Ha fejjel megyünk a falnak, azzal nem jutunk előre

A tavalyi bukaresti mérkőzéshez nagyon hasonló összecsapáson szerzett pontot vasárnap a magyar válogatott Görögország ellen. De mi történt valójában az Eb-selejtezőn? Józan taktikával, tudatos futballal értékes pontot szereztünk egy erősebb csapat ellen, vagy eleve a döntetlenre játszva gyáván elszalasztottunk egy győzelmet? Szavazzon!

Dárdai Pál szövetségi kapitány megítélése, ha nem is teljesen egységesen, azért többnyire pozitív a magyar szurkolók körében – de ez nem jelenti azt, hogy az általa irányított válogatott teljesítményéről is egyöntetű lenne a vélemény.

"Ez csak alibi!"

"Válogatott játékosok, nemzeti futballisták! Mikor fognak játszani, passzolni, cselezni, kapura lőni – persze nem alibiből, a rosszabbikkal –, és nem csak seggbe rúgni a labdát, hanem rendesen kihozni, esetleg három passznál többel, akár megtalálni a csapattársat? Jó, legközelebb, de az mikor lesz?" – ezt például Horti Gábor kommentátor írta a Facebook-oldalán. Van olyan lap, amelyik "gyenge ikszről" írt, más arról, hogy nemcsak gól, de játék sem volt.

"Dehogy, örülni kell!"

Több újság ezzel szemben azt emeli ki, hogy "örülhetünk az egy pontnak", "elértük a kívánt eredményt", mégpedig egy erősebb ellenféllel szemben mutatott fegyelmezett játékkal, ami korábban nem volt a válogatott erőssége. Lényegében ezt mondta Dárdai is a meccs utáni sajtótájékoztatón, amikor kijelentette: nem fog magyarázkodni egy görögök elleni 0-0 miatt.

Úgy tűnik, hozzáállás kérdése az egész: ha azt nézzük, hol tartunk most, szép az eredmény, de ha azt, hogy hová akarunk eljutni, akkor keveset mutattunk.

Dárdai gratulált a csapatnak Forrás: MTI/Kovács Tamás

Álom és realitás

Csakhogy a szurkolók vágyálmait nincs értelme összekeverni a realitásokkal. A görög labdarúgás minden szegmensében – UEFA-együttható, topbajnokságban futballozó játékosok száma, a klubok anyagi lehetőségei, Eb/vb részvételek száma – a magyar előtt jár. Bár a görög csapat mindössze két ponttal az utolsó helyen áll a csoportban, a keret összértéke duplaannyi (84,1 millió euró), mint a harmadik helyezett magyar válogatotté (36,275 millió euró). A legértékesebb játékos, Szokratisz Papasztatopulosz egymaga feleannyit ér, mint a teljes magyar keret.

Nem erkölcsi felfogás kérdése

A futballvilágban vannak, akik csak a győzelmet keresik a játékban, és vannak, akik a szép játék következményeként képzelik el: pragmatisták és romantikusok, José Mourinhók és Arséne Wengerek. Az a fajta luxus azonban, hogy futballfilozófiák között válogasson, eleve nem adatik meg az eredménykényszer alatt futballozó magyar válogatott kapitányának. Különösen akkor nem, ha a kulcsposztokon nem áll a rendelkezésére minőségi csere.

Labdabirtoklás vs. területkontroll

Dárdai Pál a románok és a görögök ellen is két ellentétes félidőt játszatott a csapatával. Elsősorban valószínűleg azért, mert a saját erényeinkre építő játékot fizikailag nem bírja 90 percen keresztül a csapat, hiszen annak alapfeltétele a magasra tolt védelmi vonal és a félpályás letámadás. Ez egyébként nem a magyar válogatott sajátja: az edzők általában a különböző szisztémák váltott rendszerét használják, mivel a letámadás nagyon intenzív játékot kíván, ezért fizikailag és szellemileg is megterhelő, legjobb esetben is csak a mérkőzés kétharmadában tartható fenn.

Az erősségeinket kihasználtuk, miközben a gyengeségeink nem domborodtak ki Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

A futballt övező egyik leggyakoribb tévhit, hogy az a csapat irányítja a mérkőzést, amelyik többet birtokolja a labdát. A megállapításban van ugyan némi igazság, de sokkal pontosabb úgy fogalmazni: az összkép szempontjából nem a labdabirtoklás mennyisége, hanem a minősége számít. A futballban a területek kontrollálása legalább olyan fontos, mint a labda birtoklása – a jelenségről néhány évvel ezelőtt jó képet adtak a Barcelona párharcai az Internazionale vagy a Chelsea ellen. Akkor fel sem merült, hogy bármely csapat nem a győzelemért játszana.

Egyensúly kell

Dárdai Pálnak a rendelkezésre álló játékosállományhoz kellett kialakítani a meccstaktikáját és a csapat stílusát. Ez az állomány nem teszi lehetővé, hogy úgy domborítsuk ki erényeinket, hogy közben a gyengeségeink nem válnak fájdalmasan nyilvánvalóvá.

A Groupama Arénában lehetett hallani tapsot és füttyszót is a lefújás után Forrás: MTI/Kovács Tamás

A magyar válogatott mindössze egy gólt kapott az elmúlt négy tétmeccsén, ami mindenképp elismerésre méltó. Ehhez azonban kompromisszumokra van szükség. Például arra, hogy a csapat nem használja ki a 4-2-3-1-es taktikai felállás egyik legerősebb fegyverét, a kettős széljátékot. Dzsudzsák Balázs vagy Stieber Zoltán nem kaptak segítséget a mögöttük játszó szélső védőktől, így sokszor létszámfölény ellen kellett küzdeniük. Mert Dárdai Pálnak fontosabb volt az alakzat megtartása, mint az irracionális kockázatokat rejtő kitámadás.

Tudatosság, gyorsaság, automatizmusok

A védekezés megszilárdítása mellett játéksebességben is sokat lépett előre a magyar válogatott. Ezt azzal (is) el lehet érni, hogy a játékosok nagyon pontos taktikai utasításokat kapnak adott játékszituációkra vonatkozóan. Szélső hátvédeink például elég világosan két megoldás közül választhattak a támadásépítések során: vagy a labdáért visszalépő Tőzsért keresték lapos passzal, vagy a vonal mellett indították a szélsőjüket. A tudatos, automatizált megoldások a többi poszton is tetten érhetők voltak, ami szintén új a korábban sokszor esetlegesen futballozó válogatottól.

Ugyanez igaz a pontrúgásokra is: közülük ötből négyet a kapus elé csavart be Dzsudzsák, és nem a tizenegyespont körüli fejpárbajokat erőltettük az atletikusabb görögök ellen. Mondhatjuk úgy is, hogy Dárdai a görögök ellen sikerrel tüntette el a két futballkultúra között húzódó szakmai és anyagi szakadékot.