Társoldalunk:

Gyurta Dániel nem akart megélhetési úszó lenni a magyar sport aranykorában

2018.04.12. 19:58

A 2016-os riói olimpián elmaradt címvédés után nem adta fel, készült tovább, már a 2017-es budapesti vizes vb-re és a 2020-as tokiói olimpiára gondolva. A hazai rendezésű világbajnokságon sem talált vissza a korábbi útra, majd 2018. március 27-én bejelentette, hogy vége, visszavonul. A 28 éves Gyurta Dániel, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság legfiatalabb tagja nem akart megélhetési úszó lenni a magyar sport aranykorában. Interjú.

A következő ötven évben lehet, még sokszor meg fogják kérdezni, mikor úszott legutóbb?
Nem az úszást hagytam abba, csak a versenyzést. Az úszás továbbra is az életem része marad, gyakorlatilag napi szinten úszom. Meghatározó az a szeretet, az a légkör, ami 4 éves koromtól egészen a visszavonulásomig körülvett. Minden akörül forgott, hogy mi lesz a következő nap, mi lesz a következő edzésen, hogyan tudok gyorsabb lenni, hogyan tudok fejlődni, javulni. Nyilvánvaló, hogy az a napi hat óra, amit eltöltöttem az uszodában nagyon sok idő. Több időt töltöttem a medencénél, mint a lakásomban, vagy a szüleimmel. Csak vasárnap nem mentem le. Ezt nem lehet egyik napról a másikra megszakítani. Nem is tudnám és nem is akarom.

Erre fizikálisan, vagy mentálisan van inkább szüksége? Úgy kell ezt elképzelni, mint egy hosszú szerelem, egy párkapcsolat végét, amikor az elengedés akár évekig is tarthat?
Fizikálisan és mentálisan is szükségem van rá. Az jó kérdés, hogy melyik az erősebb, a meghatározóbb. De nyilván a mentális. Az érzés, a tudat, amiről az előbb beszéltem még része az életemnek. Persze fizikálisan sem tenne jót, ha egyik napról a másikra teljesen leállnék. Az én szervezetem, az izmaim, minden belső szervem arra adaptálódott, hogy a csúcsteljesítményt napról napra leadjam, kihozzam magamból a száz százalékot. Ezt egyik napról a másikra nem is szabad megszakítani.

Gyurta Dániel a barcelonai világbajnokságon szerzett aranyérmévelForrás: AFP/Josep Lago

A visszavonulás bejelentése óta is úgy hajtja magát, hogy fáj, vagy azt már nem kívánja a szervezete?
Nagyon jó a kérdés. Van úgy, hogy ösztönösen, a megszokott rutinból azt a bizonyos csúcsteljesítményt próbálom magamból kihozni, ami meghatározta az eddigi életemet. Eddig minden felkészülés kezdetén kitűztünk magunknak egy célt. Egy időt vagy egy versenyzőt, akit le akarunk győzni, egy versenyt, amit meg akarunk nyerni. Minden napunk, hetünk erről szólt. Minden edzésen ott lebegett előttem a cél, ahova el akartam érni. Ez most nyilvánvalóan szertefoszlott. A mindennapos célok már nem arról szólnak, hogy Tokióban olimpiát szeretnék nyerni. Sajnos. Bárcsak így lenne. Most az a meghatározó, hogy továbbra is bent vagyok a medencében, úszom, figyelek a technikámra és jóleső fáradtságérzéssel tudok kimászni a medencéből.

Mi változott meg Rio óta? Emlékszem, amikor NOB-tagnak választották, rögtön utána beszélgettünk és elég határozottan jelentette ki, nagy boldogság és megtiszteltetés, de 2020-ig még az úszás lesz az élete. Egy folyamat eredményeként született meg ez a döntés vagy hirtelen elhatározásból?
A riói eredményem után nagyon csalódott voltam. Egyértelműen a címvédésért, de legalább a dobogóért dolgoztam, azért utaztam oda. Nem véletlenül mondtam, hogy nem fogom feladni. Nem is adtam fel. Úgy készültünk a budapesti világbajnokságra, hogy sikerüljön a riói eredményeket visszafordítani abba az irányba, amiket a korábbi években elértem. Nem sikerült. Bár már a világbajnokság után sokat cikkeztek arról a médiában, hogy folytatom-e, vagy befejezem. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nem folytatom a munkát. Úgy ültem le a budapesti vb-t követő pihenőm után az edzőmmel, hogy mi nem adjuk fel és megyünk tovább az úton. Elkezdtük a felkészülést a megbeszéltek szerint. Január közepén, nem tudnék pontos dátumot mondani, azt éreztem, azt éreztük, hogy a mindennapos teljesítményem nem éri el azt a szintet, amivel egy 2:06-os világcsúcstartó Watanabét le tudnék győzni, vagy fel tudnám venni a versenyt a világbajnok Csupkovval. Egyre inkább azt éreztem, hogy van egy fizikai határ, amit nem tudok átlépni és a korábbi önmagamat nem hogy felülmúlni, de elérni sem tudom. Kitűztünk az edzőmmel egy hetet, amikor azt mondtuk, hogy ennek a végén eldől: folytatjuk, vagy sem. Azt kérte az edzőm, hogy minden egyes edzést a maximumon teljesítsek. Kihoztam magamból tényleg a maximumot, csak az a maximum már nem Gyurta Dániel olimpiai bajnok százszázalékos teljesítménye volt, hanem körülbelül 85-90.

Ez mire lett volna elég?
A 90 százalék már nem arra, amit én szeretnék. Már nem elég arra, hogy a következő világversenyekre úgy készüljek, hogy azt tudjam mondani, igen, ott lehetek a döntőben, akár még a dobogón is. Sőt, meg is nyerhetem azt a versenyt. Annak a kritikus hétnek a szombati edzésén összenéztünk az edzőmmel és azt mondtuk egymásnak, hogy ezt akkor, sajnos el kell engedni. Utána következett néhány borzasztóan nehéz hét, amikor én még küzdöttem magammal. Sokszor leültem az edzőmmel, belenéztem a szemébe és mondtam, Józsi ne adjuk fel, még próbáljuk meg. Végigcsinálom az egész nyarat, pihenő nélkül és készüljünk fel a rövidpályás vb-re, ami decemberben lesz Kínában. Legalább azt próbáljuk meg. Belenézett a szemembe, kicsordult egy kis könny a szeméből, és azt mondta, figyelj ide, én annak idején Mike Barrowmannek azt mondtam 1993-ban, hogy hagyd abba, ne folytasd, mert ez már nem az a szint. Neked is csak ezt tudom mondani. Nagyon megható érzés volt számomra. Egyrészt, mert az edzőmnél, Nagy Józsefnél korábban soha nem láttam hasonló érzelmeket. Másrészt, ez még inkább megerősítette bennem, hogy el kell engednem. Szörnyű érzés volt bejelenteni és kimondani, de nem maradt más lehetőségem, más utam.

Gyurta Dániel bejelnti visszavonulásátFotó: Polyák Attila - Origo

Egy ilyen szintű döntés előtt azért átbeszéli a helyzetet a szüleivel, az öccsével, vagy csak az edzőjével egyeztetett? Az fontos volt, hogy mások mit gondolnak, mit mondanak?
Az edzőmmel naponta beszéltünk erről és ő tudta meg elsőként a döntésemet. Természetesen utána a szüleimnek és a testvéremnek mondtam el. Ők tartották bennem a lelket és bíztattak, próbáltak erőt adni, hogy ne fejezzem be. De aztán ők is megértették és elfogadták a döntésem hátterét, hogy ez már nem az a szint, amivel a világ legjobbjait le tudnám győzni.

Gondolom, nem akart megélhetési úszóként készülni Tokióra, csak, hogy kapja tovább a támogatásokat...
Engem a megélhetési dolog soha nem motivált. Nem azért kezdtem úszni, hogy ebből különböző egzisztenciális lehetőségeket kialakítsak magamnak. Soha nem a pénzdíjért versenyeztem. Amikor a világkupa-sorozat beindult, még a Széles Sándor, Kovácshegyi Ferenc és Virth Balázs alkotta edzői stábbal dolgoztam együtt. Mi mindig azt mondtuk, hogy nekünk nem a világkupa megnyerése a fontos, hanem az adott évi rövidpályás Eb, vagy vb a cél. Engem jobban motivált egy kontinensviadal mint egy pénzdíjas világkupa. Ettől függetlenül volt olyan év, amikor én is elindultam a világkupákon. A kíváncsiság hajtott, mire vagyok képes és olyan helyekre is eljutottam, ahol korábban nem voltam.
Semmiféleképpen nem szerettem volna megélhetési úszó lenni. Még akkor sem, ha azt gondolom, hogy jelenleg a sportnak az aranykora van Magyarországon. Vannak ugyan sportágak, amik nem hozzák az elvárt szintet, de a tradicionális magyar sportágak, mint az úszás, a kajak-kenu, a vívás, a torna, továbbra is eredményes. Maradjunk az úszásnál, ahol az elvárás mindig óriási. Mindenki elvárja, hogy Rocky Balboák legyünk, aki a 12. menetben, felszakadt szemmel, vérző orral, már háromszor kiütve feláll, és aztán legyőzi az ellenfelét. Ez az elvárás. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az a versenyző, aki 23 századmásodperccel a győztes mögött ér a célba és 5. lesz, az ugyanaz a szint, ott nincs különbség. Ahhoz, hogy mi az orosz, japán, amerikai versenyzőket le tudjuk győzni, nagyon nagy szükségünk van azokra az egyéb forrásokra, lehetőségekre, amik most Magyarországon a sportolóknak biztosított: megfelelő létesítmények, edzőtáborok, az edzők megbecsülése.

Gyurta pályafutásának csúcsa: olimpiai bajnoki cím világcsúccsalForrás: AFP/Martin Bureau

Most kicsit megszólalt a sportvezető, sportdiplomata Gyurta Dániel. Beszélünk majd róla is, de előbb még az érdekelne, hogy Gyurta Dánielt mi tette olimpiai bajnokká vagy világbajnokká, ha annyira minimális a különbség, ahogy mondja. Mik azok a tulajdonságok, amiknek köszönheti a sikereit? Azt tudom, hogy nagyon kitartó lehet és jó a kudarctűrő képessége, mert a berobbanás után azért érték pofonok és onnan jutott fel a csúcsra. Tehát mi dönt az utolsó öt méteren?
Egyrészt nagyon maximalista ember vagyok, aki sokszor nem ment haza az edzésről, amikor az edző már hazaküldte. Ha nem éreztem úgy, hogy jól sikerült az edzés, akkor addig nem hagytam abba, amíg azt nem éreztem, hogy igen, meg tudtam csinálni a feladatot, ez most jó volt. A másik, hogy nem szerettem, hanem imádtam versenyezni és ez ma is így van. Annál nagyobb motiváció soha nem volt, mint ott ülni a last call roomban, összezárva a nyolc döntőssel, majd felállni a rajtkőre egy olimpián, ami talán minden sportolónak a legnagyobb álma, hogy egyszer ott versenyezhessen és kihozza magából a legtöbbet. Két perc néhány másodperc, amennyi ideig tartott egy olimpiai döntő. Az, hogy utána felállhattam a dobogó legfelső fokára és hallgathattam a magyar himnuszt, ami nem csak nekem szólt, az egész országnak, minden magyar embernek a világon. Ezzel én is tudtam valamit adni. Vissza tudtam adni abból egy kicsit, amennyi szeretetet, szurkolást, bátorítást kaptam egy-egy verseny előtt és után. Hihetetlen, milyen sok embernek tudtam örömet okozni.
Pont úgy, ahogy velem történt annak idején. Hét éves voltam, 1996-ban feküdtem az ágyban betegen és az atlantai olimpiát néztem, a 200 méteres mellúszás döntője, Rózsa Norbert és Güttler Károly részvételével. Ahogy megnyerték az aranyat és az ezüstöt, amilyen fantasztikus hajrával és taktikával tudták lehajrázni Kornyejevet... Soha nem fogom elfelejteni... Nekem az annyit adott, hogy én ott, abban a percben azt mondtam, anya én olimpiai bajnok akarok lenni, szeretnék megnyerni egy olimpiát. Az már más kérdés, hogy én is mellúszó lettem. Nyilván akkor azt még nem lehetett tudni, fizikális, alkati kérdés, hogy kiből milyen úszó lesz. Ez már csak egy plusz extra adalék. Aztán 1999-ben a BVSC-uszodából átkerültem a Komjádi Béla Sportuszodába. Felmentem az első délutáni edzésre, és a legnagyobb meglepetésemre ott állt Rózsa Norbert a parton, Széchy Tamás mellette és készültek a sydney-i olimpiára. Én meg csak álltam és néztem. Úristen, ő volt az az ember, aki miatt... Odamentem hozzá, kértem tőle egy autogramot. Őszintén örült, látta a rajongást a szememben, nagyon kedves volt. Azt gondolom, ha én is valami hasonlót tudok okozni, akár egy fiatalnak is, akkor már megérte az a mindennapos fájdalom és az uszodában eltöltött hat óra, ami nyilván a saját célom elérését szolgálta, de azt is, hogy tudjak adni valamit.

Gyurta Dániel egy olimpiai ezüsttel robbant be a köztudatba 2004-benForrás: AFP/Gerard Julien

Mennyire fél attól, hogy kikerül a sportolókat védő burokból?
Nem félek, mert mindenkinek eljön ez a pillanat az életében egyszer, sajnos. Az biztos, hogy burokban éltünk. Nekem nagyon sokminden kimaradt a fiatalságomból, fesztiválok, bulik. Négy évesen tanultam meg úszni, komolyabb szinten 9-10 éves koromtól versenyeztem, majdnem 29 éves koromig. Két évtizedet töltöttem egy zárt világban, amiből most, egyik pillanatról a másikra kikerülök. De amit Rióban kaptam, azzal hogy bekerültem a NOB-ba, aktív szavazótagként, nekem hatalmas lehetőség. Erre tudok most a leginkább támaszkodni. Ez az, ami a sport mindennapjaiból átvisz az életbe. Rengeteg az elvárás és nagyon sok célom van ott is, amit szeretnék elérni. Nem mellesleg ez egy nagyon felelősségteljes megbízás. Így a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Úszószövetség elnökségének is tagja vagyok és a Sportolói bizottságban, valamint az Olimpiai Bajnokok Klubjában is tevékenykedem. Ezeken felül a tanulmányaimat is szeretném végre befejezni, de ha valaki most azt kérdezné, hogy mi lesz Gyurta Dániellel tíz év múlva, nem tudnék válaszolni rá. Annyira friss minden, de a burokból történő kiszakadás első néhány lépését már megtettem.

Gyurta Dániel 2016 óta tagja a NOB-nakForrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Lukas Schulze

A felsorolt, nagyon komoly tisztségek egytől egyig társadalmi funkciónak számítanak, tehát nem járnak jövedelemmel, ezekből megélni nem lehet. Nem szeretnék a zsebében turkálni, de azért megkérdezem, arra is van terve, hogy a civil életben, akár az üzletiben is felépítse magát, vagy most minden erejével azon lesz, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban bizonyítson a következő bő hat évben?
Az egyértelmű, hogy ezek társadalmi feladatok, amikből megélni nem lehet, de vannak elképzeléseim, céljaim, lehetőségeim. Egyelőre ezek kialakulóban vannak, néhány hónap múlva sokkal többet tudok majd ezekről mondani. Májusban leszek 29 éves és eddig azért, versenyzőként a sport határozta meg a napjaimat. Azt inkább tudom, hogy mi nem leszek. Arra egészen kicsi esélyt látok, hogy edzőként dolgozom majd, mert a személyiségem erre nem alkalmas.

Nem elég türelmes?
Pont, hogy túlságosan türelmes vagyok, ami egy edzőnél nem biztos, hogy hasznos.

Beszéljünk Pjongcsangról. Élete első téli olimpiája, rögtön NOB-tagként. Gondolom, felejthetetlen élmény volt. Lehet, hogy az ottani tapasztalatok is befolyásolták a visszavonulásával kapcsolatos döntését? Rájött, mennyivel jobb NOB-tagként megélni egy olimpiát, mint sportolóként?
Semmilyen formában nem befolyásolta a döntésemet. Ez volt az ötödik olimpiám, négy nyári után, amelyeken versenyzőként indultam. Vegyes érzéseim vannak, mert nyári olimpiás sportolóként, nekem az olimpia azt jelenti, hogy meleg van. Atlétika, úszás, vízilabda, pólóban és rövidnadrágban közlekedünk az olimpiai faluban. Itt mínusz 23 fokba érkeztem és jeges északi szél fújt. Ott ültem az olimpiai falu megnyitóján jégeralsóban, sínadrágban, kabátban, sapkában. Ami nálam volt ruha, felvettem. Körülbelül negyed óráig tartott az ünnepség, majd visszaértem a szállodai szobámba és fél óra melegedés után is merevek voltak a végtagjaim. Ettől függetlenül az olimpia hangulata itt is nagyon átjött, főleg a magyar rövidpályás gyorskorisok miatt, de a nyári olimpia azért még mindig közelebb áll a szívemhez.

Gyurta Dániel londoni olimpiai aranyérmévelFotó: Tuba Zoltán [origo]

Mekkora felelősség NOB-tagként részt venni egy olimpián?
Hatalmas. Kezelni kell a hirtelen felmerülő problémákat, amikre esetleg előzetesen nem készültek a rendezők és gyorsan kell jó döntéseket hozni. A mi Sportolói Bizottságunk azért is nagyon erős, mert Thomas Bach, a jelenlegi elnök is innen indult. Ezt a bizottságot ő nagyon komolyan veszi, nem véletlen, hogy a NOB Végrehajtó Bizottságával többször volt közös ülésünk az olimpia alatt. Nagyon kényes téma volt az egész orosz helyzet, orosz kérdés, amivel kapcsolatban a NOB-nak nagyon kardinális döntéseket kellett meghoznia. Rendkívül sokat egyeztettünk a Végrehajtó Bizottság tagjaival.

A NOB egy demokratikus szervezet, ahol előfordulhat, hogy az egyik tag kisebbségben marad egy szavazásnál. Volt már példa arra, hogy olyan döntés született, amivel nem tudott teljesen azonosulni, nem értett vele egyet?
Nem kerültem még ilyen helyzetbe. Nem született olyan döntés a NOB-ban, amivel ne tudtam volna egyetérteni és a NOB többségével szemben szavaztam volna. Nagyon bátor tett lenne, már csak életkoromból adódóan is. Továbbra is a legfiatalabb NOB-tag vagyok, aminek az egyik nagy előnye, hogy én március 27-ig még aktív versenyző voltam. Nekem van a legfrissebb élményem, tapasztalatom, hogy mi történik a versenypályán, a sportolók között. A gyakorlatban átélve, nagyon jól meg tudtam jeleníteni a versenyzők benyomásait, véleményét. Azok a tagok, akik az életkorukból adódóan már közel harminc éve nem versenyeznek, nyilvánvalóan kicsit másképp látják az egészet, mint én, aki a pályáról, a medencétől érkeztem egy-egy ülésre, VIP-fogadásra, megbeszélésre.

Mik azok a tulajdonságok, amiket a sportnak köszönhet, ott tanult meg és egész életében segíthetik, hogy sikeres legyen?
Az a fajta küzdenitudás, akarat és alázat, amit a sport tanított meg nekem, az egész személyiségemet meghatározza és az egész életemet befolyásolja.Én nem tudok cél nélkül élni. Most is vannak és biztos vagyok benne, hogy mindig is lesznek céljaim. Minden nap azért teszek és dolgozom, hogy azokat a célokat el tudjam érni. Azt gondolom az egyik legfontosabb tulajdonság, amit a 2004-es athéni olimpia után tanultam meg, az az alázat. Ha valaki jól akar valamit csinálni az életben, akkor az alázat elengedhetetlen. Az emberekkel és önmagával szemben is.

Egy közel 15 éves pályafutás végén illik megkérdezni, hogy mi a legkedvesebb, legszebb és a legfájdalmasabb emléke?
Ami a legközelebb áll a szívemhez, az a 2011-es sanghaji világbajnokság. Említettem, hogy Rózsa Norbert volt a példaképem. Az ő hatására kezdtem el igazából az élsportot. Az ő eredményeit szerettem volna elérni, túlszárnyalni. De amikor versenyzőként odaértem a nemzetközi szintre, az akkori mezőnyből választottam ellenfelet, példaképet, akit majd egyszer le akarok győzni. Abban az időben egyértelműen, kérdés nélkül Kitadzsima Koszuke volt a sportágunk meghatározó alakja. Ő tudott első emberként, 2003-ban 2:10 alá kerülni, 200 mellen. Négy olimpiát és világbajnokságokat nyert, különlegesen tudott úszni, szép volt a technikája. Ő volt az első olyan versenyző, aki a kar- és a láptempót úgy tudta összerakni, hogy a maximumot hozta ki belőle. Ez ritka és nagyon nehéz. Úgy készültem, hogy kitettem a képét a falamra, minden nap ránéztem. Azzal a céllal indultam az edzésre, hogy egyszer le fogom győzni őt. Nekem ez 2011-ben sikerült, a sanghaji világbajnokság döntőjében. Az a győzelem áll a legközelebb a szívemhez. Nyilván a londoni diadal is felejthetetlen, mert minden sportolónak az olimpia a legfontosabb, azért kezd el sportolni, dolgozni, de nekem Sanghaj eufórikusabb volt, mert ott győztem le először a nagy ellenfelemet. Két nagyon fájó versenyem volt. Az egyik a pekingi olimpia döntője, amikor 23 századmásodperccel maradtam le az ezüstéremről, végül 5. lettem, az nagyon fájt. Illetve a budapesti világbajnokság, hogy hazai közönség előtt nem sikerült bejutnom a középdöntőbe.

El tud képzelni egy olyan helyzetet, hogy egy év múlva arra ébred, szeretné mégis megpróbálni és visszatér? Önmagát ismerve van ennek realitása vagy, ha egyszer valamit kimond, akkor onnan nincs vissza út?
Nagyon bátor lennék, ha erre most egyértelmű igennel, vagy nemmel válaszolnék. Jó lenne, de nem látok a jövőbe. Nyilván semmit nem zárhatok ki, de pontosan tudom, mennyi munka van abban, hogy valaki akár csak 2:10 alatt tudjon úszni 200 mellen. Látjuk, hogy a mezőny hihetetlenül javul és fejlődik, már 2:06 félnél jár a világ és még rengeteg tartalék van a mellúszásban, a 2:06 eleje sem kizárható a következő években. Bátor lennék, ha azt mondanám, igen, majd megrázom magam és megpróbálok visszatérni.

Ilyen szempontból inkább realista, vagy olykor mer nagyot álmodni?
Ha realista lennék, akkor nem nyertem volna meg az olimpiát és nem lennék világbajnok. Nagyon sok minden kell ahhoz, hogy valaki győzni tudjon egy olimpián. Nekem az a húzásom, hogy a harmadik ötvenen elindultam a londoni olimpiai döntőben, az nagyon bátor dolog volt. De tudtam azt, hogy valami váratlant kell lépnem, mert láttam mit csinált a második ötvenen Michael Jamieson. Ez egyébként egy századmásodperc alatt fordult meg a fejemben, hogy nekem most, itt el kell indulnom, mert ő végén fog tudni még hajrázni.

Gyurta taktikáját mindig a verseny határozta megFotó: Tuba Zoltán [origo]

Azt gondolná az ember, hogy az úszók pontosan, évek alatt felépítik előre a taktikájukat, hogyan teljesítik a távot, nincs rögtönzés, nagy variálás...
Én sokféleképpen tudtam versenyezni. Nekem ez is volt a nagy előnyöm, hogy én nem csak egyféle dologra készültem. Aki csak egyféle dologra készül, az sebezhető, azt le tudják a végén győzni. Ha valaki húzott egy váratlant, arra én tudtam reagálni. Meg lehet nézni a versenyeimet, hogy hányféleképpen úsztam le a döntőimet. A sok taktikából mindig elő tudtam húzni egy olyat, ami a végén nekem volt kifizetődő.

Ha három nevet mondhatna, akiknek a legtöbbet köszönheti, hogy sikerült megvalósítania a céljait, az álmait., ki lenne az a három ember? De lehet egy is, vagy öt.
Édesapám, édesanyám és a testvérem.