Társoldalunk:

Sosem énekelsz egyedül - klubhimnuszok Liverpooltól Zágrábig

2009.08.09. 13:45

Egy futballcsapat arculatához ugyanúgy hozzátartozik a szurkolókat mozgosító és feltüzelő induló, mint a címer, a klubszínek vagy az emblematikus játékosok. A himnusz műfajában persze jelentős eltérések vannak, a musicaltől a skáig, a sramlitól a punkig elég széles a skála. Legalább ennyire eltér egymástől a dalok története is: a Manchester United szurkolóinak nem árt tudni, hogy Berbatovon kívül a himnuszukat is a Tottenhamtól vették, a Chelsea indulóját pedig Margaret Thatcher próbálta lenyúlni annak idején. Tízes listánkon akad vlágszerte ismert darab, és olyan is, amely soha nem ostromolta a slágerlistákat.

A futballvilág minden bizonnyal legismertebb himnuszával a Liverpool rendelkezik, a You'll never walk alone (Sosem mész egyedül) összeforrt a Vörösökkel, nem csak a szurkolói dal formájában, de a klub jelmondataként is részese lett az ötszörös BEK/BL-győztes történelmének. A dal eredeti verziója Richard Rodgers és Oscar Hammerstein 1945-ös, Carousel című musicaljében hangzott el, amely Molnár Ferenc Liliomjának zenés változata.

Az igazi népszerűséget a liverpooli illetőségű Gerry & The Pacemakers 1963-as feldolgozása hozta meg a dalnak, a Gerry Marsden alapította bandának ez volt a harmadik kislemeze, és a korábbi kettőhöz hasonlóan ez is az Egyesült Királyság slágerlistájának élén landolt.

Az Anfield Roadon ebben az időszakban az volt a szokás, hogy a meccsek előtt az aktuális slágereket játszották, és a helyi együttesek dalait a szokottnál is nagyobb hangerővel és lelkesedéssel zúgta a liverpooli kemény mag, a Kop. A You'll never walk alone is állandóan műsoron volt, amíg jól állt a slágerlistán, de a szurkolók stílszerűen akkor sem hagyták magára a dalt, és akkor is énekelték meccsek előtt, amikor már nem volt reflektorfényben.

Így nőtt össze a Liverpool és a You'll never walk alone, amely ugyanúgy felhangzott a a 96 halálos áldozatot követelő hillsborough-i tragédia emlékére, mint a nagy diadalok megünneplésére. Bekerült a csapat címerébe is, valamint ott díszeleg a stadion bejáratánál, amelyet az edzőfejedelemről, Bill Shanklyről neveztek el. A dalt később több csapat is átvette, a leghíresebb a Celtic ezek közül. 


A West Ham United ha sikerekben nem is, de a klubhimnuszban felveszi a versenyt a Liverpoollal. Igaz, amíg a You'll never walk alone egyszerre hordozza magában a szomorkás és a reménykedő hangulatot, a West Ham drukkerek által kántált I'm forever blowing bubbles (Örökké léggömböket fújkálok) inkább egyszerű, de fülbemászó dallamával hódít.

A dal eredetije 1918-ból származik, zenéjét John Kellette szerezte, szövegét pedig a James Kendis, James Brockman, Nat Vincent triónak tulajdonítják. Először a The Passing Show of 1918 című musicalben hallhatta a közönség Helen Carrington előadásában. A dal gyorsan befutott, a kor minden jelentősebb énekese elő is adta a maga módján, és azóta sem tűnt el a süllyesztőben.

Hogy a kelet-londoni munkáscsapat hogy került kapcsolatba a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő dallal, arról több történet is született: az egyik szerint az 1920-as évek elején Cornelius Beal, egy West Ham-i iskola igazgatója, aki nagy barátja volt Charlie Paynternek, a United akkori edzőjének, az iskolai csapat meccsein az I'm forever blowing bubbles dallamára költött mindenféle szövegeket a játékosokról.

És mivel akkoriban ezeken az iskolai meccseken az ezres nézőszám sem volt ritka, ráadásul a csapat több tehetséges játékosa később a West Hamnél kötött ki, így azok a drukkerek, akik a sulimeccsek mellett a United összecsapásain is megjelentek, átvették a számot. Egy másik verzió szerint a West Ham-meccsek előtt játszó zenekar tette a drukkerek fülébe a dalt, egy harmadik sztori pedig a walesi Swansea Town szurkolóitól nyúlták le, amikor az 1921/22-es idényben a két csapat háromszor is összecsapott az FA-kupában, és a West Ham húzta a rövidebbet.


A Chelsea-nél nem hozott anyagból dolgoztak, egyszerűen összeszedték a csapat tagjait, bevitték egy stúdióba őket, és felénekeltették velük a nem túl bonyolult szövegű indulót. A Blue is the colour-t (Kék a szín) 1972-ben lemez formájában piacra dobták, és egészen az ötödik helyig menetelt a slágerlistán. Hogy ebben az évben született meg a klub himnusza, az nem véletlen, a Chelsea ugyanis 1972-ben döntős volt a Ligakupában, ahol aztán meglepetésre kikapott a Stoke Citytől 2-1-re.

A dalt később mindenféle stílusban és szöveggel feldolgozták, 1979-ben még a Konzervatív Párt kampánya során is készült egy átirat, ahol a refrénben a Chelsea helyett Margaret Thatcher neve szerepelt. A Blue is the colour mellett több hivatalos indulója is van a Kékeknek (The blue flag, No one can stop us, stb.), de a szurkolók körében ez a legnépszerűbb, és a dallamából adódóan tökéletesen alkalmas arra, hogy a stadiont megtöltő drukkerkórus önfeledten üvöltse meccsek előtt és után.


A legrégebbi gyökerekkel a Manchester United himnusza rendelkezik, hiszen a Glory Glory Man United eredeti verziója az amerikai polgárháború idején született. Az idehaza János bácsi a csatában címen ismert dal odaát a rabszolgafelszabadítók egyik indulójának számított. Jó egy évszázaddal később Angliában a Tottenham-drukkerek gyújtottak rá először, majd később tőlük vették át a 80-as években a MU szurkolói, akik a saját ízlésük szerint formálták át szöveget.

Így került bele a Busby-bébik kifejezés, utalva a klub legendás edzője és a fiatalokra, (akik két bajnoki címnek is részesei voltak, és akik közül nyolcan életüket vesztették a müncheni légikatasztrófában), valamint Tommy Docherty, akivel a MU a Busby-éra utáni első trófeáját gyűjtötte be a Liverpool elleni FA-kupa-döntőben (pedig a Pool a BEK és a bajnokság megnyerése után közel volt a triplázáshoz), és Ron Atkinson, akivel szintén FA-kupát nyert az együttes. A szöveg amúgy is leginkább a kupára koncentrál, hiszen rengetegszer emlegetik benne, hogy "megyünk a Wembleybe", lassan ráférne egy frissítés mondjuk a Ferguson, Giggs, bajnoki cím és BL-győzelem szavakkal...


Ruccanjunk át a csatornán, és landoljunk Olaszországban, ahol ugyan erősen zuhanni kezdett a nézőszám az utóbbi években, ráadásul a legnagyobb sztárok is szép lassan lelécelnek, de a leghűségesebb drukkerek még mindig sokkal jobban nyomják a szurkolást, mint Angliában, ahol gyakran érezheti úgy magát a lelátón bámészkodó néző, mintha színházban lenne.

Persze az olaszoktól sem a Lecce-Torino meccs atmoszféráját irigyeljük, sokkal inkább egy Roma-Lazio derbiét. Előbbi himnusza igazi telitalálat, az a fajta, amitől könnyen libabőrös lesz az ember, nem is kell hozzá Roma-drukkernek lenni, elég csak meghallani, amikor az egész stadion egyszerre kezd rá.

A himnusz a római születésű Antonello Venditti műve, aki az olasz popzene ismert alakja, és nem meglepő módon nagy szurkolója a csapatnak. Venditti a himnuszban is érzékeltette kötődését, agyonszeretgeti a várost, például az ilyen szövegekkel: "Róma, Róma, Róma, elbűvölsz, nagynak születtél, és hatalmas maradsz." 1983-ben, amikor a Roma megnyerte története második bajnoki címét, Vendittit is meghívták a hivatalos ünneplésre, az alkalomra írt Grazie Roma című dala nagy sikert aratott, nem csak a fővárosban, hanem szerte Olaszországban.


Milánó piros-fekete felében az a szokás, hogy a meccsek előtt mindenképp lejátsszák a himnuszt, hadd dalolásszon a nép, aztán ha a csapat győz, és mindenki boldog, akkor ismét benyomják az indulót, hogy teljes legyen az eufória. Mert a Milan-himnusz is olyan, amit ha a meccs elején és végén meghallgat az ember a San Siróban, akkor hazafelé eldúdolgatja magában, és nem is kell hozzá dantei olasz tudás, hogy a szövege is megragadjon a fejekben.

A himnusz 1988-ban született, amikor a Milan 11. bajnoki címét ünnepelte, szövegét Massimi Guantini írta, zenéjét Tony Renis szerezte. A dal egyik sorát (Milan mindig veled, Milan, mindig érted) visszhangozta sokáig Kaká is, aki aztán nyáron hűtlen lett a csapathoz, és a Real Madridot választotta, vele ellentétben a szurkolókra tényleg igaz, hogy mindig a csapat mellett lesznek, még akkor is, ha az átigazolási politika miatt mostanság fújnak a vezetőkre.


Més que un club, vagyis több mint egy klub, így szól az FC Barcelona jelmondata, amelynek politikai felhangja is van, hiszen az egyesület a Franco-diktatúrával szembeni katalán ellenállás szimbóluma volt. Ezért aztán nem meglepő, hogy a Barca himnusza is az összetartozást emeli ki: "Kék-vörös emberek vagyunk, mindegy, hogy honnan jövünk, délröl vagy északról. Most egy véleményen vagyunk, egy véleményen vagyunk, egy zászló összeköt minket."

Katalóniában már a gyerekek is fújják a himnuszt, amely 1974-ben született, amikor a klub alapításának 75. évfordulóját ünnepelték. A szöveget Jaume Picas és Josep M. Espinas jegyzik, a zenét pedig Manuel Valls Gorina szerezte, az igazán hangulatos himnuszelőadásokat pedig a "nagy kedvenc" Real elleni meccseken szokta produkálni a Barca-tábor.


Amilyen hatalmas a Barcelona, olyan picike hozzá képest az élvonalban mindössze tizenkét idényt töltött Rayo Vallecano, amely jelenleg a másodosztályban vitézkedik. A csapat otthona Madrid Vallecas nevű kerülete, amely a Franco-rezsim alatt baloldali beállítottsága miatt tett szert ismertségre, és innen indult világhódító útjára a Ska-P, amely augusztus 12-én a Sziget nagyszínpadán is fellép. A csapat tagjai lokálpatriótaként a Rayóért élnek-halnak, és 1994-ben megjelent első albumukon ennek hangot is adtak Como un Rayo című számukkal.


Milyen más induló is illene az Európa-szerte rettegett szurkolótáborral bíró Dinamo Zagrebhez, mint egy jó kis pörgős, punkos dal a Pips, Chips & Videoclips előadásában. A Dinamo Ja Volim (Szeretlek Dinamo) a banda első albumán jelent meg 1992-ben és egyből nagy sikert aratott. A Dinamo himnusza külföldön is nagy népszerűségnek örvendett, egyes pletykák szerint a török Galatasaray drukkerei fel is vették a kapcsolatot a Pips, Chips & Videoclipsszel, hogy nekik is írjanak valami hasonlóan jó dalt, de az együttes elutasította a felkérést.


A végére még egy jóféle sramli Németországból, szinte látjuk is magunk előtt, ahogy koccannak a söröskorsók, miközben a piros-feketébe öltözött Frankfurt-fanatikusok vígan hirdetik, hogy az Eintracht fantasztikusan focizik, sorra lövi a gólokat az ellenfeleknek, és ismét élen végez a bajnokságban, amire egyébként nem volt még példa, mióta Bundesligának hívják az élvonalat. Détári Lajos egykori csapatának drukkerei minden meccs előtt szertartásszerűen eléneklik az Im Herzen von Europa (Európa szívében) című dalt, amelyet a Westphal, Böcher szerzőpáros jegyez.

 
Cikkünk második részében a magyar klubhimnuszokkal foglalkozunk. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK