Nincs élet a világbajnoki cím után

A világbajnoki cím megszerzése egy edző életében talán még nagyobb sikernek számít, mint a játékosoknál, azonban a brazil Luiz Felipe Scolarit ez sem mentette meg attól a Chelsea-nél, hogy alig fél év után menesszék. Igaz, a londoniak már a szakember kinevezésekor is sejthették volna, hogy Scolari alkalmazása rizikós lépés - a vb-arany után ugyanis csak nagyon kevés edző tudott bármilyen trófeát nyerni.

• Scolarit kirúgta a Chelsea
• Mourinhóék árnyékában: Csertői, Pellegrini és a többiek

Logikusan végiggondolva egy válogatott irányítása az edzői pályafutás csúcsát jelenti, hiszen a szakemberek általában klubcsapatoknál kezdik a karrierjüket, és innen előrelépve kerülhetnek valamelyik nemzeti tizenegyhez - a vébé megnyerése tehát ilyen szempontból a szakma non plus ultrája, ahonnan már nem lehet előrelépni.

Mindez jó néhány tréner számára a gyakorlatban is így történt, és ez főleg a sportág hőskorában volt jellemző: az első négy, világbajnokságot nyert szakvezető közül csak egyetlen olyan akadt, aki a nagy sikert követően dolgozott klubszinten is.

A legelső vébén az uruguayiakat győzelemre vezető Alberto Supicci öt ével később három hónapon keresztül ült a Central Espanol kispadján, de itt már semmilyen trófeát nem tudott nyerni. A későbbiekben pedig a vébégyőztes szakvezetők a nagy diadal után egyáltalán nem próbálkoztak klubedzőként: Vittorio Pozzo (1934 és 1938), Juan López Fontana (1950) és Sepp Herberger (1954) számára a nemzeti tizenegy jelentette a végállomást.

Az 1958-ban a brazilokkal világelső Vicente Feola sem sokáig ténykedett klubedzőként a diadalt követően: 1961-ben egy rövid ideig az argentin Boca Juniorst irányította, de mérsékelt sikerrel. Később vissza is tért a selecaóhoz, és az 1966-os tornán már megint ő volt a szövetségi kapitány, de nem tudta megismélni a nyolc évvel korábbi sikert.

A brazilok viszont a két torna között, 1962-ben megnyerték a vébét, mégpedig Aymoré Moreirával a kispadon - aki ezt követően irányította a Sao Paulót és a Corinthianst ist, de egyik klubnál sem tudott állami bajnoki címet nyerni. Országos pontvadászat Brazíliában akkoriban még nem létezett.

Az 1966-os vébét megnyerő angol mester, Sir Alf Ramsey is csak a válogatott irányítása előtt volt sikeres klubedzőként (az Ipswich Townnal bajnoki címet nyert), de a világbajnoki diadalt követően csak egy rövid ideig dolgozott egyesületnél. A Birmingham Citynél az 1977-78-as szezonban ideiglenesen nevezték ki, majd volt a görög Panathinaikosz szakmai tanácsadója - anélkül, hogy bármilyen trófeát nyert volna.

De nem volt klubedző az NSZK válogatottjával 1974-ben vébét nyert Helmut Schön, vagy az 1982-ben az olaszokkal aranyérmes Enzo Bearzot sem - mindketten a szövetségben dolgoztak a nagyválogatott előtt, és később sem szerződtek egyesülethez.

Nem úgy az 1970-es brazil siker kovácsa, Mário Zagallo, aki elképesztően hosszú edzői karrierje során rengeteg klubot irányított. A selecaót még az 1998-as tornán is gardírozó mester főleg hazai csapatoknál dolgozott, 1972-ben például állami bajnoki címet nyert a Flamengóval, de irányította a Botafogo, a Vasco da Gama, illetve a szaúdi Al-Hilal szakmai munkáját is.

Az argentin César Luis Menotti volt az első olyan edző, aki az 1978-as világbajnoki cím után is megfordult egy igazi sztárklubnál: az 1982-es torna után lett az FC Barcelona mestere, de a katalánoknál (ahol pedig Diego Maradona is a játékosa volt) "csak" egy Spanyol Kupa-győzelemig jutott. Ez volt az egyetlen trófeája klubedzőként a vébédiadalt követően: hiába volt később a Boca Juniors és a River Plate mestere is, mindkét klubbal csak egy-egy bajnoki ezüstig jutott, és az Atlético Madridnál sem tudta gyarapítani sikereinek számát.

Honfitársa, Carlos Bilardo is hasonlóan járt: ő 1986-ban vezette világbajnoki címig az argentinokat, majd 1990-ben még egy ezüstöt is begyűjtött a vébén, de ezután már klubedzőként nem tudott semmilyen trófeát nyerni - pedig csapatai között volt a Sevilla, a Boca Juniors és az Estudiantes is.

Franz Beckenbauer öröme az 1990-es vb-döntőt követően

Az 1990-ben az NSZK válogatottjával vb-győztes Franz Beckenbauer tulajdonképpen fordított karriert futott be: ő szövetségi kapitányként kezdte, és ezután lett klubedző. Ráadásul utóbbi kategóriában is kifejezetten sikeres volt: 1991-ben bajnokságot nyert az Olympique Marseille-jel, majd a Bayern München szakvezetőjeként a Bundesliga aranyérmét és az UEFA-kupát is begyűjtötte. Más kérdés, hogy utóbbi két esetben nem egyedül övé a dicsőség, hiszen mindkét alkalommal a szezon hajrájában vette át a csapatot, miután a korábbi edzőt menesztették, és Beckenbauer lett az ideiglenes szakvezető.

1994-ben ismét a brazilok voltak a világbajnokok, mégpedig Carlos Alberto Parreirával, aki 2006-ban megint vb-döntőn vezethette a selecaót - és a két torna között klubedzőként is letett valamit az asztalra. Nyert például török bajnoki címet a Fenerbahcéval 1996-ban, és Brazil Kupát 2002-ben a Corinthiansszal.

Azóta viszont egyetlen, világbajnokságot nyert szakvezető sem aratott semmilyen sikert klubszinten - igaz, háromból kettőnek erre nem is volt lehetősége.

Az 1998-ban a franciákkal világbajnoki aranyérmet szerzett Aimé Jacquet a nagy diadalt követően befejezte edzői karrierjét, míg a legutóbbi viadalon az olaszokat az első helyre vezető Marcello Lippi két évet kihagyott, majd visszatért a squadra azzurra élére.

Kettejükben az is közös, hogy szövetségi kapitányságuk előtt egyaránt rendkívül sikeres klubedzők voltak, és ez tulajdonképpen Luiz Felipe Scolarira is igaz: a brazilokkal 2002-ben világelső szakember két Libertadores-kupát is nyert, mielőtt a válogatott élére került volna.

Más kérdés, hogy a Chelsea-nél történt kinevezése előtt utoljára 2001-ben dolgozott egyesületnél, ráadásul korábban klubszinten csak Brazíliában, illetve Ázsiában vállalt munkát, és a jelek szerint az európai tapasztalat hiánya okozta kudarcát.

www.infosport-focivilag.hu