Olasz világbajnokok a Comói-tó partjáról

Hetente jelentkező új sorozatunkban olyan egyesületek rövid történetével ismertetjük meg olvasóinkat, amelyek ugyan nem tartoznak a sztárklubok közé, azaz nem nyertek sok bajnokságot, kontinentális kupákat, viszont ennek ellenére több klasszist, ismert játékost neveltek, adtak a futballvilágnak.

Como városának legismertebb futballklubját 1907-ben alapították. Az egylet 1922-ig Lombardia bajnokságában versenyzett, majd hosszú "tanulmányút" végén 1949-ben harcolta ki először annak lehetőségét, hogy az olasz labdarúgás legmagasabb osztályában szerepeljen.

Az 1949/50-es szezonban az újonc, elsősorban Vittorio Ghiandi góljainak köszönhetően a hatodik helyen végzett, mindössze nyolc ponttal lemaradva a bronzérmes Internazionalétól. A következő szezonokban a comóiak egyre lejjebb csúsztak a tabellán, végül 1953-ban a magyar Winkler Róbert irányítása alatt estek ki a Serie A-ból.

A kudarc hosszú évekre meghatározta a Como lehetőségeit, a klub egy évtizeden keresztül ragaszkodott a másodosztályhoz, mi több a hatvanas évek közepén a C ligába is alászállt. A klub történetének legsikeresebb időszaka az 1975 és 1989 közötti időszakra tehető, a kékek abban a periódusban nyolc szezont húztak le az élvonalban, 1984-től megszakítás nélkül a Serie A tagjai voltak.

Az idő tájt olyan légiósok viselték a Lariani becenevű klub mezét, mint a svéd Dan Corneliusson, a nyugatnémet Hans Müller (1982-ben vb-ezüstérmes), a brazil Dirceu vagy az argentin Claudio Borghi (néhány héttel ezelőtt lett Dél-Amerika legjobb klubedzője az El País ankétján). A sikerkorszak óta a 80 ezer lakosú város csapata csak egyszer örvendeztette meg szurkolóit, de a 2002/2003-as szezonban nagyon könnyűnek találtatott az elithez, utolsó előttiként búcsúzott a legjobbaktól.