Kovács Antal civil életre váltott

Közel két évtized után Kovács Antal számára ettől a héttől kezdve már nem a cselgáncs az első, hanem a civil élet. Olimpiai és világbajnokunk november elején közgazdászként munkába áll a paksi Atomerőműnél. A sportág történetének legeredményesebb magyar reprezentánsa múlt szombaton a debreceni csapat Európa-bajnokságon ezüstérmet szerezve búcsúzott a versenyzéstől, de azért továbbra is lejár az edzésekre.

- Az elődöntőben ipponnal verte az orosz ellenfelét, de a döntőre sérülés miatt nem tudott kiállni. Nagy volt a baj? - kérdeztük az 1992-es barcelonai olimpiai győzelmekor egy ország által "Atom Antiként" aposztrofált paksi klasszist, aki 33 évesen döntött a visszavonulás mellett.
- Sajnos, nagy. Az Eb-re való készülés során az egyik edzésen összecsúszott a lengőbordám és a csípőcsontom, s nagyon komoly fájdalmaim voltak. Ezután a szerencsétlen sérülés után másfél hetet pihentem, de sajnos jelentősen nem javult az állapotom. Így Debrecenben csak egy meccset tudtam bevállalni, vagyis a döntőt már nem.

- Nyilván nem volt könnyű meghoznia a döntést.
- Bizony nem. Mindig imádtam versenyezni, és az izraeli csapat verhetőnek tűnt, ám a bordám egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy a döntőre is fel merjek menni a szőnyegre. De nem tagadom, abban a helyzetben az is az eszembe jutott, rettenetes lenne, ha éppen rajtam menne el a mérkőzés. Azzal együtt, hogy tudom, ha így is történik, a fiúk akkor sem tettek volna szemrehányást.

- Belegondolt már abba, hogy az orosz Dersin elleni meccse volt az utolsó?
- Á, nem foglalkozom ilyesmivel. Majd egyszer biztosan tudni fogom, melyik volt az utolsó mérkőzésem, de úgy vagyok vele, hogy most nem kell túlragozni a témát. Az élet megy tovább, s bár november elején közgazdászként munkába állok a paksi atomerőműnél, a dzsúdótól sem szakadok el egyik pillanatról a másikra. Ha nem szenvednék a bordám miatt, akkor pár nap múlva ugyanúgy lemennék az edzésre, mint ahogy eddig tettem. S ha úgy adódna, hogy szükség lenne rám a csapatban, és még edzésben vagyok, akkor természetesen jövök segíteni.

- Olimpiát és vb-t is nyert, de Eb-aranya nincs. Ez mekkora hiányérzet?
- Összességében nagyon elégedetten zárom a versenyzői pályafutásomat, de az Eb-arany miatt tagadhatatlanul van némi hiányérzetem. A kontinensbajnokságokról hét érmem van: két ezüst és öt bronz... Azt szoktam mondani, hogy Braun Ákossal egyenrangú félként ülhetünk le egy asztalhoz, hiszen mindketten világbajnok vagyunk. Ákos leülhet Ungvári Mikivel is, mert mindketten nyertek Eb-t. Viszont én ahhoz az asztalhoz már nem ülhetek oda hozzájuk!

- Talán azért mégiscsak oda engedik!
- Majd meglátjuk! Egyébként ez a debreceni ezüst sem rossz eredmény, s ne feledjük, hogy a lányok pedig bronzérmesek lettek. Megint megmutattuk a világnak, hogy bár kis ország vagyunk és kevés pénzből gazdálkodunk, de mégis erősek vagyunk.

Fábik Tibor