"Ivanisevicet csak Ivanisevic játszhatja el" - sztárteniszezők mondták az [origo]-nak

Goran Ivanisevic majdnem összeesett a meghatódottságtól, amikor először játszott a független Horvátország színeiben, Fernando Verdasco szerint a Rafael Nadal elleni klasszikus meccsén mindenki mást legyőzött volna a világon, Gael Monfils játékába még mindig belefér egy kis őrültség. A közelmúlt és a jelen klasszis teniszezői október 29-én a Papp László Sportarénában játszanak, előtte pedig arról is beszéltek az [origo]-nak, milyen ünneplést választanának, ha teniszben is lenne gólöröm.

Goran Ivanisevic személyében a modern tenisz egyik legérdekesebb figuráját láthatjuk Magyarországon játszani. 1988-ban, még jugoszláv színekben lett profi, a szerváit minden ellenfele rettegte, képes volt bárkit megverni, és bárkitől kikapni.

Egy időben úgy tartották számon, mint a legjobb játékost, aki nem nyert Grand Slamet, ám 2001-ben, amikor egy hosszabb sérülés közben már a visszavonulását fontolgatta, és a világranglistán csak a 125. helyen állt, szabadkártyával indulva megnyerte Wimbledont.

Gondolhatnánk, Ivanisevicnek volt valamiféle előérzete, ám ő éppen ennek hiányával magyarázta a nagy sikert az [origo]-nak: "Semmi extra, nem mondhatnám, hogy éreztem bármit is, vagy volt egy jel, ami azt üzente, hogy itt valami nagyot fogok alakítani. Rendkívül rosszul álltam a világranglistán, nem vártam túl sokat magamtól, ettől aztán rendesen fel is szabadultam."

Mivel sem előtte, sem utána nem nyert senki szabadkártyával Wimbledont, Ivanisevicet valóban nem nyomaszthatta, hogy előtte három döntőt is elbukott.

A spliti születésű játékos a délszláv háború idején kijelentette: "Mostantól Horvátországért játszom, nem magamért." A horvát függetlenség kikiáltása óta két évtized telt el, és Ivanisevic ma is vállalja, amit húszéves fejjel mondott: "Ezt nem sokan érthetik meg. Egész életemben az a vágy fűtött, hogy a hazám újra szabad és független legyen. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer nem jugoszláv, hanem horvát zászló alatt léphessek pályára. Amikor a Davis-kupában ez megvalósult, azt hittem, összeesek a meghatódottságtól. Szerintem ez örökké emlékezetes pillanat lesz minden horvát sportoló számára, de talán minden horvát ember számra is."

A horvát válogatottat nemcsak teniszben, fociban is képviselte, Zvonimir Boban búcsúmeccsén még gólt is lőtt 2002-ben. Ezzel együtt úgy érzi, aligha lett volna belőle jó focista: "Ez az, ami sosem fog kiderülni. A labdarúgás csapatsport, ritka, hogy egy teniszező remek labdarúgó legyen, talán csak Michael Stich volt ilyen, akit leigazolt ifiként a Bayern. Mindössze egy hetet edzettem a Hajduk csapatával, sok barátság született ott. Azóta is Hajduk-rajongó vagyok, és azóta is megvannak a régi barátok, Boban és a többiek." Ivanisevic az angol focit is kedveli, Gera Zoltán jelenlegi csapatának, a West Bromwich Albionnak drukkol, mióta a klub 2005-ben sikerrel harcolt a kiesés ellen.

Ha van teniszező, akinek a pályafutása filmre kívánkozik, ő kétségtelenül ilyen, a főszereplő személyéről azonban határozott elképzelései vannak: "Goran Ivanisevicet egyvalaki játszhatja el: Goran Ivanisevic!"

"Ha elgurul a gyógyszer, még belefér kis őrültség"

A horvát sztár mellett egy másik kilencvenes évekbeli világklasszis, Jevgenyij Kafelnyikov is fellép Budapesten. A Szocsiban született és jelenleg is ott élő orosz a mai napig az utolsó játékos, aki ugyanazon a Grand Slam-tornán egyesben és párosban is nyerni tudott. Kafelnyikov az 1996-os Roland Garroson mutatta be a bravúrt, ezenkívül nyert Australian Opent, olimpiát Sydney-ben és Davis-kupát Oroszországgal. Visszavonulása után pókerrel és golffal is próbálkozott, utóbbiban két rangos tornán vett részt, ám a European PGA-n utolsó, az orosz bajnokságban utolsó előtti lett. "Nem is a számok miatt vagyok itt" - jegyezte meg a verseny után.

A sokak által bohém természete miatt kedvelt Gael Monfils a mai ászokat képviseli a Classicson. A kiváló fizikai felépítésű francia juniorként kis híján naptári Grand Slamet csinált 2004-ben, ám az AusOpen, a Garros és Wimbledon megnyerése után a US Openen Viktor Troicki megállította. Felnőttként eddig egy Garros-elődöntő a legkomolyabb eredménye.

Néha úgy tűnik, Monfils nem veszi igazán komolyan a játékot, inkább mókázik a pályán, szerinte azonban ez már elmúlt nála: "Régen volt olyan, hogy elveszítettem a koncentrációmat, vagy annyira izgultam, hogy elkezdtem bohóckodni. Mostanra megváltozott a dolog, túl nagy a tét, nem áldozok fel egy mérkőzést vagy játszmát egy-egy szép pontért. Ha elgurul a gyógyszer, akkor azért most is belefér még egy kis őrültség, de inkább csak akkor, ha nem vagyok nagy bajban."

"A közönség szórakoztatása a siker egyik formája"

Ugyancsak Franciaországban él Manszur Bahrami, aki egészen különleges figurája a sportágnak: nem az eredménycentrikus hozzáállással lett világhírű, inkább bemutatókon játszik, ahol a legkülönbözőbb trükköket és tréfákat eszeli ki.

Szülőhazájában, Iránban a tenisz tiltott sport, Bahraminak ezért választania kellett: vagy befejezi a játékot, vagy elhagyja az országot. Harminc felett állt profinak, élete legnagyobb sikereként harminchárom évesen Roland Garros-döntőt játszott.

"Kár azon gondolkodni, mi mindent érhettem volna el egyesben. Nem volt lehetőségem rá, mert a hazámban a profi teniszt tiltották. Persze eszembe jut, hogy mi lett volna ha, de igazából ez már lényegtelen. Ha nem érsz oda az elitbe huszon-egynéhány évesen, egyesben nincs esélyed, így nekem sem lehetett. A tehetség egy dolog, a sikerhez kell egy nagy adag szerencse is, én pedig hálás vagyok, hogy a közönség szórakoztatásával kereshetem a kenyeremet, szerintem ez is a siker egyik formája" - fogalmazta meg hitvallását Bahrami.

"Ha nem Rafa áll ott, simán megnyerem"

Fernando Verdascóról viszont a feltűnően elegáns öltözködés ugorhat be elsőként a szurkolóknak, számos olyan kép található róla a neten, ahol már-már egy modell profizmusával pózol a sporkocsija előtt. Marija Sarapovát kritizálták néhányan a spontán divatbemutatói miatt, a spanyol viszont nem találkozott hasonlóval: "Ezért normális ember nem kritizálhat senkit. Meg hát azért az, hogy valaki jól néz ki, rendkívül szubjektív dolog, nekem például teljesen más csajok tetszenek, mint mondjuk Rafának (Rafael Nadal - szerk.)."

Verdasco éppen Nadallal játszotta az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb meccsét a 2009-es Australian Open elődöntőjében. A keménypályás csata öt óra 14 percen át tartott, mindketten kihozták magukból a maximumot, szinte az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, melyikük kerül majd ki győztesen.

A madridi játékos végül 95 nyerő ütése ellenére kikapott, ami keserűvé teszi a meccsről őrzött emlékeit: "Legendás meccs lett, de higgyék el, nem túl jó dolog, ha azért emlékeznek rám, mert elveszítettem egy mérkőzést. Rettentő kemény csata volt, életem legjobb formájában voltam, szinte minden bejött, és ha nem Rafa áll a másik oldalon, simán megnyerem bárki ellen. De Rafa ettől emelkedik ki a mezőnyből: egyszerűen sosem adja fel, mindig van tartaléka. Remélem, hogy nem ez volt életem legjobb mérkőzése."

Nadal a kőkemény, 6:7 (4-7), 6:4, 7:6 (7-2), 6:7 (1-7), 6:4-re megnyert csata után aztán Roger Federert is elverte, megszerezve ezzel pályafutása első keménypályás Grand Slam-győzelmét.

Kafelnyikov guggolna, Monfils túl extravagáns

A Tennis Classics ászaitól megkérdeztük, mit találnának ki, ha a focisták gólöröméhez hasonlóan saját ünneplésük lenne?

Kafelnyikov: "Nem is tudom, sosem mutattam ki túl sok érzelmet a pályán. Talán egy orosz guggolós tánc jó ötlet lenne."

Ivanisevic: "Micsoda kérdés, egyértelműen beburkolóznék egy hatalmas horvát zászlóba, és körbe-körbe rohangálnék a pályán!"

Verdasco: "Salakon öngyilkosság lenne utánozni a térden csúszó futballistákat, elég ha cipőben csinálom. De füvön esetleg kipróbálhatom."

Monfils: "Az emberek mindig azt mondják, hogy túl extravagáns vagyok, képzeld el, mit szólnának, ha még egy őrült ünneplést is kitalálnék."