Társoldalunk:

Fazekas László szívesen lenne szövetségi kapitány

Sajátságos rekordokat mondhat magáénak Fazekas László. A 21 éve Belgiumban élő, egykoron 92-szeres válogatott futballistánál többször talán még senki nem volt magyar szövetségikapitány-jelölt, és az Újpest edzőjeként sem került más neve többször szóba, mint az övé. A volt kiváló csatár - egyébként október 15-én lesz 54 éves - most is szívesen leülne a válogatott kispadjára.

- Mit szól ahhoz, hogy ismét felmerült a neve a kapitányjelöltek között?
- Kellemes érzés, megtisztelő, hogy gondolnak rám. Ugyanakkor kezdek hozzászokni, ha edzőgond van az Antwerpnél, Újpesten vagy a magyar válogatottnál, mindig ott vagyok a jelöltek között, aztán mégis mást bíznak meg.

- Mi lehet ennek az oka?
- Nem tudom. Tizenöt éven át voltam válogatott, megvan a szakedzőim, aztán megszereztem az UEFA-diplomát, voltam már bajnokcsapat edzője, úgy látszik, ez sem elég.

- De azért elismeri, hogy edzőként meg sem közelíti játékosként elért sikereit?
- Miért ne ismerném el? Játékosként egyszerű volt. Azt mondtam, adják ide a labdát, és kiderül, kié a hetes számú mez. Az edzői sikerhez viszont rengeteg tényező találkozása szükséges. Játékos, vezető, bíró, közönség bonyolult érdekviszonyai közepette kell egy edzőnek produkálnia.

- Ezért nincs most csapata?
- Ez is komplikált dolog, illetve nem is annyira. Ha vannak eredményeid, akkor van csapatod. Ha nincsenek, akkor meg az dönt, hogy ki áll mögötted. Én a magam erejéből mentem előre, önfejű vagyok változatlanul. Az élvonalban utoljára 1996-ban dolgoztam, az Antwerpnél, de minden edzőválságnál szóba kerül a nevem.

- Miből él?
- Szponzorokkal tárgyalok, olyanokkal, akik hajlandók csapatokat támogatni. Nem nagy karrier, bár meg lehet belőle élni, legalábbis ideiglenesen.

- Valami családi vállalkozás?
- Az nincs. Én a futballra tettem az életem, s változatlanul edzői ambícióim vannak, a család meg nem folyik be a futballvilágba. Három lányomból kettő már külön él tőlünk, a legnagyobb, most 27 éves, jövőre férjhez megy.

- Ők már belgák?
- Hozzám hasonlóan kettős állampolgárok.

- Járnak egyáltalán haza?
- Leginkább én, úgy kéthavonta. Most sajnos beteg az édesanyám, így gyakrabban jövök.

- Egyébként megtalálta a helyét Belgiumban?
- Játékosként olyan volt, mint egy álom, edzőként még van mit tennem.

- Civilként?
- Nem panaszkodhatom, elismernek, tisztelik a pályafutásomat. Beilleszkedtem. Élek, mint a többi belga, ha kell, dolgozunk, ha van idő, nyaralunk. Bármelyik stadionban szívesen látnak, Antwerpenben pedig - ez a legrégebbi belga klub -, az elnök szerint minden idők három legjobb Antwerp-játékosa között emlegetnek.

- Úgy látom, mindig visszatérünk a futballhoz, de be kell látnom, Fazekas László magánélete a játék nélkül elképzelhetetlen. Pedig nagyon érdekelne, miként találta meg a helyét egy, a szocialista Magyarországról kiment ember.
- Két gyerekkel jöttünk ki, már 33 voltam, és nem volt egyszerű. Távol a családtól, ismerősöktől, barátoktól, ez már maga szép teljesítmény, hogy itt ragadtunk. Büszke vagyok arra is, hogy öreg fejjel becsöppentem egy bajnokságba, sztárok közé, mint Gerets, Pfaff, vagy a külföldiek, Lubanski, Lato, azzal, hogy gólokat kell lőnöm. Lőttem az első évben tizenhatot. És ezzel nemcsak magam fogadtattam el, szívesen vettek más magyart, mint például Póczikot vagy Pintért a belgák.

- Önnek ki segített?
- Sokan. Elsősorban az itt élő magyarok. Aztán már lettek belga barátaim, lett állandó fodrászom, orvosom, hentesem, szóval minden és mindenki, ami és aki otthonosabbá teheti az életet.

- Jár még meccsre?
- Hogyne. Minden fordulóban több mérkőzést is megnézek, naprakész vagyok a belga futballból.

- És a magyarból?
- Abból is. Interneten, tévén, újságokból követem a hazai focit, meg a barátok telefonjaiból, elbeszéléseiből.

- Tudja például, hogy tíz meccs után hanyadik az Újpest?
- Hogyne, hatodik. És elég sok gólt rúgott. A Dózsa nekem örök szerelem, jól választott az édesapám. Huszonegy évet játszottam ott, és utólag látom, mekkora csapatban. Zsinórban hatszor nyertünk bajnokságot, és a Fradi-tábor is kijött hozzánk, ha futballt akart látni.

- Az édesapja döntött úgy, hogy újpesti játékos legyen?
- Ő sok mindenbe beleszólt, egyáltalán, már azt is neki köszönhetem, hogy focista lettem. Sok sportba belekóstoltam, pingpongoztam, közepes szinten, de az apám azt akarta, ha a fia valamit csinál, azt magas fokon művelje. Tízéves koromban kaptam tőle egy focicsukát, pántosat, kemény volt a spicce, majd kivitt benne a grundra, a Bajnok térre, csak úgy kopogott a sok stopli. Aztán két órán át rugdostam a falhoz a labdát, talán ettől is lettem aztán technikás játékos.

- Azt mesélték annak idején, hogy meccs közben is fel-fel kellett néznie a lelátóra, a papára, aki aztán kézmozdulatokkal jelezte, hogy tüzelni kell, vagy többet passzolni.
- Ezzel csak ugrattak a többiek, de tény, hogy édesapám a meccsek után mindig értékelt. De inkább csak a rosszat mondta. Keményen.

- Úgy látszik, már akkor is szidták a játékosokat.
- Viccen kívül, akkor már sokan támadták a focit. Cikkek jelentek meg, hogy lötyögünk, nem edzünk, amiben esetleg volt is valami, de ha játszani kellett, akkor játszottunk. 1-1 a Bayernnel, 2-2 a Juvéval, voltak eredményeink. Persze, itt is van szidalom, párhuzamosan az eredménytelenséggel.

- Visszatérne Újpestre?
- Ezt már többször is mondtam, amikor felmerült a nevem, hogy boldogan. Komoly edzőim voltak, sokat láttam a világból, ismerem a jelen fociját is. Szép lenne ezzel lezárni a pályámat.

- És a kapitánykodás?
- Az maga a csúcs.

- Még a magyar csapatnál is?
- Hogyne. Az még mindig rang, nem beszélve a nagy elődökről. Sebes, Soós, Baróti, Illovszky, Lakat. Nem is tudom, mérhetem-e magam hozzájuk. Mint ahogyan sokan kérdezték, nem fáj-e, hogy a válogatottságban nem fogtam be Bozsikot. Azt mondtam, és úgy is gondoltam: nem lett volna illendő. Így is nagyon szép volt. És úgy hiszem, válogatott játékosnak lenni is óriási megtiszteltetés. Ezért sem létezik, hogy nem lehet tizenegy épkézláb magyar futballistát összehozni. Úgy két-három év alatt.

- Azt még talán lehet, csak nincs két-három év, mert akkorra már más a kapitány.
- Nem szégyen tanulni. Guy Thys itt tizenkét évig volt kapitány, volt is csapata. Egyébként tanított engem is az edzőin.

- Itt előbb kell csapat, csak aztán lesz valaki igazán elfogadott kapitány.
- Ez nem magyar találmány, a világon mindenütt csapata eredményei minősítik az edzőt.

- Vissza tudna még zökkenni a magyar életbe?
- Ha a belgiumiba bele tudtam illeszkedni, akkor ez sem lenne gond. És én Pestre hazamegyek. Alig várom már, hogy lássam az új stadiont a Megyeri úton.

- Az is elképzelhető, hogy hazatelepül?
- A családdal aligha. Mint mondtam, a lányaim élik a saját életüket, én meg ott vagyok, ahova a munka, a futball szólít. Itt is találkozom haverokkal, magyarokkal, otthon is. Talán Spanyolországban, Marbellán képzelem az öregkoromat, vettem ott egy házat, jönnek is a cimborák. Csak az az elképzelhetetlen számomra, hogy semmit ne csináljak. Most is egész nap megyek, nyüzsgök, szervezek. A mozdulatlanság maga a halál.

Kiss László

Korábban: