Társoldalunk:

Felépíteni Rómát egy nap alatt - ki volt Brian Clough?

2014.05.24. 11:15

Brian Clough két másodosztályú kiscsapatból is bajnokot csinált, megnyerte kétszer a legrangosabb Európai Kupát, és tíz évvel a halála után is gyakran emlegetett, legendás edző, akiről még film is készült. Ki is volt ő, és miért hasonlítják hozzá Diego Simeonét?

Az Atletico Madrid valószínűtlenül sikeres évet zár az idén: jó esetben megnyeri a Bajnokok Ligáját is a spanyol bajnokság mellett, de ha esetleg nem sikerül a bravúr, akkor se fog senki szemrehányást tenni Diego Simeonénak. Az argentin edző csapatát az idény elején senki se várta a Real Madrid és a Barcelona elé, az pedig fel sem merült, hogy az európai kupában döntőbe jusson, megelőzve a dúsgazdag spanyol, német és angol sztárklubokat. Az európai futballban egyre kevesebb a hasonló tündérmese, és éppen ezért egyre többször emlegetik Brian Clough és a Nottingham Forest angol bajnoki címét és két BEK-győzelmét. A sem azelőtt, sem azóta nem számottevő Forest ráadásul pont 35 éve nyerte az első európai kupáját, Clough pedig idén halt meg tíz éve, miközben továbbra is egy sokszor emlegetett és vitatott figurája marad az angol futballnak. Sőt, még egy játékfilm is készült róla, igaz, a karrierje sikertelen állomásáról, amikor 44 napig a Leeds United menedzsere volt, és igen szabadon bántak Clough életrajzi adataival.

Brian Clough (középen) 1973-banForrás: Getty Images/2012 Getty Images/Frank Tewkesbury

Természetesen a hetvenes években még egészen más világ volt a labdarúgásban: kisebb különbségek voltak a klubok között, kevesebb volt a pénz is a fociban, nem volt teljesen lehetetlen, hogy egy provinciális klub is helyet követeljen magának a nagyok között. Mégsem volt ez gyakori, és az pedig, hogy egymás után kétszer is megnyerje a legfontosabb európai kupát egy Nottingham Forest-szintű csapattal, tényleg nem sikerült senkinek, csak Cloughnak. Ha pedig hozzávesszük, hogy a Forest két évvel az első BEK-győzelme előtt még az angol másodosztályban sínylődött, és azt is, hogy Clough előtte már a szintén másodosztályú Derby Countyból is angol bajnokcsapatot és BEK-elődöntőst faragott, nemcsak az egyértelmű, hogy Clough volt a legnagyobb angol edző, akiből soha nem lett szövetségi kapitány, hanem az európai futball kimagasló alakjáról is beszélünk.

Kilencgyerekes családból Európa trónjára

Brian Clough az angol klubfutball többi nagy edzőfejedelméhez hasonlóan nem a gazdagabb, polgárosult Dél-Angliából származott, hanem a komor északról: Bill Shankly, Matt Busby és Alex Ferguson Skóciából jöttek, míg Clough és nemezise, Don Revie ugyanabban a szomorú észak-angol iparvárosban születtek: Middlesbroughban. Kilencgyerekes munkáscsaládból származott, és ahogy az sokakkal előfordult akkoriban, számára is a futball lett a kiemelkedés egyetlen útja. Ráadásul nem is volt tehetségtelen, a Middlesbrough, majd a rivális Sunderland csatáraként rengeteg gólt lőtt, és másodosztályú játékos létére kétszer még az angol válogatottba is bekerült. 27 éves korában aztán egy súlyos sérülés tett arról, hogy ne legyen belőle országosan ismert játékos, és két évvel később visszavonult, hogy edzőként folytassa.

1965 nyarán Brian Clough harmincéves volt, amikor megkapta a negyedosztály legalján szerénykedő Hartlepools kispadját, ahová azt a Peter Taylort vitte magával másodedzőnek, akivel még játékosként barátkozott össze. A Hartlepools kiöregedőfélben lévő, reménytelen társaság volt, de Cloughék jó érzékkel frissítették fel a keretet, és pofozógépből versenyképes csapatot csináltak, amely aztán fel is jutott a harmadosztályba, de akkorra Clough és Taylor már feljebb léptek. A másodosztályú Derby Countynál figyeltek fel a fiatal, energikus edzőpárosra, és '67 nyarán szerződtették is. Itt is komoly átalakításokra volt szükség, de szép lassan összeállt egy ütőképes csapat, amely második nekifutásra meg is nyerte a másodosztályt. A Derby aztán figyelemreméltóan szerepelt az első két élvonalbeli szezonjában is, mégis mindenkit sikerült meglepnie azzal, amikor harmadik évében megnyerte a bajnokságot a kor sztárcsapatai, a Leeds és a Liverpool előtt.

Részletek a Damned United című filmből, Clough szerepében Michael Sheen

'73 tavaszán a Juventus búcsúztatta a csapatot a BEK elődöntőjében, ám addigra már annyira megromlott a viszony a vezetőség és Clough között, hogy a következő szezon elején távozniuk kellett. Pár hónapot a harmadosztályú Brightonnál töltöttek, aztán Clough elfogadta a Leeds hívását, és Taylor nélkül vágott neki a nagy kalandnak, mely egészen 44 napig tartott, és Clough karrierje legnagyobb kisiklásának bizonyult. Pár hónappal később aztán a Derby vetélytársa, az akkor másodosztályú Nottingham Forest szerződtette a rendkívül népszerű és nagypofájú edzőt, akihez másfél év elteltével újra csatlakozott Taylor is, és ezután vette kezdetét egy mesébe illő sorozat. A Forest nemcsak, hogy feljutott az élvonalba, de rögtön az első évében meg is nyerte azt, majd a következő két évben begyűjtötte a Bajnokcsapatok Európai Kupáját is.

Ez volt a csúcs, ahonnét már csak lefelé vezetett az út: az eladósodott Nottingham válságba került, és '82-ben Clough és Taylor útjai is végképp elváltak. Clough egyedül maradt a Forest kispadján, de az évtized közepén még egyszer összerakott egy remek csapatot, amely ugyan a bajnoki címért már nem tudott versenyezni a nagyokkal, viszont kétszer megnyerte a Liga-kupát, és folyamatosan a táblázat elején maradt. A vége viszont nem volt szép: az alkoholizmussal küzdő Clough a Premier League első idényében összeomlott, akárcsak a csapata, amely a szezon végén ki is esett. Taylor ezt már nem érhette meg, még 1990-ben meghalt, Clough tizennégy évvel később követte.

Holtában is félelmetes

Egy olyan ember számára, aki mindent a futballra tett fel, hatalmas sorscsapás volt egy ilyen végzetes sérülés, de így érthető az is, mekkora becsvágy dolgozott Cloughban, amiért játékosként a sors nem engedte meg, hogy kifussa az őt megillető karriert. Másrészt kezdettől fogva nagypofájú, megosztó egyéniség hírében állt, akinek mindenről véleménye volt, és akinek határozott elképzelései voltak arról, hogy is kellene játszani a futballt. Éppen ezért óriási tétje volt annak, hogy első munkahelyén, a Hartlepoolsnál sikerrel járjon. Clough számára a legfontosabb, amit példaképeitől tanult, a tekintély fontossága volt: fiatal kora ellenére nem bratyizott a játékosaival, megkövetelte a tiszteletet. Zseniális pszichológusként tudott bánni a játékosaival, akik tényleg tűzbe mentek érte, de mindennek az alapja a tekintély volt. Cloughnak elképesztő érzéke volt ahhoz is, hogyan kell kihozni a maximumot a játékosaiból, és a módszerei finoman szólva sem voltak hagyományosak, de kétség sem fért hozzá, hogy működtek.

Szuggesztív személyisége különösen jól jött, amikor új játékosokat igazolt. Még a Derby menedzsereként Archie Gemmillt például úgy dolgozta meg, hogy meglátogatta a lakásán, majd kijelentette, ott alszik náluk a vendégszobában. Másnap Clough segített Gemmill feleségének elmosogatni, és a reggeli végére a skót középpályás már a Derby játékosa volt. Sokszor vádolták azzal, hogy félelemben tartotta a játékosait, ám ezek ezt azóta is cáfolják. Igaz, a Cloughról rendkívül részletes - e cikk nagy részének alapjául is szolgáló - életrajzot író Jonathan Wilson a könyvében megjegyzi, elképesztő, hogy mennyien vannak, akik még láthatóan holtában is tartanak Cloughtól, és inkább nem mondanak róla semmit.

A tisztességes játék

Clough hírhedten lenézte a mágnestáblán mutogató, taktikus edzőket, és rendre kérkedett azzal, hogy sosem beszélt taktikáról a játékosaival. Ez azért így, ebben a formában nem volt teljesen igaz, de tény, hogy miután megtalálta a megfelelő játékosokat, a rendszer gyakorlatilag magától működött. Csapatai nem hagyományos angol erőfocit játszottak, hanem intelligens passzjátékot. Ennek nem mond ellent az sem, hogy például a Derbyvel kifejezetten defenzív felállással nyerte meg a másodosztályt, a Nottingham pedig ugyancsak nem szégyellt védekezni, ha például olyan, gazdagabb és erősebb csapattal kerültek szembe, mint amilyen a második BEK-döntőben a Hamburg volt.

Edzői filozófiájának fontos részét képezte, hogy „tisztességes módra" kell játszani a futballt. Gyűlölte Don Revie legendás Leeds Unitedjét, amiért az a csapat az összes létező piszkos trükköt bevetette a futballpályán, és abba is bukott bele a Leeds edzőjeként, hogy rögtön az első megbeszélésén maga köré gyűjtötte a játékosokat, és arra biztatta őket, hogy dobják ki az érmeiket a szemétbe, mert azokat tisztességtelenül szerezték. Karrierje utolsó szakaszában olyannyira komolyan vette ezt, hogy megtiltotta, hogy a saját játékosait ápolni lehessen meccs közben, és ebben az sem zavarta, amikor Steve Hodge-nak például ömlött a vér a fejéből. „Add a labdát a csapattársadnak, vagy próbálj meg átjutni az ellenfélen. Lőj egy gólt. Tégy róla, hogy a nézők érezzék, hogy legyen valami ügyesség és szépség abban, amit csinálsz." Valahogy így foglalta össze az elveit, és folyamatosan kritizálta az angol edzőképzés főideológusát, az ívelgetős foci mellett kiálló Charles Hughest, mondván, hogy azt egy majomnak is meg lehet tanítani.

Akinek minden sikerül

A mindig slágfertig, frappáns humorú és hírhedten nagypofájú Cloughra már a Derby edzőjeként felfigyelt a média is. Ő lett az első celeb státusú menedzser, aki nagyszájú, egoista és rendkívül vicces is tudott lenni: „Róma sem egy nap alatt épült föl, de nem is én irányítottam a munkát" – mondta egyszer. Még árulkodóbb idézet az, amit a saját képességeiben való folyamatos kételkedésről mondott: „Ha Hitler leült volna, és végiggondolta volna, hol hibázott, most nem lennénk itt." Nem véletlenül hozták össze a kor másik nagypofájú sportoló egyéniségével, Muhammad Alival, noha a boksz végül elmaradt.

Muhammad Ali üzen Cloughnak

„Cloughie" eközben rendkívüli módon élvezte az őrült géniusz ráosztott szerepét, amely lehetővé tette a számára, hogy megtehessen olyasmiket, amit másnak nem néztek volna el. Később pedig már egyre bizarrabb történetek főszereplője lett: egyszer egy 47 éves nottinghami özvegy azért került kórházba, mert nem volt hajlandó enni, bárhogyan is győzködték az orvosok. A kórház utolsó reménye Clough meggyőzőereje volt, és kérésükre egy félórás telefonbeszélgetés alatt sikerült rábeszélnie az asszonyt, hogy enni márpedig kell. Szintén Nottinghamben történt, hogy Clough a Trent folyó hídjáról ugrani készülő öngyilkosjelöltet tudott lebeszélni a halálugrásról. Csoda-e ezek után, ha elhitte magáról, hogy mindenre képes?

Clough és Taylor nagy párosa

A Cloughnál hét évvel idősebb Peter Taylor a Middlesbrough kapusa volt, amikor Clough még játékosként odakerült, és ott barátkoztak össze. Edzőként remekül egészítették ki egymást: Clough volt az előtérben, ő volt a szókimondó főnök, aki a médiát is nagyszerűen tudta kezelni, míg a joviálisabb Taylor a háttérben maradt, viszont jól ismerte az angol futballt, remek érzékkel javasolt leigazolandó játékosokat. Az igazolásaik rendre beváltak, pedig nem feltétlenül a keresett neveket hozták. Volt olyan, akinek az előző edzője pezsgőt bontott, amiért sikerült elsóznia egy szerinte értéktelen játékost, de aztán minden Cloughékat igazolta. És voltak ugyan rekordigazolásaik is (például az első egymilliós angol játékos Trevor Francis személyében), de ez nem mond ellent annak, hogy a riválisaiknál kevesebb pénzből dolgoztak, és abból főztek, ami volt. John Robertson például Clough érkezésekor egy pocakos, lusta, átadólistára tett szélső volt, akiről már mindenki lemondott, de Taylor érezte, hogy motoszkál benne valami. Négy évvel később ő lőtte a győztes gólt a BEK-döntőben a Hamburg ellen.

Mindezek ellenére Clough és Taylor viszonya távolról sem volt felhőtlen: az első ellentétek már a Derby Countynál felszínre kerültek, és nem tett jót a viszonyuknak az sem, hogy Clough nélküle ment a Leedshez. Amikor újra összeállt a páros a Nottinghamnél, Taylor már egyre irigyebb volt arra, hogy mindenütt Clough aratja le a babérokat, aki szerint meg Taylor nem égett már akkora hőfokon, mint korábban, és egyre többször nyúlt mellé: a Forest későbbi igazolásai kudarcnak bizonyultak, Taylor pedig olyan későbbi szupersztárokat hagyott kisiklani a keze közül, mint Ian Rush, mert nem győzték meg őt. A kiégett Taylor '82-ben visszavonult, ám aztán jókorát mart Cloughba, amikor később pont a Derby kispadjára ült le. Ez több szinten is hatalmas árulás volt Clough szerint, és innentől elmérgesedett a viszonyuk, melynek az sem tett jót, hogy Taylor átcsábította Robertsont a Derbyhez. Ezután nyilatkozta Clough, hogy ha meglátná Taylort az autópályán, habozás nélkül elgázolná. Soha nem békültek ki, és amikor Taylor meghalt, a megrendült Clough elment a temetésére, hogy onnantól kezdve újra a barátjaként beszéljen róla az interjúkban.

A démonok és a vég

Mint minden géniusznak, Cloughnak is megvolt a maga sötét oldala. Az egyik az alkohol, a másik pedig a pénzhez fűződő viszonya. Edzőként Clough hamar felismerte, hogy az igazi ellenségei a klub igazgatótanácsában ülnek, ezért a Derbynél egyre komolyabb részt vállalt a klub irányításából is. Az így keletkezett káosz okozta azt, hogy amikor 1970-ben a Derby indulhatott volna az UEFA-kupa elődjében, a szövetség könyvelési hiányosságok miatt eltiltotta. Ezért nem őt hibáztatták, viszont a Nottinghamnél már igencsak egybefolytak a klub és Clough saját pénzügyei, a karrierje vége felé pedig jött a dicstelen botrány, melyben gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy Clough néhány eladott játékosáért kapott pénzből magának is juttatott valamennyit. Akkor azonban már a rossz egészségi állapota miatt nem indult hivatalos eljárás ellene.

Clough egy évvel a halála előttForrás: Getty Images/Mark Thompson

Cloughról ugyan már korábban is suttogták, hogy nem veti meg az italt, de öregkorára már teljesen nyilvánvaló volt az alkoholbetegsége: az edzőként töltött utolsó évein arca felpüffedt, vörös, kiütésekkel teli, kifejezetten ijesztő látvány. Az nem világos, mikor lett pontosan az alkohol rabja, de azt az ismerősei cáfolják, hogy Clough már '74-ben is alkoholista lett volna, mint ahogy a Damned United című sikeres film alapjául szolgáló regény ábrázolja az edzőt. Az alkoholizmusát leginkább azzal szokás magyarázni, ahogy Radics Béláét is: egyszerűen abban a közegben fontos szerepet játszott a pia, hozzá tartozott a foci mindennapjaihoz, a klubok irodáiban is mindig volt pár üveg ital, és volt, aki ennek ellen tudott állni, Clough viszont a jelek szerint kevésbé.

Egy idő után azonban már egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel. Míg a Derbynél töltött időszakában nagyszerű volt a viszonya a játékosokkal, a Nottinghamnél egyre több konfliktusa volt, és ezeket egyre sajátosabban próbálta megoldani. Karrierje vége felé egyre gyakrabban fordult elő, hogy megütötte a játékosait: az ifjú Roy Keane például egy meccs szünetében kapott egyet, amiért egyszer hazaadta a labdát a kapusnak. Dühkitörései is mindennaposak lettek, de neki tényleg mindet elnéztek. 1989-ben viszont már mindenki láthatta, hogy valami nem stimmel: a Forest 5-2-re verte a QPR-t, és a végén néhány szurkoló beszaladt a pályára ünnepelni, Clough pedig többet is felpofozott közülük.

Ha nem is az alkoholizmusa, de Clough viselkedése volt a legnagyobb akadálya annak is, hogy angol szövetségi kapitány legyen. A nagypofájú, néha xenofób megjegyzésektől sem visszariadó Clough 1978-ban komolyan felmerült, hogy átvegye a válogatott irányítását nagy ellenségétől, Don Revie-től, ám végül a szövetség a megbízhatóbb és diplomatikusabb Ron Greenwood mellett döntött. Clough így vonult be a történelembe „a legnagyobb angol edzőként, aki sosem volt szövetségi kapitány", és jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy ezt a nem hivatalos címet még sokáig nem fogja tőle elvenni senki.