Társoldalunk:

Az Atléticónak drukkolni szenvedés - még tart a másfél évtizedes madridi átok

2011.02.01. 20:46

A tavalyi Európa Liga-győzelem után az Atlético Madrid labdarúgócsapatának hívei azt várták kedvenceiktől, hogy végre megtörik a majd másfél évtizedes átkot, és visszatérnek a bajnokság élcsapatai közé. A szurkolóknak azonban hamar rá kellett jönniük, hogy bár a trófeát senki sem veheti el tőlük, az Atlético továbbra is megragadt a szimpatikus vesztes skatulyájában.

Az Atlético Madrid a harmadik legpatinásabb és legnagyobb spanyol klub az FC Barcelona és a Real Madrid mögött, ám 1996-os duplázását követően 14 évig semmilyen trófeát nem nyert, miközben két idényt lehúzott a másodosztályban is. Tavaly aztán megszakadt a rossz sorozat, hiszen az Európa Ligát, majd az európai Szuperkupát is elhódította, szurkolói joggal gondolhatták, hogy a hosszú szenvedés után egy sikeres periódus következik.

A játékoskeret egészen kiváló, több klasszis is van, azonban az eredmények mégsem jönnek: az Európa Ligában címvédőként már a csoportkörben elvérzett a gárda, a bajnokságban pedig csak a hetedik, 12 pont lemaradással a harmadik Villarreal mögött.

Miért is szurkolunk nekik?

Az egyesület még 2001-ben évek elején készített egy reklámfilmet, ami szinte tökéletesen összefoglalta a drukkerek akkori érzését. A mindössze 21 másodperces spotban egy kisfiú az autó hátsó ülésén ülve a piros lámpánál megkérdezi édesapját: "Papa, miért szurkolunk az Atléticónak?". A papa a távolba mered, és nem szól semmit.


A kérdésre nincsen logikus válasz: a klub hiába nyert története során kilenc bajnoki címet és kilenc Spanyol Kupát, a fanatikusok nem a sikerekkel azonosították az egyesületet, hanem a visszatérő reménykedéssel és csalódással, illetve a nagyon erős érzelmi kötődéssel.

Amikor 2001-ben a második idényüket kezdték a másodosztályban, több mint 40 ezer bérletet adtak el, és a Vicente Calderón-stadion hétről hétre csordultig megtelt - pedig a csapat első nekifutásra nem tudott visszakerülni az élvonalba. Az Atlético egykori csatára, a saját nevelésű és gyermekkora óta a madridiak drukkerének számító Fernando Torres mindezt így foglalta össze: "Az Atlético a folyamatos, esélytelennek tartott küzdelmet jelenti, amit sosem szabad feladni. Az Atléticónak drukkolni szenvedés, ami erősebbé tesz."

Vissza a régi kerékvágásba

Az egyesület hívei a szimpatikus vesztes identitásában találták meg önmagukat, és örökös pesszimistának számítanak - tavaly azonban talán maguk is elhitték, hogy az átoknak vége. A csapat ugyanis bejutott az Európa Liga döntőjébe, és meg is nyerte a trófeát, majd a nyári átigazolási szezonban minden jel arra mutatott, ha a két nagyágyúval, a Real Madriddal és a Barcelonával nem is lehet versenyben, de a dobogó harmadik fokáért igen.

Sikerült megtartani a két legjobb játékost, Diego Forlánt és Sergio Agüerót, pedig mindkét csatárnak voltak kérői, és az együttes gyenge pontjának tartott védelmet is megerősítették Diego Godínnal, illetve Filipével. Diego Costa, Tiago, Fran Mérida és Mário Suárez érkezése azt jelentette, hogy Quique Sánchez edzőnek sokkal több alternatívája van a csapat összeállításakor, és amikor az európai Szuperkupa fináléjában az Atlético megverte a BL-győztes Internazionalét, már a múlté volt a korábbi pesszimizmus.

Az Atlético-hívek azonban korán örültek, a csapat ugyanis ott folytatta, ahol a korábbi években abbahagyta. Egy-egy mérkőzésen képes fantasztikusan futballozni, de utána jön egy váratlan vereség, rendszerint valami egészen banális védelmi hiba után (lásd a legutóbbi fordulót a Sporting Gijón ellen), és minden kezdődhet elölről.


Az álomcsatársor csak ritkán áll össze

Mindezek alapján inkább a tavalyi kupagyőzelem tűnik valamiféle anomáliának, és a trófea elhódításához szükséges eredménysort végignézve az a meglepő, hogy az Atlético egyáltalán eljutott az Európa Liga döntőjébe. A madridiak a BL-ből kerültek a második számú európai sorozatba, miután csoportkörükben harmadikok lettek, mégpedig nyeretlenül, még az APOEL Nicosiát sem tudták legyőzni.

Ezt követően az Európa Ligában négy párviadalt vívtak, azaz nyolc meccset játszottak a döntőig, amelyek közül mindössze kettőt nyertek meg. Idegenben szerzett gólokkal verték ki a Sportingot, a Valenciát és a Liverpoolt is, a döntőben pedig hosszabbításban bizonyultak jobban a Fulhamnél. Pedig a bajnokságot valósággal feladták a kupasorozat kedvéért, ezért is végeztek a Primera Divisiónban a kilencedik pozícióban.

A jelenlegi szezonban egyértelműen a bajnokság a legfontosabb az Atlético számára, az Európa Ligában rendre tartalékosan lépett pályára a csapat, nem is jutott túl a csoportkörön. Miután a Spanyol Kupából is kiesett, már csak a bajnokságra kell összpontosítani, azonban ott sem mennek jól a dolgok.

Ráadásul a szakmai stáb is hozott pár furcsa döntést: januárban például potom 900 ezer euróért eladták csapatkapitányukat, az addig összes bajnokin pályára lépett Simao Sabrosát a török Besiktasnak, hogy a helyére több mint négymillióért megvegyék az Osasuna szélsőjét, Juanfrant, aki tagadhatatlanul tehetséges, és négy évvel fiatalabb Simaónál, de azért nem ugyanaz a szint.

Még érdekesebb, hogy az álomcsatársornak tartott Forlán, Agüero duó egyáltalán nem számít meghatározónak: 20 forduló alatt mindössze meccsek felén fordult elő, hogy ők ketten kezdtek elöl, utoljára a 15. játéknapon. Ezen a tíz meccsen együtt 14 gólt értek el, úgy viszont, hogy csak az egyikük kezdett, csupán egyetlen találat fűződött a nevükhöz.

www.global-soccer.eu