Egoista elefántok a porcelánboltban

Vágólapra másolva!

Bátor döntés olyan edzőt kinevezni, aki játékosként is nehéz embernek számított. Paolo Di Canio egyelőre edzőként is ugyanolyan önfejű és arrogáns, mint játékosként volt, csapata pedig jelenleg utolsó a Premier League-ben. Három emberi buldózer története a brit futballból.

Fejjel a kispadnak

Paolo Di Canio játékosként sem volt könnyű eset: több edzőjével is annyira összeveszett, hogy klubot kellett váltania, aztán már Angliában kapott hosszú eltiltást, amiért a földre lökte a játékvezetőt, és akkor még a karlendítésről nem is beszéltünk. Éppen ezért semmi meglepő nincs abban, hogy edzői pályafutását is botrányok szegélyezik, ám az új szezon nem indult túl jól a számára, és a négy forduló elteltével sereghajtó Sunderland olasz menedzsere egyértelműen a legnagyobb esélyes a fogadóirodáknál a "melyik edzőt rúgják ki először a Premier League-ben?" játékban.

Amikor március végén a 45 éves edzőt meglepetésre kinevezte a kiesés ellen küzdő Sunderland, sokan óvták a klubot Di Caniótól, noha az állítólagos fasizmusára koncentráló, rendkívül fárasztó médiacirkusz pár napig minden egyéb szempontot figyelmen kívül hagyott. A brit sajtó felületes és nacionalista része egy nyolc évvel ezelőtti, kontextusából kiragadott nyilatkozat alapján indított hadjáratot az olasz edző ellen, aki kezdettől fogva cáfolta, hogy fajgyűlölő volna, és csak annyit mondott, egyáltalán nem foglalkozik politikával. (Ez a cikk egyébként remekül elmagyarázza, hogy miért eleve csúsztatás összemosni a rasszizmust az olasz fasizmussal, pont úgy, mint ahogy a kommunizmussal rokonszenvezők sem feltétlenül értenek egyet munkatáborok létrehozásával a Gulagon.)

Pedig azt már akkor is tudni lehetett, hogy Di Canio épp elég rizikós kinevezés a politikai nézetei nélkül is. Az aktív futballtól 2008-ban visszavonuló olasz korábban csak a Swindon Town csapatánál edzősködött, méghozzá sikeresen, hiszen megnyerték a negyedosztályt, majd a következő szezonban a harmadosztályban is a feljutásért küzdött, amikor Di Canio hirtelen faképnél hagyta a riválisainál jóval több pénzből gazdálkodó, ám lehetőségei határához érő klubot. A jó eredmények ugyanakkor elfeledtették a szurkolókkal Di Canio konfrontatív stílusát, noha több, jól dokumentált összecsapása is volt a játékosaival: az egyik csatárával a BBC kamerái előtt kezdett huzakodni a pálya szélén, a kapusát pedig egyszer 21 perc után lecserélte, és a világ legrosszabb profijának nevezte - egyáltalán, rendszeresen nyilvánosan bírálta a játékosait.

Ez utóbbi miatt sokan biztosak voltak benne, hogy Di Canio arroganciája és önfejűsége lehet, hogy negyedosztályú játékosoknál még belefér, de biztosan nem fog érvényesülni a Premier League nagyobb egóval megáldott futballistái körében. Ráadásul a meccseken a pálya szélén önkívületben rohangáló edző amúgy is kedvelt célpontja a fotósoknak, és hamar rajta ragadt, hogy őrült, ami nem is csoda, hiszen aránylag kevés edző próbálja meg lebontani a kispadot a saját homlokával. Ilyenkor pedig elég egy vagy két rossz eredmény, és máris az ember nyakán liheg a drámát szimatoló média.

Tízszer nagyobb az egója, mint egy elefánt

Ehhez képest Di Caniónak az első felvonás sikerült: ha nem is könnyedén, de sikerült bent tartania a rengeteg beleölt pénz ellenére gyászosan szereplő Sunderlandet, és a szurkolók külön a szívükbe zárták, ahogy térden csúszkált a pálya szélén a nagy rivális Newcastle elleni idegenbeli győzelem alkalmával. Az igazi teszt azonban csak ezután jött, hiszen tavasszal még a hibákat az elődjére háríthatta: áprilisban például mindjárt azzal kezdte ténykedését, hogy nyilvánosan kritizálta a játékosok edzettségi állapotát, és egyből felforgatta az edzésnaptárt, száműzve onnét a pihenőnapokat, és beszólt a szerinte sokat bulizó játékosoknak. Nyáron nem is tétlenkedett sokat: tizenhárom új játékost hozott a felnőtt kerethez, mondhatni, ajtóstul rontott a házba, és alaposan átalakított mindent.

Megszabadult egy fél csapatra való meghatározó futballistától, a helyetteseikkel azonban nem sikerült mindenkit meggyőznie. Leginkább közepes európai játékosok érkeztek, akik közül a legnagyobb nevek miatt is bírálták: az olasz válogatott Emanuele Giaccheriniért azért, mert eddig csak azt bizonyította, hogy jó társak mellett tud villogni, a 9 millió fontért vett amerikai Jozy Altidore miatt pedig azért, mert korábbi angliai szezonjában csatár létére összesen egy gólt bírt csak lőni. A többiekről pedig a legtöbben még csak nem is hallottak, arról nem is beszélve, hogy mire egy teljesen új csapat összeáll, addigra sokszor már elmegy a hajó - és akkor még nem is biztos, hogy összeáll (a hasonlóan összeigazolt Queens Park Rangersnek sem sikerült tavaly).

És az új szezon nem is indult egyszerűen: négy meccsből eddig három vereség és egy döntetlen a mérleg, míg a Liga-kupában csak a legvégén sikerült fordítani a harmadosztályú MK Dons ellen. Di Canio pedig most sem hazudtolta meg magát: nyilvánosan bírálta a Crystal Palace ellen hibázó és piros lapot kapó védőjét, John O'Shea-t, majd most hétvégén az Arsenal ellen a bíró felküldte a lelátóra, miután ő maga kérte, hogy adjanak neki piros lapot. A Fulham elleni vereség után pedig azt nyilatkozta: nem neki kell tanulnia a meccsből, hanem a játékosainak.

Nem véletlen hát, hogy Di Caniót egyre inkább egy egoista irányításmániásként szokás látni, aki mindig mást hibáztat nyilvánosan, csak magát nem. Ő maga pedig tovább fűti ezeket az indulatokat, amikor olyanokat nyilatkozik, hogy "valaki azt mondta, nagyobb az egóm, mint egy elefánt. Tévedett, mert tízszer nagyobb." Az idő pedig kezdi igazolni az egykori válogatott védőt, Paul Parkert, aki Di Canio kinevezésekor kifejezte aggodalmait, mondván, hogy az olasz pont ugyanúgy nem képes napirendre térni a fölött, hogy játékosai rosszabbak egykori önmagánál, mint két másik hírhedten autokrata edző, Graeme Souness és Roy Keane. Utóbbiakra már évek óta csak tévés szakkommentátorként tartanak igényt, és további közös pont velük, hogy mindketten nehéz embernek számítottak játékosként is. Eddig azonban úgy tűnik, Di Canio nem tanult az ő hibáikból.

Az ember, aki tönkretette a Liverpoolt

A skót Graeme Sounesst a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb középpályásaként ismerte meg a világ, a nagy Liverpool csapatkapitányaként, aki azonban durva szabálytalanságairól is hírhedt volt. Edzői pályája első állomása a Rangers volt, amelyből újra nagy csapatot csinált, sorozatban nyerte a bajnoki címeket, bár ehhez hozzájárult a tulajdonos pénzügyi háttere, mellyel az akkor európai eltiltásukat töltő angol csapatok többsége sem tudott versenyezni. Egyértelmű választásnak tűnt, hogy ő kövesse a Liverpool kispadján az 1991-ben váratlanul lemondó Kenny Dalglisht. Souness kevesebb mint három évig húzta, és ez idő alatt bálványból sikerült leküzdenie magát Az Emberré, Aki Tönkretette A Liverpoolt.

Ahogy egy elemzés fogalmazott, pont azok a tulajdonságai tették sikertelenné edzőként, amik játékosként az erényei voltak: arrogancia, hajthatatlanság, türelmetlenség, konfrontáció. Souness sikeresen mérte föl, hogy az öregedő játékoskeret megújulásra szorul, azonban nem is mindig a megfelelő futballistáktól vált meg, az igazolásai pedig gyakran katasztrofálisak voltak (ilyenkor egyebek között meg szokás említeni, hogy ő vette meg Kozma Istvánt is), míg a tradicionális liverpooli passzjátékot vagdalkozó foci váltotta fel. Souness nem élvezett olyan anyagi támogatást sem, mint a Rangersnél, ám képtelen volt a minimálisnál többet kihozni az őt nem túlzottan kedvelő játékosaiból, és végül az tette be a kaput, hogy szívműtétje történetét pont annak a Sunnak adta el, amely a Hillsborough katasztrófa utáni hazugságai miatt tiltólistán volt egész Liverpoolban. Az előző évtizedben kis híján egyeduralkodó csapat egyébként azóta se tudott bajnokságot nyerni.

Későbbi edzői pályája sem alakult jól: mindhárom külföldi próbálkozása kudarccal végződött (Galatasaray, Torino, Benfica), a Southamptonnál töltött egy évét pedig beárnyékolta, hogy ő szerződtette minden idők legrosszabb futballistáját, a telefonbetyárkodással George Weah unokatestvéreként eladott Ali Diát, aki sikeresen szedte rá Sounesst, hogy aztán első és utolsó Premier League-meccsén "úgy rohangáljon összevissza, mint Bambi a jégen". Később a Blackburnt ugyan visszavitte a Premier League-be, de már épp kezdtek zúgolódni a szurkolók ellene, amikor meglepetésre elvitte a Newcastle, melyet Souness másfél év alatt élcsapatból kiesőjelöltté züllesztett le, miután összeveszett egy sor kulcsjátékossal, és használhatatlan futballistákat igazolt súlyos milliókért. Azóta nem keresték egy klubtól sem.

Soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!

Amit Sounessről írtunk, az Roy Keane-re is igaz játékosként: kora egyik legjobb és legkeményebb középpályása volt, akivel azonban nem volt könnyű. Számos botránya közül a leghírhedtebb az volt, amikor önéletrajzában büszkélkedett el vele, hogy szándékosan okozott súlyos sérülést Alf-Inge Halandnak (aki azonban a közhiedelemmel ellentétben nem e miatt a sérülés miatt vonult vissza). Edzőként nem adatott meg neki hosszú pályafutás eddig, de ő is pont ugyanazokat a személyiségjegyeket mutatta, mint Souness vagy Di Canio. Pedig neki is jól indultak a dolgok: 2006-ban nevezték ki az akkor másodosztályú Sunderland menedzserévé, és - nem utolsósorban az Alex Fergusonnal ápolt jó kapcsolatainak köszönhetően - a Manchester Unitedból érkező játékosokkal megerősítve első szezonjában megnyerte a Championshipet, és a következőben sikerült is bent tartania a csapatot a Premier League-ben.

Ám ezzel el is lőtte minden puskaporát: a harmadik szezonjában egyre több volt a probléma, nem jött ki a tulajdonosokkal sem, és amikor végül lemondott, a játékosai állítólag ünnepeltek, olyannyira nehezen viselték a megfélemlítésre épülő, konfrontatív stílusát. Következő csapata a szintén másodosztályú Ipswich volt, ahol mindennél jobban kiderült, mekkora hátrány az, ha egy edző nem tud bánni az emberekkel. Keane a konfliktusait a "soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!" érvvel tudta csak lezárni, másrészt fenekestül felforgatta a keretet. Ráadásul az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy ír legyen, vagy ismerje őt a Sunderlandből, esetleg a Manchester Unitedből. A szurkolók sem tudták megbocsátani neki, hogy elzavarta a saját nevelésű csatárt, Jordan Rhodest, akit a Huddersfield később nyolcmillió fontért adott el a Blackburnnek. A gyengécske Ipswich egy pillanatra sem tudott beleszólni a feljutásért folyó harcba, és végül Keane-t másfél nyomorúságos év után kirúgták. Meglepő módon a neve még azóta is felmerül néha itt-ott, de igazán bátornak kell lenni ahhoz, hogy még egyszer valaki Roy Keane kezébe helyezze a csapata sorsát.