Társoldalunk:

"Nekünk mindig pechünk volt" - interjú Göröcs Jánossal, az Újpest legendájával

2011.05.31. 21:00

A magyar sztahanovista mozgalom megalapítójának keze alatt dolgozott maróstanoncként, később aktív rendőrt akartak csinálni belőle, Göröcs János ehelyett hatvankét válogatottságig jutott a magyar futball egyik fénykorában, de képességei alapján elérhette volna a százat is. Az Újpest legendája szerint az akkori MLSZ-elnök hasmenése is hozzájárult az 1969-es marseille-i kudarchoz, Baróti Lajost pedig annak ellenére pályafutása egyik legjobb edzőjének tartja, hogy sok mindenért a négy vébét megjárt szövetségi kapitányt okolja.

- Először 1960-ban, utoljára pedig 1972-ben lett bajnok az Újpesttel. Sok minden megváltozhatott a két időpont között.
- Bizony, az elsőnek Szűcs Gyula volt az edzője, aki jövőre már százéves lenne. Abban a csapatunkban Szusza Feri volt a bálvány, ő még Sárosi Gyurkával, Zsengellér Gyulával futballozott egy pályán, a '72-es bajnokcsapatunk legtöbb játékosa pedig még simán társa volt Törőcsik Andrásnak. Szusza volt a példaképem, a pályafutásom során nem futballoztam olyan tudású magyar labdarúgóval egy játéktéren.

-  És külföldivel?
- Külföldivel igen, Garrinchával. Egyfelé hajlott mindkét lába, kiismerhetetlenül cselezett, nekem szerencsém volt, mert azon a világbajnokságon futballozhattam, amelynek ő a legfényesebb csillaga volt, a chilein. Közelről láttam, bár Brazíliával nem hozott össze akkor a sors.

- Szusza miben volt zseniális?
- Ahogyan rúgott. És nem a mai, néhánydekás labdákkal és cipőkkel, hanem az őskoriakkal. Azok a régi labdák olyanok voltak, ha megszívták magukat vízzel, mint a kőgolyó. De Szusza azt a labdát is oda rúgta, ahová, annyiszor és amekkora erővel csak akarta, azzal a  bakancsszerű, többkilós csukával. Majdnem négyszáz gólt rúgott, húsz éven keresztül az NB I-ben, mindvégig a Dózsában.

- Gánton született, ahol bauxitot bányásznak, hogyhogy nem lett bányász?
- Mert felköltöztünk Újpestre. A Ganz Hajógyár meccseire jártam ki, ott volt a pályája a mai Duna Plaza helyén. A szünetben mindig mezítláb rúgtunk kapura a többi gyerekkel. Egyszer odajött hozzám egy pasas, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a Jutagyár csapatában focizni. Volt. Leigazoltak, de eleinte csak feketén játszhattam, mert tízéves voltam, és tizenegy év volt az alsó korhatár. Amúgy nem volt egy kutyaütő csapat a Juta, Szusza is ott kezdett a harmincas évek elején. Aztán két évvel később átcsábítottak a Vasas Izzóba.

- Ott milyen volt?
- Nem akartak felvenni tanoncnak, a nyolcadikat ugyanis nem tudtam befejezni, mert fizikából kétszer is megbuktatott Párkány tanár úr. Aztán a futballnak köszönhetően mégiscsak ipari tanuló lehettem. Tudja, ki mellett dolgoztam maróstanoncként? Pióker Ignác, a magyar sztahanovista mozgalom megalapítója mellett.

-Tényleg olyan káprázatosan termelt?
- Fogalmam sincs, mert csak reggelente láttam. Akkor beállította a marógépet, aztán eltűnt. Mindig termelési értekezleten volt. Egyébként később befejeztem az általánost, sőt a rendőrtiszti főiskolát is elvégeztem, de ez csak zárójeles megjegyzés. Szóval az Izzóban egy Konkoly nevű ember keze alatt is dolgoztam, aki másodállásban az Újpest intézője volt. Egy szép napon megkérdezte, mi szólnék ahhoz, ha hívna a Dózsa.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Mit szólt?
- Elakadt a szavam. Persze hogy repültem - utóbb tudtam meg, hogy a Vasas is keresett, személyesen Hegyi Gyula elnök, de egy órát késett. Így aztán tizenöt évig ott is maradtam a Megyeri úton.

- Meg a válogatottban.
- Tizenkilenc évesen mutatkoztam be Lengyelország ellen idegenben, 3-1-re győztünk, huszonhárom éves koromra negyvenszeres válogatott voltam.

- Úgy tűnt, meg sem áll százig.
- Igen, de Baróti Lajos másképpen akarta.

- Nem kedvelte önt? Hiszen előtte is ő volt a szövetségi kapitány.
- Igen, de a chilei világbajnokság után Sándor Csikar kikerült a csapatból, és Baróti belőlem akart jobbszélsőt faragni. Belőlem, jobbszélsőt! Attól kezdve alig-alig kerültem be a válogatottba.

- 1966-ben az angliai vb-re sem vitte ki.
- Pedig benne voltam a keretben, fent edzettem a többiekkel Galyatetőn. Mielőtt kiutaztunk volna, Baróti négyünket - Solymosi Ernőt, Puskás Lajost, Orbán Árpádot és engem - leküldött azzal, hogy vésztartalékok leszünk, álljunk készenlétben, hátha megsérül valaki odakint. Én azt mondtam, ebből nem kérek, elutaztam a családdal nyaralni a Balatonra, úgysem volt vakációm hét évig. Aztán, milyen az élet, Baróti  Anglia után lemondott, és bejelentkezett a Megyeri útra, mivel Balogh II Sándornak, a Dózsa akkori edzőjének nem volt képesítése. Akkoriban a Fürst Sándor utcában laktam (ma Hollán Ernő utca - a szerk.), egyik nap megjelent nálam a szakosztályelnökünk, kezében egy üveg cseresznyepálinkával. "Titi, ezt neked hoztam." Érdeklődtem, ugyan miért. "Baróti Lajos bejelentkezett a Dózsánál. Tudjuk, nem szívelitek egymást, ha azt mondod, ne jöjjön, nem jön." Csak egy percig töprengtem, aztán azt mondtam, annak dacára, hogy velem csúnyán kibabrált, hadd jöjjön.

- Emberi nagyságra vall.
- Ugyan! Baróti remek edző volt, tudtam, hogy hasznára válik a csapatnak.

- Úgy is történt, hét bajnoki cím következett zsinórban Barótival, majd Kovács Imrével, végül Várhidi Pállal.
- El kell ismernem, Baróti rakta össze a nagy Újpestet. Egyébként még egyszer be akart kavarni nekem, egy szép napon üzent a masszőrünkkel, hogy elvállalnám-e a jobbhalf posztját. Én, aki világéletemben jobbösszekötőt játszottam. Most már megmakacsoltam magam, mondtam, hogy nem.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Milyen volt az a Dózsa a hatvanas évek végén, amely százasával ontotta idényenként a gólokat?
- Milyen lett volna? Csodálatos! Megkezdődött a meccs, és elkezdtük termelni a gólokat. Bene Feri és Dunai Anti hihetetlenül érezte a kaput, később a Kapa, a Fazekas Laci úgyszintén. Csak tömnöm kellett őket labdákkal.

- Mégis korán, 32 évesen eligazolt Tatabányára. Miért?
- Mert 1970-ben, amikor már Hoffer József volt a szövetségi kapitány, súlyos sérülést szenvedtem az osztrák-magyaron. De nem is ez volt a baj, hanem, hogy félrekezeltek. Bevittek a belügy kórházába, ott a sebész megfogta a térdemet, és három másodperces tapogatás után kimondta a szentenciát: porc. Még aznap délután megoperált, de elszúrta, többé már nem volt olyan a lábam, mint azelőtt. Az idény végén Dániel Ernő, a Dózsa elnöke behívatott, azt mondta, vissza kell vonulnom, a XIII. kerületi kapitányságon fogok dolgozni. Nekem ehhez nem volt kedvem, bár őrnagyi rendfokozatban voltam. Szerencsére Lakat Karcsi bácsi megkeresett Tatabányáról, és én örömmel odaszerződtem. Egy idényt játszottam, és még egy évig kaptam a fizetést, nagyon rendesek voltak velem. Viszont 1972-ben majdnem én lettem az első legális magyar légiós.

- Hogyhogy?
- Az Austria Wientől volt ajánlatom, már minden el volt rendezve, de Bíró Mihály, az OTSH elnöke azt mondta, nem lenne biztosított a jövőm akkor, ha majd visszatértem Bécsből. Így aztán lefújták az egészet.

- Beszéljünk az 1969-es prágai 3-3-ról, meg Marseille-ről!
- Marseille-nek valójában nem is lett volna szabad bekövetkeznie. A FIFA ugyanis menet közben találta ki, hogy pontegyenlőség esetén harmadik meccs dönt. Az eredeti kiírásban még az állt, hogy a gólkülönbség dönt, és ez nekünk 16-7 volt, a cseheknek meg 12-6. De hát soha nem lett volna pontegyenlőség, ha nem Sós Károly a szövetségi kapitány. 1967. október 29-én, az NDK-tól Lipcsében elszenvedett 1-0-s vereségünk után Illovszky Rudolf megsértődött, lemondott (tényleg "botrányos" volt a mérlege, tíz válogatott meccsen nyolc győzelem, egy-egy döntetlen és vereség, 26-9-es gólkülönbség), és Csanádi Árpádnak, az OTSH elnökhelyettesének nyomására azt a Sós Károlyt nevezték ki, aki azon a lipcsei mérkőzésen az NDK szövetségi kapitánya volt. Sós nem volt rossz edző, azelőtt, hogy 1961-ben az NDK szövetségi kapitánya lett, az Újpestet, a Fradit és a Honvédot is irányította, de akkoriban fogalma sem volt a magyar futballról, senkit sem ismert. Engem Tichynek szólított, mivel Titi a becenevem, Mészölyt és Solymosit is keverte, szóval teljes volt a káosz.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Ettől még akár sikeres is lehetett volna.
- Igen, de 1969. szeptember 14-én Prágában, amikor 2-1-re vezettünk félidőben, a szünetben lecserélte Mészölyt, a mezőny legjobbját. Amikor megláttam a zuhanyzóban, megdöbbentem. "Te mit csinálsz?" "Sós lecserélt" - felelte Kálmán, mire én, mint csapatkapitány lélekszakadva rohantam Sóshoz, hogy vonja vissza a döntését. "Jó, egy negyedórát még játsszon" - tett engedményt, de aztán a hatvanadik percben, amikor 3-1-es vezetésünk után 3-2-re feljöttek a csehek, mégis lecserélte. De nem ám akárkivel, hanem Juhász Pistával, a Fradi halfjával, aki előtte egy évig nem játszott, mert el volt tiltva. 3-3 lett a vége a biztos, sima győzelem helyett. De ez semmi ahhoz képest, ahogyan előtte 3-2-re kikaptunk  Koppenhágában.

- Hogyan?
- Ott kezdődött a pechsorozat, hogy szerdán a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóján 2-0-s vezetésünkről 3-2-re kikaptunk a Newcastle Unitedtől - én rúgtam az első gólunkat -, és másnap hajnalban már indultunk Koppenhágába a vb-selejtezőre. Hullafáradtan, elkeseredve. Sokkal jobbak voltunk a dánoknál, de szünetben 2-2-re állt a meccs, Csanádi bejött az öltözőbe, és azt mondta, az MLSZ ötezerről hatezer forintra emeli a győzelmi prémiumot. Ez volt a taktikai utasítás. A végén 3-2-re kikaptunk, Albert súlyosan megsérült, többé nem volt a régi, de Dunai Anti is kidőlt a sorból. Ezek után jött a prágai 3-3, de ha Koppenhágában nem botlunk, simán ott vagyunk a mexikói világbajnokságon.

- Ehelyett december 3-án Marseille-ben kellett pótselejtezőt játszaniuk a csehekkel.
- Elátkozott meccs volt. Mielőtt elindultunk volna a szállodából a Stade Velodrome-ba, Hegyi Gyulára, az MLSZ elnökére, a csapatvezetőnkre rájött a hasmenés. A buszunkat felvezető motoros rendőrök már ötször ránk szóltak, hogy hatalmas csúcsforgalom van, nem fogunk kiérni időben a stadionba. Gyula bácsi azonban kiordított, hogy várjuk meg, még dolga van. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a busz induljon el, és Hegyi majd legfeljebb taxival utánunk jön. Így tíz perccel a kezdés előtt estünk be a stadionba, a csehek már éppen végeztek a bemelegítéssel, mi a buszban kapkodtuk magunkra a szerelést, el is maradt a masszírozás, a melegítés. Nem volt esélyünk, Miska (Szentmihályi Antal - a szerk.) két gólban is benne volt, 4-1-re kikaptunk, lemaradtunk a mexikói világbajnokságról.

- Így aztán csak egy vb jutott önnek osztályrészül a három helyett.
- Igen, a chilei. Azt is megnyerhettük volna, meg a '66-ost is, ha pedig kijutunk 1970-ben a mexikóira, ott is minimum a legjobb négyig mentünk volna. Nekünk mindig pechünk volt.

- Melyik volt a legjobb, legemlékezetesebb válogatott mérkőzése?
- 1959-ben, Drezdában, a hetedik válogatott meccsemen az én gólommal vertük 1-0-ra az NDK-t. Drezdát elneveztem "Fekete városnak", tizennégy évvel a háború után is koromfekete, üszkös romok borították, kísérteties látványt nyújtott, sohasem felejtem el.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Volt kedvenc edzője?
- Kalocsai Géza, nálam ő volt a csúcs. Utána Baróti Lajos annak ellenére, hogy sokat ártott nekem, és Lakat Károly doktor.

- Mikor járt legutóbb a Megyeri úton?
- A Szusza Ferenc Stadionban? Nevezzük nevén! Hát, két éve, a hetvenedik születésnapomon, az ünnepségen. A kocsimat eladtam, meg aztán nincs is kivel kimennem, akivel a meccs előtt és után megihatnék egy kisfröccsöt. A Kossuth téren lakom, onnan akár el is tudok sétálni a a Pozsonyi úti Móri borozóig, minden délelőtt ott beszélgetünk tíztől délig Várhidi Palival és három másik öreg cimboránkkal.

- Mi a téma, a futball?
- Szerinted?!

Göröcs János

Születési hely: Gánt
Születési idő: 1939. május 8.
Klubjai: Jutagyár (1949-1951), Bp. Vasas Izzó (1951-1957), Újpesti Dózsa (1957-1972, 339 mérkőzés/109 gól), Tatabányai Bányász (1972-1974, 23/0)
Válogatottság: 62/19
Edzőként: Újpesti Dózsa ifi (1974-1976), Szulejviha, utánpótlás (kuvaiti, 1976-1981), Tadhamon, utánpótlás (kuvaiti, 1982-1984), Újpesti Dózsa (1985-1988)
Sikerei: Ötszörös magyar bajnok (1959-1960, 1969, 1970 tavasz, 1970-1971, 1971-1972), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1969, 1971), olimpiai bronzérmes (1960, Róma), vb-5. (1962, Chile), VVK-2. (1968-1969), KEK-gólkirály (1962), KK-győztes (1973, 1974), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes edzőként (1987)



KAPCSOLÓDÓ CIKKEK