyetlen csapatot sem szabad lebecsülni, a Argentína, Egyiptom, Tunézia és Katar (ez már régen nem a 2015-ben vébédöntős Katar...) nevével azért nem lehetett igazán ráijeszteni a magyar szurkolókra. És azt is tudtuk, hogy ez nem a kényelmes, meccs-pihenőnap-meccs ritmusú világbajnokság lesz, több szempontból sem. Egyrészt a csapatoknak hét nap alatt kellett lejátszaniuk az öt csoportmeccset, majd egy vagy két nap (a mi esetünkben az előbbi) elteltével máris kezdődtek a középdöntők, ahol még az addigiaknál is komolyabb riválisok vártak ránk és persze másokra is, hiszen ott a négy csoport három-három legjobb csapata esett egymásnak. 

Ahogy azt is tudtuk, hogy három játékosunk párja is babát vár, és, ha az élet úgy hozza, akkor ők eltávot kapnak, hogy a nagy napon otthon lehessenek. Lehet, hogy ez egy kicsit elvitte a fejeket, ugyanakkor az tény, hogy a fia születésére reggel hazatérő, majd délután visszautazó Lékai Máté Tunézia ellen a meccs legjobbja lett, ahogy az ijesztő bokasérülése mellett hasonló "riasztásra" váró Balogh Zsolt is remekelt, sőt, ő meg egyenesen a válogatott legjobbja volt – azaz, ebben nem kereshetjük a tizedik hely okait.

Lékai Máté (66) a magyar csapat egyik legjobb játékosa voltForrás: MTI/Illyés Tibor

Annál inkább a hatással volt a szereplésre a ritkán tapasztalható sérüléshullám. Egymás után három átlövőnk – Balogh Zsolt, Bodó Richárd és Jamali Iman – dőlt ki boka- és térdsérülés miatt, majd Ancsin Gábor könyöke is megadta magát. Pont az a csapatrészünk gyengült meg, ahol a legerősebbek voltunk, azaz alapjaiban kellett átszervezni a csapatot, miután Balogh és Bodó visszatérése is kérdéses volt, végül mindketten újra pályára léptek. Kényszerű cserék jöttek, melyeknek voltak kárvallottjai – például a hazaküldését nehezen feldolgozó irányító, Császár Gábor – és haszonélvezői is, akik bizonyítási lehetőséget kaptak, mint Márthé Dominik és Szita Zoltán. Előbbi a svédek, utóbbi Dánia ellen parádézott, de érdekes dolog, hogy mindketten akkor tudtak igazán hozzátenni a csapat játékához, amikor ők voltak a főszereplők, ami valahol bíztató, de Bodó és Balogh visszatérése után, a cserepadról már nem tudtak lendíteni a csapat szekerén.

Az átlövőkkel szemben a keret már az elutazáskor is vékony volt a szélsők posztján. A jobb oldalon egyedül Hornyák Péterre, míg a bal oldali vonal mellett Bóka Bendegúzra és Juhász Ádámra hárult a teher. Az első meccsen nem lőttek gólt, míg a másodikon szinte hiba nélkül játszottak, utána viszont egyre többször hibáztak és látszott, hogy a klasszis kapusok – Palicka, Landin, Green, Christensen – ellen oda a magabiztosság, jöttek a kapufák és a kapusokat naggyá tevő bravúrok. 

Az ellenfelek pedig valóban jók voltak, legalábbis ennek a magyar válogatottnak most túl jók. Már Argentína ellen is látszott, hogy a nyitott védekezéssel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Sokat kellett cserélnünk támadásban és védekezésben, amit mindig hangoztattak a kapitányok, hogy mennyire megnehezíti a csapat dolgát. 

"Ezek atléták mind egytől egyig, nem tudtuk velük felvenni a versenyt – mondta Matics a norvégokról az utolsó vb-meccsünk után. – Mi meg nagydarabok vagyunk, a kétméteres és száztíz kilós játékosaink nem bírják ezt a sorozatterhelést, és nem tudják felvenni a versenyt az ilyen csapatokkal" – mondta többször is a kapitány, amikor a világbajnokságon szóba került a mieink stílusa.

Bánhidi Bence (b) iszonyatos munkát végzett a vébén, nem csoda, hogy az utolsó meccsre teljesen elfogyottForrás: MTI/Illyés Tibor

Ehhez képest Bánhidi Bence iszonyúan sok időt töltött a pályán, ahogy "felépülése" után újra bevetett Bodó Richárd is – muszájból, persze, de a norvégok ellen már csak a szívük vitte őket előre. 

Az egy fokkal kevésbé képzett csapatokat a rutinunkkal vagy lenyomtuk, mint Katart és Angolát, vagy, ha nehéz helyzetbe kerültünk, mint Argentína és Egyiptom ellen, akkor vissza tudtunk jönni a meccsbe. Az európai élcsapatok ellen viszont ez nagyon kevés volt, nem véletlen, hogy a három meccsből egyet sem nyertünk meg, és a svéd, a dán és a norvég meccs után is meg kellett állapítanunk, hogy az ellenfelek eggyel nagyobb sebességi fokozatban játszanak, mint mi. És ez nem a kortól függ, mert akkor is gyorsabbak voltak, amikor a 38 éves Nagy László volt fent a pályán, meg akkor is, amikor a 22 éves Juhász Ádám és a 19 éves Máthé Dominik volt a támadásban. Gyorsulnunk kell a játékban, mert hiába vagyunk nagyok, és húzunk a kapunk elé kétméteres óriások alkotta falat, ha az ellenfelek lövői és szélsői két lépéssel verik meg a védőinket, és rendre előbb érnek oda a szabad labdákra.

De jókat is tudunk mondani, sőt kell is jókat mondani, mert igenis láttunk jó dolgokat a válogatottól Dániában. Tudott harcolni, küzdeni, valóban példás volt a csapategység, ezek egyikét sem lehet megkérdőjelezni. A kapitányok hoztak jó és rossz döntéseket, de arról nem tehetnek, hogy a játékosok nem elég atletikusak, ahogy arról sem, hogy az év végi két hét jutott a felkészülésre, annak is a felét elvitték az ünnepek, majd Dániába kellett utazni a korábbi szövetségi kapitány, Ljubomir Vranjes által lekötött két meccsre.

Csoknyai István és Vladan Matics nem egyszer került nagyon nehéz helyzetbeForrás: MTI/Illyés Tibor

Lehet arról polemizálni, hogy jó döntés volt-e a két kapitány kinevezése, ezt ők ketten tudják csak igazán, de mi úgy láttuk, hogy nem ezen múlott szereplés. A játékosok örültek, hogy magyarul kommendálják őket, mi pedig örülnénk, ha négy éven belül nem következne be az ötödik kapitánycsere (2014 óta irányította a válogatottat Mocsai Lajos, Talant Dujsebajev, Xavi Sabete, Vranjes és most a Csoknyai, Matics duó).

Nem a kispadon kell kezdeni az átalakítást, hanem (figyelem!) az utánpótlásképzésben: olyan kézilabdázókra van szükség, akik tudnak támadni és védekezni, hogy ne kelljen állandóan cserékkel lassíntani a saját játékunkat, és feladni a gyors visszarendeződés lehetőségét, illetve olyanokra, akik tudnak sokat és gyorsan futni. Atlétákra, ahogy Matics mondta, persze kézilabdázni tudó atlétákra. Készüljünk fel, hogy jó eséllyel már az olimpiai kvalifikációs tornán (már ha egyáltalán eljutunk oda) sem számíthatunk Ilyés Ferencre és Nagy Lászlóra, akiket nem lesz könnyű pótolni, mert látszott, hogy milyen fontos szerepük van a csapatban.

Ilyés Ferenc (középen) és Nagy László (jobbról a második) is háttérbe vonul lassanForrás: MTI/Illyés Tibor

Ha vébé tizedikként is kijutunk az olimpiára – amihez "csak" az kell, hogy Brazília nyerje a pán-amerikai, Egyiptom az Afrika-bajnokságot, a jövő évi Eb-t pedig a mostani vb-győztes egy olyan csapatot legyőzve a döntőben, amelyik most a 2-7. hely között végzett. Viszont, ha Rio után újra lemaradunk egy olimpiáról, akkor végképp nincs mese, lépni kell.