Újból nagyokat álmodik a Real megosztó elnökjelöltje

Általános hiedelem a Real Madriddal kapcsolatban, hogy a klub története több korszakában is inkább a sztárlabdarúgók megszerzését helyezte előtérbe a szisztematikus és szakmai alapokon nyugvó csapatépítés helyett. Ez a Realnak tulajdonított, sokak szemében ellenszenves játékospolitika legutóbb Florentino Pérez 2000-2006-ig tartó elnöksége alatt vált igazán jellemzővé, így nem meglepő, hogy sokan máris fanyalognak az üzletember várható visszatérése miatt, a Real Madrid hívei ugyanakkor egy újabb aranykor eljövetelét remélik a régi-új elnöktől.

A márciusban 62 éves Péreznek várhatóan nem lesz ellenfele a Real Madrid júniusi elnökválasztásán. A posztról nemrégiben azért mondott le Ramón Calderón, mert kiderült róla, hogy csalt a december eleji közgyűlésen, amelyen tíz olyan személy is szavazott a végül elfogadott pénzügyi beszámolókra, akinek erre nem volt jogosultsága. Az eset nyilvánvalóan kínosan érintette a klubot, sok szurkolója szerint azonban kifejezetten jól jöhet ki belőle a Real, Pérez ugyanis egyszer már Európa csúcsára repítette a csapatot, ígéretei alapján pedig ezúttal is hasonlóan nagyszabású ambíciói vannak.

Ez utóbbi megállípatáshoz nem is férhet kétség, Pérez eddigi megnyilvánulásai alapján éppen ugyanazt az utat fogja követni, minek következtében a Realra annak idején ráaggatták a galaktikus jelzőt, a jövendőbeli elnöknek ugyanis első dolga volt, hogy megígérje Kaká, Karim Benzema, Cesc Fabregas, a kispadra pedig Arsene Wenger szerződtetését.  Érdekes viszont, hogy a 2000 és 2006 közötti időszak mennyire ellentétesen él a Real-szurkolók, illetve a csapattal nem szimpatizálók, de azzal legalábbis semleges viszonyban lévő futballbarátok emlékezetében. Pérez újbóli színre lépése kapcsán ugyanis nem csak a fórumokon, hanem a szaksajtó cikkeiben is gyakorta találkozhatunk olyan a kijelentésekkel, melyek az egykori elnök sztárhalmozó játékospolitkáját nem csupán ellenszenves, de sikertelen taktikának is minősítik.  Való igaz, a Pérez-éra meglehetősen felemásra sikerült, hiszen a második felében a Real három évig egyetlen címet sem gyűjtött be, ami ötven éve nem fordult elő a klub történetében, az első része ellenben annál fényesebb korszakot hozott, hiszen a csapat 2001-ben és 2002-ben is spanyol bajnok lett, utóbbi évben pedig a Bajnokok Ligáját is megnyerte.

Más klubok híveivel szemben természetesen az sem volt a realosok ellenére, hogy Pérez minden évben szállított a csapatba egy igazi világsztárt. Első, s a szurkolók számára azóta is felülmúlhatatlan dobása Luis Figo megszerzése volt. A portugál szélső 37,5 millió fontba került, ami akkor rekordnak számított, értékét azonban az tette felbecsülhetetlenné a madridiak szemében, hogy az ősi rivális Barcelonától sikerült őt elcsábítani (a katalán drukkerek mérhetetlen csalódottságát jól szimbolizálta az a disznófej, amit egykori csapatkapitányukhoz vágtak, amikor az először futott ki fehér mezben a Nou Camp gyepére). Figo nem sokáig számított minden idők legdrágább játékosának, egy évre rá Zinedine Zidane-ért már 47,5 millió fontot kapott a Juventus a Real Madridtól, ahová aztán harmadik sztárigazolásként Ronaldo is megérkezett az Internazionalétől.

Szintén az emlékezet befolyásolhatóságáról árulkodik az az ugyancsak gyakran visszaköszönő sztereotípia, mely szerint az aranylabdás játékosok karrierjében törvényszerűen visszaesést hozott, hogy Madridba igazoltak. Valójában Figo már Real-játékosként lett aranylabdás, Zidane BL-címig vezette az együttest, Ronaldo pedig, bár sokat volt sérült, 2002-ben ismét megkapta az év legjobbjának járó elismerést. Az aranylabdás igazolások közül egyedül Michael Owen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ő azonban azóta sem talál vissza korábbi önmagához.

Az Aranylabda-láz, illetve a sztárigazolások forszírozása egyébként nem csupán Pérez sajátossága, Calderón például szintén Kaká és Fabregas megszerzését garantálta elnökké választása előtt, de egyik ígéretét sem tudta valóra váltani, mint ahogy Cristiano Ronaldót is sikertelenül próbálna elvinni Manchesterből tavaly nyáron.

Pérez ellenben képes elhitetni a szurkolókkal, hogy valóban megszerzi majd Kakát, Benzemát és Fabregast, a szakmai stábba pedig visszahozza a klub egykori ikonjait, Jorge Valdanót és Zidane-t. A legkeményebb diót Arsene Wenger megnyerése jelentheti, hiszen a Real játékospolitkája látszólag nehezen összegyeztethető a francia mester azon - egész edzői karakterét meghatározó - tulajdonságával, hogy fiatal, pályájuk elején járó játékosokból szeret csapatot építeni.

Pérez vélhetően maga is figyelembe veszi ezt az ellentmondást, ezért azzal kecsegteti az Arsenal vezetőedzőjét, hogy a teljes szakmai irányítást átengedné neki, ami arra utal, hogy a leendő elnök tanult korábbi hibáiból, melyeket népszerűsége ellenére a mai napig nem fejejtettek el Madridban. Felróják neki többek között, hogy kirúgta Vicente del Bosquét a BL-győzelem után, hogy két és fél alatt öt edzőt fogyasztott el, hogy nem a találta hangot beosztottjaival a klubvezetésben, ellenben bratyizott a galaktikusokkal, hogy hagyta elmenni Eto'ót, Makelelét és Cambiassót, hogy Ronaldinho helyett inkább Beckhamet igazolta le, és még számos átigazolási mellényúlást (a sérülten megszerzett és egy teljes szezont kihagyó Jonathan Woodgate-től az "orvosilag alkalmatlan"-nak minősített, Zaragozában mégis megtáltosodó Gabriel Militóig).

Mindezen ballépések dacára a netes szavazások alapján a szurkolók többsége örülne neki, ha ismét Pérez lenne az elnök, és a részvényesek többsége is őt támogatja. A madridiak elhiszik neki, hogy képes lesz ismét a világ legjobb csapatává tenni a Realt, Barcelonában pedig máris attól tartanak, hogy megismétli a kilenc évvel ezelőtti mutatványát, és megkörnyékezi a katalánok legnagyobb kedvencét, Lionel Messit. A Barca elnöke, Joan Laporta, illetve edzője, Josep Guardiola egyaránt nyilatkozott erről az elmúlt napokban, így Pérez kinevezésével várhatóan a két óriásklub közötti viszálykodás is új erőre kap majd.