Egyszeres válogatott labdarúgók álomcsapata

A nemzeti csapatban szerepelni mindenhol nagy dicsőségnek számít, igazi megtiszteltetés a futballisták számára. Az viszont kevésbé örömteli, ha ez az alkalom többször nem ismétlődik meg, és a játékos csak egyszeres válogatottnak mondhatja magát. Összeállításunk két álomcsapatból áll: akik biztosan egyszeresek válogatottak maradnak és akik még kiléphetnek az árnyékból.

Manapság jóval könnyebb bekerülni a nemzeti csapatba, mint egy-két évtizeddel korábban, mivel sokkal több barátságos válogatott-mérkőzést rendeznek, ráadásul ezeken a találkozókon a szövetségi kapitányok szinte a teljes csapatot lecserélhetik. A szakvezetők sokkal többet kísérletezhetnek, elég egy jobban sikerült idény ahhoz, hogy valaki felhúzhassa a címeres mezt - ami után korántsem biztos, hogy ezt másodszor is megteheti.

Különösen a nagy futballnemzetekre jellemző a sok egyszeres válogatott, ahol a szövetségi kapitányok rengeteg kiváló futballistából válogathatnak. Mindezen felbuzdulva két álomcsapatot is összeállítottunk azokból, akik egyszeres válogatottnak mondhatják magukat - az első tizenegyben a pályafutásukat már befejezettek szerepelnek, míg a másodikban azokból a futballistákból szemezgettünk, akik még aktívak, vagyis megvan az esélyük arra, hogy növeljék a válogatottságuk számát.

A visszavonult egyszeres válogatottak álomtizenegye

Kapus

Alex Stepney (Anglia): A Manchester United kapusaként szerzett hírnevet magának, pedig korábban védett a Chelsea-ben is - igaz, a londoniaknál csak egy találkozón állt a kapuba. A Vörös Ördögöknél viszont 433 bajnokin, 1966 és 1978 között: tagja volt az 1967-ban bajnokságot, egy évvel később BEK-et nyert gárdának. A válogatottból azonban Gordon Bankset nem tudta kiszorítani. Noha többször is tagja volt a keretnek, csak egyszer lépett pályára, 1968-ban egy Svédország elleni barátságos találkozón.

Hátvédek

Tommy Smith (Anglia): A kompromisszummentes védőjátékáról ismertté vált liverpooli bekk 1962 és 1978 között 637 találkozón viselte a Vörösök mezét, és trófeák egész sorát nyerte meg a klubbal. Négy bajnoki címe mellett büszkélkedhet két BEK- és két UEFA-kupa-győzelemmel, arról nem is beszélve, hogy a szurkolók a klub történetének 25. legjobb játékosának választották meg. Mindez azonban csak egyetlen válogatottsághoz volt elég: 1971-ben húzhatta fel a címeres mezt.

Dietmar Beiersdorfer (Németország): Az NSZK 1990-ben világbajnokságot nyert, két évvel később pedig döntőt játszott az Európa-bajnokságon - ebbe a csapatba kemény feladat volt bekerülni. Mindezt Beiersdorfer is megtapasztalta, hiszen a Hamburg hátvédjeként hiába nyújtott hétről hétre remek teljesítményt a Bundesligában, majd nyert bajnoki címet a Werder Bremennel 1993-ban, a címeres mezt egyszer viselte, 1991 májusában egy Belgium elleni barátságos mérkőzésen.

Bill Foulkes (Anglia): A teljes karrierjét a Manchester Unitedben töltő védő élete rendkívül gazdag eseményekben. Foulkes túlélte az 1958-as müncheni repülőgép-katasztrófát, nyert négy bajnoki címet, egy FA-kupát és egy BEK-et a manchesteriekkel, és a klub színeiben csak ketten léptek pályára több mérkőzésen. A válogatottsággal azonban nem volt szerencséje: 1954-ben, még 22 évesen bemutatkozhatott Anglia színeiben, de soha többé nem játszott a címeres mezben.

Jesús Ángel Solana (Spanyolország): A spanyol hátvéd a Real Madridban kezdte pályafutását, tagja volt az 1986 és 1990 között sorozatban öt bajnokságot nyert gárdának, szerepelt már az 1986-os, UEFA-kupa-győztes együttesben is. Később a Real Zaragozában is lehúzott 200-nál több találkozót a Primera Divisiónban, az aragóniai együttessel KEK-et nyert. A válogatottban azonban csak négy percet kapott: 1988-ban egy Észak-Írország elleni vb-selejtezőn a 86. percben cserélték be.

Középpályások

Joseito (Spanyolország): José Iglésias Fernández az 1950-es években játszott a Real Madridban, ami már önmagában is jelzi, hogy milyen kiváló focistáról van szó. Joseito négy bajnokságot és négy BEK-et nyert a királyi gárdával (bár "csak" két fináléban lépett pályára), ezzel együtt is csupán egyetlen alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban: még 1952-ben az NSZK ellen vetették be.

Bill Nicholson (Anglia): A Tottenham Hotspur történetének talán legfontosabb alakja edzőként KEK-et és UEFA-kupát is nyert a londoniakkal, 1961-ben pedig duplázni tudott a csapattal - de ezt megelőzően játékosként is sokat tett a Spursért. 1938 és 1955 között 314 meccsen játszott a gárdában, játékosként is nyert egy bajnoki címet, és a válogatottban sem vallott kudarcot: debütálása alkalmával, 1951-ben Lengyelország ellen első labdaérintésével gólt szerzett. Soha többé nem játszott a címeres mezben.

Steve Perryman (Anglia): A Tottenham másik legendás futballistája is csak egyetlen válogatottságig jutott. Pedig 1969 és 1986 között 854 alkalommal szerepelt klubcsapatában, nyert két UEFA-kupát, sőt 1982-ben őt választották meg az év játékosának Angliában. Ennek köszönhetően be is mutatkozhatott a válogatottban - de az Izland elleni 20 percen kívül többet nem szerepelhetett a nemzeti csapatban.

Gianfranco Zigoni (Olaszország): A balszélső látványos játékstílusa miatt nagy közönségkedvencnek számított valamennyi csapatában, ám a szövetségi kapitányok rendre mellőzték. Pedig a Zigogol becenévre hallgató játékos megfordult a Juventusban, az AS Romában és a Hellas Veronában is, több, mint 200 Serie A-s meccsen 63 gólt ért el. Egyetlen válogatottságát 1967-ben, Románia ellen ünnepelhette.

Csatárok

Pedro Zaballa (Spanyolország): Az 1997-ben, 59 esztendősen elhunyt támadó beírta magát a spanyol labdarúgás történelemkönyvébe. Zaballa 1961 és 1969 között a Barcelonában futballozott, ő szerezte katalán egyesület történetének 2000. gólját a Primera Divisiónban. Később a Sabadellben is szerepelt, ahol a Real Madrid elleni bajnokin százszázalékos gólhelyzetben megállt, mert látta, hogy a madridi kapus megsérült - ezért Fair Play-díjat kapott. A válogatottban 1964-ben Írország ellen játszott, a spanyolok az ő két találatával nyertek 2-0-ra - ám Zaballa soha többé nem szerepelt a címeres mezben.

Martin Max (Németország): A gólkirályi cím általában egyenes út a válogatottsághoz - kivéve Max esetét. A német csatár két alkalommal is a Bundesliga legjobb góllövője volt (2000-ben és 2002-ben), mindkétszer az 1860 München játékosaként, korábban pedig a Schalke 04-gyel UEFA-kupát nyert. A szövetségi kapitányok azonban nem vették őt számításba, egyetlen válogatottságát 2002 áprilisában könyvelhette el, Argentína ellen - hat percre cserélték be.