Ez nem egy országok közötti háború - interjú Szilárdi Katalin kajakedzővel

Az olimpiai bajnok férfi kajakpáros edzője, Szilárdi Katalin megérti azokat a versenyzőket, akik úgy döntöttek, hogy más országban próbálnak szerencsét, és sokallja Janics Natasáék kétéves eltiltását, mert ennyi időre a doppingoló sportolókat szoktak kivonni a forgalomból. Szilárdi tudatosan marad ki a válogatókat és világversenyeket övező szócsatákból, és furcsának találja, hogy az olimpia után azok a vezetők lapogatták a vállukat, akik korábban a szakmai érveiket figyelmen kívül hagyva támadták őket.

Fura ellentmondás, hogy éppen egy ilyen sikeres, három olimpiai aranyérmet hozó olimpia után jelentették be többen is, így Benedek Dalma, Douchev-Janics Natasa, Paksy Tímea vagy Csipes Tamara, hogy más ország színeiben folytatnák pályafutásukat. Önt meglepte ez a nagy kivándorlás?

Szerintem nem meglepő, hiszen más területekről is nagy a kiáramlás, az emberek keresik a lehetőséget a boldogulásra, miért pont a kajak-kenu lenne a kivétel? A legtöbben magánéleti okok miatt döntöttek a váltás mellett, Benedek és Janics már elmúlt 30 éves, Paksyt csak napok választják el ettől, nekik már csak egy dobásuk van. Mindent fel kell tenniük a következő négy évre, érthető, hogy szeretnék, ha a több évtizednyi munkának meglenne az anyagi hozadéka is. Ha itthon maradnak, talán ki sem jutnak az olimpiára, külföldről viszont könnyebb kvótát szerezni, és egy második vagy harmadik helyet elcsíphetnek a magyarok, a németek mögött. Benedek és Paksy három olimpiáról is lemaradt, úgyhogy racionálisan gondolkodnak, emberileg teljesen elfogadható, hogy adnak maguknak egy lehetőséget.

Ezek szerint mégsem szerencsés, ha egy sikersportágban nagy a rivalizálás?

Nálunk a második vonal annyira erős, hogy ha a legjobbak közül valaki pár századdal visszaesik, azt könnyen megelőzik a többiek, olyan kicsi a különbség. Anyagi viszonylatban viszont óriási a szakadék az első és a második vonal között, ami nem azt jelenti, hogy az elitnek nagyon jó, hanem azt, hogy a második vonalbelieknek nagyon nehéz, meg kell küzdeniük azért, hogy fenn tudják tartani magukat. Márpedig Magyarországon nem rúg labdába az, aki nem profi módon készül, napi nyolc órát rá kell fordítani a kajak-kenura, a köztes időben meg pihenni. Tanulni még lehet mellette, de dolgozni nem.

Mit szól ahhoz, hogy Paksy, Janics és Csipes jelen állás szerint két évig nem versenyezhet, mivel nem kaptak engedélyt a nemzetközi szövetségtől?

Sajnálom ezeket a versenyzőket, és nem gondolom, hogy az eltiltásuk lenne a megoldás. A feltételeket kell olyanná tenni, hogy szívesen maradjon mindenki. Ez nem egy országok közötti háború, és fontos lenne a sport jó hangulatát is megőrizni. Sok a kétéves eltiltás, ennyit doppingoló versenyzőknek szoktak adni, ezek a sportolók pedig nem csináltak semmi rosszat. Az egy év kihagyás még belátható idő, annyi időre fenn lehet tartani az edzéskedvet, a motivációt, de a két év az durva.

Az újságírók az ön által irányított Dombi Rudolf, Kökény Roland párost választották az év csapatának, megelőzve a szintén olimpiai bajnok női kajaknégyest. Ez annak köszönhető, hogy a többség előzetesen nem sorolta őket az aranyesélyesek közé?

Szerintem inkább annak, hogy magyar férfi kajakpáros ezer méteren még soha nem nyert olimpiai aranyat.

Dombi tízéves volt, amikor elkezdett dolgozni önnel, volt már akkor olyan tulajdonsága, amivel kitűnt a többiek közül?

Az ügyessége és a vízérzékelése már korán megmutatkozott, mint ahogy az is, hogy van benne bátorság, vagányság a versenyzéshez. Emellett a vele született oxigénfelvevő képessége is nagyon jó, ami futásban és úszásban is megmutatkozik, most is a legjobb futók között van a válogatott keretben.

Kettőjük közül melyikük az érzékenyebb sportoló? Bizonyos helyzetekben jól jön, hogy van pszichológusi végzettsége is?

Mind a kettőjük nagyon érzékeny. A Rudi elég nyitott, és kölcsönösen segítünk egymásnak, előfordul, hogy a hosszú, együtt töltött időszakokban - mint amilyen egy edzőtábor - ő nyújt nekem támaszt. Nagyon ismer engem, és én is kapok tőle annyit, mint amennyit én adok neki, szimmetrikussá vált a kapcsolatunk. Dr. Fischer Miklós személyében van saját pszichológusa, és bár az jó, hogy szükség esetén én is kéznél vagyok, ezt nem használjuk ki minden esetben. Amikor egy fontos versenyre készülünk, akkor én edzőként ugyanabban a szituációban vagyok, mint ők, ezért nincs olyan objektív rálátásom, mint egy kívülálló pszichológusnak. Különböző módszereket, kérdezési technikát be lehet vinni a felkészülése, lehet csináltatni egy pihentető autogén tréninget vagy egy mentáltréninget, amivel a pályát gyakoroljuk fejben, de nem szerencsés, ha valakinek ugyanaz az edzője és a pszichológusa.

Az olimpiai bajnok páros tagjai hasonló személyiségek, vagy inkább ellentétek, és ezért jól kiegészítik egymást?

Egyaránt céltudatosak és a fegyelmezettek, de amíg Kökszi kicsit zárkózottabb, Rudi nyitottabb. Neki ez volt az első olimpiája, és a felkészülés során végig odafigyelt Rolandra, ügyesen beépítette a társa évtizedes tapasztalatait a saját versenyzésébe, de Roland rutinja számomra is hasznos volt, alkalmanként én is fel tudtam használni. Kökszi pedig leginkább abban támaszkodhatott a társára, hogy Rudi minden helyzetben győzni akar, képes elhinni, hogy bárkit megverhetnek.

Mindketten mentek korábban egyesben is, mennyit kellett csiszolni rajtuk, hogy jó párost alkossanak?

Amikor 2011 április elején eldöntötték, hogy összeülnek, akkor Kökszi még sérült volt, és eleinte serdülőidőket mentek. Viszont mind a ketten azt mondták, jó érzés együtt mozogni, és az számít a legtöbbet, hogy megvolt az összhang közöttük. Kellett változtatni pár dolgon, főleg Kökszi technikáját kellett hozzácsiszolni Rudiéhoz, de jól vette az újdonságokat, és könnyen alkalmazkodott. Az első válogatón öt centivel nyertek úgy, hogy előtte mindketten mentek egyest, majd a másodikon már meggyőzően verték az előző évi vb-második Kammerer, Vereckei párost. Akkor már lehetett érezni, hogy ez a páros jó lesz, kaptunk is egy szép üzenetet utána Vereckeitől, ami azért is esett jól, mert az ő véleményére adni lehet, követi a szakma minden rezdülését.

Az olimpia előtt még azt nyilatkozta a párosáról, hogy reálisan az első négy hely valamelyikére érhetnek oda. Tudatosan volt visszafogottabb?

Igyekeztem nem foglalkozni a helyezésekkel, inkább arra gondoltam, hogyan versenyezzünk, hogyan legyen jó a rajtunk, hogy váltsunk iramot, hogyan hozzuk ki a legtöbbet magunkból. Az volt a lényeg, hogy a legjobb pályát csináljuk meg. A döntő elképesztően kemény volt, a 2011-es világbajnok szlovák páros például utolsó lett, és mind a nyolc egység két másodpercen belül ért célba, a végére mindenki nagyon elfáradt, senki sem tudott igazán nagyot finiselni. Azt tudni kell, hogy a pálya két széle között gyakran két másodpercnyi különbség van, és mi pont középen mentünk, a négyes pályán, ami nem volt a legszerencsésebb, a szél szempontjából a pálya jobb oldala kedvezőbb volt. Nem véletlen, hogy a portugálok annyira feljöttek a végén, az utolsó kétszáz méteren eléggé segítette őket a szél, ráadásul a fiúk hajójára még egy húszcentis hínár is felakadt, ami meg tudja fogni a hajót.

A helyszínen jó ideig senki nem tudta, ki is győzött, Dombiék nem mertek örülni, a nagyot hajrázó portugálok is kérdően néztek egymásra, ön viszont azt mondta, látta, hogy megvan az arany. Honnan volt ilyen biztos benne?

Harminc év edzősködés után az ember szeme tud differenciálni, érezzük a századmásodperceket. Nem is izgultam, tudtam, hogy ez megvan.

Az ősszel felmerült, hogy egy négyes összeállításán is gondolkoznak, abból lesz valami?

Tavasszal fogjuk eldönteni, a fiúk szeretnének vb-t nyerni párosban, a magam részéről viszont szívesebben látnám őket egy négyesben. Olimpiai bajnokként nagy teher van a srácokon, ha nyernek, mindenki természetesnek veszi, de ha nem sikerül nekik, akkor majd azzal jön a média, hogy nem ezt vártuk tőlük. Ezért tanácsoltam nekik, hogy menjünk inkább négyest, az egy új feladat, ott nincs mihez viszonyítani, ők viszont bátrabbak, mint én, és inkább bevállalnák a vébét is kettesben. Erőltetni nem fogom, amióta együtt dolgozom Rudival, mindig hagytam őt megtapasztalni a dolgokat, ezzel segítettem az önállósodását. Mindig elmondom, hogy mit tartok helyesnek, de az U23 utolsó évétől a döntés teljes mértékben az övé volt, és legtöbbször úgy döntött, ahogy én is döntöttem volna. Amióta felnőtt, azóta az edzésmunkában is egyeztetünk, és hasznos visszajelzéseket kapott a szervezete állapotáról, ami segítség nekem, így a leghatékonyabb a közös munka.

Kettőjüknek ez volt az első olimpiája együtt, máshogy kellett őket felkészíteni, mintha egy vébéről lett volna szó?

Rudi úgy beszélt az olimpiáról előtte, mint egy átlagos versenyről. Mindig csak az adott nap feladatára koncentráltunk, ami hozzásegített a pozitív lelkiállapothoz. Ahogy József Attila írta, "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes", mi is ezt tartottuk szem előtt, végigcsináltuk, amit arra a napra terveztünk, este pedig kipipáltuk, hogy ezzel is megvagyunk. Pontosan tudtuk, mi a feladata a pihenőnapnak és a ráhangolónapnak, és ahogy a srácok végighaladtak az edzésterven, eljutottak abba a lelkiállapotba, hogy elvégeztem mindent, ennél többet és jobbat már nem lehet. A munka alapján pedig megvolt a megfelelő önbizalom és önbecsülés.

Kökény Roland és Dombi Rudolf a londoni eredményhirdetés után

Azt jól tudom, hogy azért vágott bele a pszichológiába, mert egy tanítványa itthon mindent megnyert, aztán kiment egy Eb-re, ahol teljesen leblokkolt?

Igen, így kezdődött, ez vitt a tanulás felé. Ez még 2002-ben, a zágrábi ifi-Eb-n történt, és akkor éreztem azt, hogy nekem többet kéne erről a tudományról tudnom, hogy képes legyek segíteni. Mindig is érdekelt a pszichológia, a tanárképzőn és a TF-en is tanultam, de akkor még kevés használható konkrétumot hallottam. Igaz, elhangzottak azért jó mondatok, például az, hogy egy edzőnek ne legyenek kedvencei, mert akkor otthagyja őket a csoport. A pszichológusi végzettség tényleg segítség, nemcsak az edzősködésben, hanem az élet minden területén. Nem várok el például olyat, amire nem képes a tanítványom, emiatt én sem frusztrálódom, és pozitívan tudok viszonyulni hozzájuk. Nálunk az a szokás, hogy leülünk a versenyzővel megbeszélni az edzéstervet, elmondom, minek mi a célja, mit fejlesztünk vele, neki pedig lehetősége van kérdezni, amire megkapja a válaszokat. A tudatosságra építek, megtanítom őket élettanra és edzéselméletre, ezáltal egy szakmát is adok a kezükbe, nem véletlen, hogy sok tanítványomból lett edző.

Jól érzem, hogy a sportpszichológia alkalmazása terén javulás érezhető itthon? Pekingben Lénárt Ágota még panaszkodott, hogy csak két pszichológus tartott a csapattal, Londonban viszont szinte minden magyar siker után megemlítették a szakembereket.

Sokat használ a magyar sportnak, hogy Lénárt Ágota létrehozta a sportpszichológus-képzést, a két, már végzett évfolyamról összesen hatvan képzett sportpszichológus került ki. Többségük fiatal, egy részük maga is sportolt, ami nagy segítség a versenyzőknek. Abban, hogy ennyi érem született az olimpián, nagy szerepe van a sportpszichológusok munkájának. Mondhatom, hogy azok közül, akik döntőbe jutottak, tízből nyolcnak van pszichológusa, és annak a sportvezetőnek, aki él a lehetőséggel, és alkalmaz szakembert, ott lesznek a versenyzői a mezőny elején.

Mit tapasztalt, népszerűbb lett a kajak a gyerekek körében az olimpia óta?

Klubom, az Építők Margitszigeti Diák Kajak Club utánpótlásedzői szeptembertől novemberig jártak toborozni a gyerekeket az iskolákban, ahol levetítették a Dombi Rudolf, Kökény Roland páros győzelmét. Elég sokan jelentkeztek, ami a tagdíjbevételen is érződik, januárban harminc százalékkal több folyt be.

Milyenek a mostani fiatalok?

Elég rossz egészségügyi és edzettségi állapotban kerülnek általában hozzánk, nem olyanok a gyerekek, mint ezelőtt 16 évvel voltak, amikor Dombi Rudi kezdte. Kevesebb az atlétikus alkatú, nincs is olyan közöttük, aki egy kört le tudott volna futni 12 évesen a Margitszigeten. Féltjük őket hosszabban futtatni, azon a 300 méteres pályán, ahol futni szoktak, körönként emeljük az adagot, muszáj fokozatosnak lenni, mert nincsenek hozzászokva a terheléshez. Régebben az emberek családostul mentek biciklizni, túrázni, úszni, ma már ez eltűnt, mert leterheltek a szülők. Mi azzal próbálunk nekik segíteni, hogy az iskolából elhozzuk a gyerekeket, és utána vissza is visszük őket.

A kajak-kenu elég monoton sportnak tűnik, edzőként mekkora kihívás az egyhangúság kiiktatása? Vagy a kiegészítő sportokkal, mint az úszás, futás, erősítés meg lehet törni a monotonitást?

Ez éppen egy aktuális téma, a héten ugyanis belefáradást érzékeltem a csoportomon, úgyhogy a következő edzésen váltóversenyt úsztak és vízilabdáztak a tanítványaim. Az edzőnek törekednie kell arra, hogy az edzéskedv megmaradjon, és ehhez adott esetben játékokat is be kell vetni.

A legtöbb sportra azt mondják, hogy fejben dől el, de a kajakban azért sokat számítanak a külső tényezők, mint a víz és az időjárás, ráadásul a párosban egymásra is figyelni kell. Itt a mentális tényező hány százalékát adja a teljesítménynek?

Százalékban nem tudnám kifejezni, de nagyon sokat számít, hogy rendben legyen az ember. A 2011-es szegedi vébén a nyolcas pályán mentek Rudiék a döntőben, hatalmas szembeszélben, de elfogadták, hogy ez a helyzet, és a legtöbbet akarták kihozni a versenyükből. Végül a még kvótát érő hatodik helyen zártak, ám ha megrettentek volna a nehézségektől, akkor nincs kvóta, és el sem tudtak volna indulni az olimpián. Más kérdés, hogy az egyes vagy kettes pályán szerintem nyerhettünk volna, de az egy olyan vébé volt, ahol az összes magyar férfi kajakos egység a szeles oldalra került a döntőben, aminek, kiszámoltam, egy a kettőszázötvenhathoz volt az esélye. Utána komoly támadást kaptunk a szövetség vezetőitől, hogy hogyan lehetünk ilyen igénytelenek a saját teljesítményükkel szemben, és hiába érveltünk azzal, hogy nem ugyanolyan szembeszélben lapátolni. Érdekes módon, az olimpia után meg mindenki lapogatta a vállunkat.

Kajak-kenuban irányított sorsolással döntenek a pályabeosztásról, aki a középfutamok alapján az első helyen zárt, az a négyes vagy az ötös pályára kerül, aki a másodikon, az a hármasra vagy hatosra. A Szilárdi által említett vb-döntőben Dombiék a kettes pályát is kaphatták volna, de végül a nyolcas jutott nekik.

Ön és a csoportja amolyan kívülállónak tűnnek a magyar kajak-kenu társadalomban, ahol a válogatók és a nagy versenyek környékén mindig megy az üzengetés, sokan megkérdőjelezik a válogatási elveket. Ez a távolságtartás tudatos a részükről?

Azt vallom, hogy az edzőnek és a versenyzőnek is a pályán kell bizonyítania, nem pedig szócsatákban. Az olimpiai aranyérmes párosommal is szerencsém van, mert egy pillanat alatt félrerakják az újságot, nem rágódnak azon, hogy mit írnak róluk.

Szeptemberben az [origo] is beszámolt arról, hogy szerb kajakosokat fog edzeni, hogy áll ez az ügy? Nem fél attól, hogy azt mondják majd, riválisokat készít fel a magyarok ellen?

Nem én foglalkozom velük, a korábbi edzőjük, Miroslav Aleksic ugyanis befejezte a munkát a gazdasági minisztériumban, és visszatért a kajakhoz. Az egy baráti felkérés volt, amit nem tudtam visszautasítani, mert jóban vagyok a versenyzőkkel, és nehéz lett volna azt mondani nekik, hogy nem segítek. De Aleksic visszatérése miatt ez nem valósult meg, csak csere-edzőtáborozások vannak, a szerbek jönnek hozzánk, mi pedig megyünk hozzájuk. Hallottam én is olyan hangokat, hogy én a kajaknégyes ellen készítem fel a szerbeket, de ez nem igaz, soha nem készítettem fel senkit a magyarok ellen.