Társoldalunk:

Guzmics Richárd: A pokol legmélyebb bugyraiból tértem vissza

2017.05.01. 11:14

A 31 éves Guzmics Richárd neve egy időben szitokszóvá vált a magyar labdarúgásban, mert elkövetett egy olyan hibát a románok ellen, amelyet alig bocsátottak meg neki, sőt, azt mondja, volt, aki az utcán mutogatott rá. Az, hogy később mégis alapembere lett a csapatnak, annak is volt köszönhető, hogy Guzmics felemelt fejjel viselte a vele történteket, miközben teljesítményével visszaküzdötte magát a magyar válogatottba. Élete innentől kezdve vett meseszerű fordulatot, a válogatottal kijutott a 2016-os Európa-bajnokságra, majd Krakkóból a kínai Jenpien Funde csapatához igazolt. Guzmics Richárd Kínában, Jencsiben adott interjút az Origónak.

2015. szeptember 4-én az Üllői úton a magyar labdarúgó-válogatott Eb-selejtezőn Romániát fogadta. Emlékszik még ennek a mérkőzésnek a 25. percére?
Igen. Ez volt az a pillanat, amikor Juhász Roland sérülés miatt cserét kért. Bernd Storck szövetségi kapitány intett, tudtam, hogy pályára kell lépnem.

Két évvel az emlékezetes bukaresti mérkőzés után éppen a románok ellen tért vissza a válogatottba Guzmics Richárd

Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Felmutatták a cserét, a stadionban lévők egy része pedig fütyülni kezdett. Amikor vége lett a meccsnek, megtapsoltak.  Nem akarok nagy szavakat használni, de ez a 65 perc számomra egy különleges megtisztulással ért fel.

Tudja, tökéletesen megértem, amit mond. Szinte napra pontosan két évvel ezt megelőzően Bukarestben elkövetett egy hibát, amelyből a románok vezetést szereztek. Utána még játszott az észtek ellen és a 8-1-es vereséget hozó hollandok elleni meccsen Amszterdamban, majd 23 hónapon át a válogatott közelébe sem került.
A románok elleni hibám olyan pillanata volt a pályafutásomnak, amelyről akkor azt hittem, hogy egész életemben végigkísér.

Tisztában voltam azzal, hogy a magyar emberek számára egy román-magyar futballmérkőzés kicsit több, mint sport. Ez egy kőkemény presztízsharc az örök rivális ellen. Megkockáztatom, ha ezt a meccset Bulgária ellen vívjuk, akkor közel sem okoz ekkora felhördülést az, amit tettem. Ha visszanézzük a jelenetet, jól látszik, hogy amolyan biztonsági megoldásként ki akartam rúgni a labdát a pályáról. Nem sikerült, indítottam az ellenfelet, a második percben gól, 1-0 oda.

Mi történt a meccs után?
A pokol legmélyebb bugyrai felé tartó úton sétáltam. Elég hosszú séta volt, több hónapon át tartott.

Ha megnézzük, hogy most Kínában beszélgetünk, akkor talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a magyar labdarúgás történetének egyik olyan játékosa vagyok, aki felfoghatatlan mélységből állt talpra, és került vissza egészen magas szintre. Nekem sikerült. De van olyan csapattársam, akinek nem.

Kire gondol?
Mivel nem szeretek mással példálózni, nézze el nekem, ha nem mondok nevet. De volt olyan válogatottbeli csapattársam, aki abban a vb-selejtezősorozatban játszott, azóta azonban a válogatott közelébe sem került. Ezért mondom, hogy egy futballista élete, sorsának alakulása olykor egészen kis dolgokon múlik.

Önnek ki segített feldolgozni azt a traumát, amelyet a bukaresti mérkőzés okozott?
Elsősorban a családom, a barátaim, de én is sokat dolgoztam magamon. Mivel ezt a hibát nem lehetett meg nem történtté tenni, igyekeztem eltemetni magamban. Mindezt úgy, hogy a nevem közben szitokszó lett. Mentem az utcán, kiröhögtek. Mutogatták, hogy nézd, ott jön az a béna Guzmics.  Egyes magyar médiumokban a nevemből jelzős szerkezetet kreáltak, tehát, ha valaki hibázott, akkor az illető „elguzmicsolta" a dolgot.

A 2013-as bukaresti mérkőzés után Guzmics Richárd padlóra került

Forrás: AFP/Pascal Pavani

Mindez nagyon fájt. Rólam tudni kell, hogy lelki alkat vagyok, sokat rágtam magam a történteken.

Aztán felemeltem a fejem, és elindultam előre. Bernd Storck szövetségi kapitánynak nagyon sokat köszönhetek. Kis túlzással, mindent. Ő rakott vissza a nemzeti csapatba, ott lehettem a 2016-os Európa-bajnokságon, amely eddigi sportpályafutásom legnagyobb sportélménye. Ezt már csak egyetlen dolog fejelheti meg, ha 2020-ban Budapesten játszhatok a labdarúgó Eb-n. Az felülmúlhatatlan lenne.

Az Európa-bajnokságon az osztrák válogatott 2-0-s legyőzése után a csapat repülőre szállt, és visszautazott a főhadiszállására. Meséljen erről a repülőútról! Legszívesebben kirúgták volna a gép oldalát?
Azt azért nem, de ez tényleg felejthetetlen. Szó szerint a föld fölött szálltunk. Olykor csend volt a gépen, mindenki a telefonjába mélyedt, szinte hitetlenkedve olvastuk az üzeneteket, néztük a spontán budapesti ünneplésről szóló képeket. Aztán volt olyan időszak, amikor arról beszélgettünk, hogy valami elképesztő dolgot vittünk véghez.

A magyar labdarúgó-válogatott ünneplése a Hősök terén a 2016-os Európa-bajnokság után

Fotó: Mudra László – Origo

Egy győzelemmel magunk mellé állítottuk egész Magyarországot, és megállítottuk a körúti villamost. Majd ezt még megismételtük az Izland és a Portugália elleni meccseken.  A portugálok elleni utolsó percek szinte feledhetetlenek voltak.  Már egyik csapat sem szaggatta szét magát, mind a ketten továbbmentünk. Az a Cristiano Ronaldo-hisztéria! Ezekért a percekért érdemes futballozni, sportolni, élni.

Gondolkodott már azon, hogy miért okozott ekkora katarzist az a franciaországi két és fél hét?
Talán azért, mert a focit mindenki szereti.

A feleségem például nem.
Jó, de az Eb-meccseinket azért megnézte?

Igen.
Látja, erről beszélek. A labdarúgás az a sportág, amely kohéziót teremt, összekovácsolja az embereket. Ehhez persze győzni kell. A foci mindenkinek fontos, mindenki beszél róla. Ki többet, ki kevesebbet.

Azt hiszem, hogy a magyar sportszeretők már nagyon vágytak egy olyasfajta katarzisra, amit a válogatott okozott.  Lassan egy év telik el, még most is borzongva beszélek róla.

Guzmics-Lukaku fejpárbaj a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságon

Forrás: BELGA/AFP/Dirk Waem

Tisztában voltunk azzal, hogy emberek tucatjai az utolsó megtakarított pénzüket kuporgatva indultak el autóval vagy buszokkal Franciaországba. A szüleim is kocsival tették meg az utat. Nem okozhattunk csalódást. Pedig a futballban olykor millimétereken múlnak a dolgok.  A norvégok elleni Eb-pótselejtező első meccsének legelején Király Gábor védett egy hatalmasat. Ha az bemegy, ki tudja, hol állnak meg a skandinávok. Alabának az Eb első meccsén egy perc elteltével volt kapufája. Folytassam?

Folytassuk Kínával. Miért igazolt ide Lengyelországból?
Szakmailag az számított, hogy a lengyel bajnokságnál itt magasabb színvonalú meccseket játszhatok, olykor világsztárok ellen. Elmúltam harminc, az ember ilyenkor már alaposan megfontol mindent.

Tisztában voltam azzal, hogy a Bundesligába ennyi idősen már nincs esélyem elmenni. Hívott egy olyan olasz csapat, amely a Serie A-ban játszik. Ki kellett volna vásárolniuk a krakkói szerződésemből. Ez az üzlet nem jött össze. Akkor kicsit kiborultam.

El lehet árulni, melyik együttes invitálta?
Legyen annyi elég, hogy hamarosan ki fognak esni az első osztályból. Ha innen nézem, akkor mégiscsak jó, hogy Kínában vagyok. Ezt akkor még nem tudtam, amikor meghiúsult az olasz meló.

Amikor először elindult Jencsibe, nem félt?
De igen, volt bennem félelem. Gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy hová jövök. Jó, megnéztem a térképen, merre van Jencsi. Láttam, hogy közel Észak-Koreához és Oroszországhoz.

Ebben a mai összekuszált világban ez azért nem az a hely, ahová minden ember vágyik.  Aztán leszállt velem a repülő és a váróteremben több száz szurkoló fogadott.

A sort Guzmics Richárd vezeti a Jenpien edzésén

Forrás: Lantos Gábor

Ekkor éreztem először azt, hogy jó helyre érkeztem. Azóta sem változott a véleményem. Persze olykor egészen hihetetlen dolgok történnek itt. Az első meccsen megsérültem. A mostanság befejeződő rehabilitáció alatt a csapat nélkülem játszott két döntetlent. Az ezért járó prémiumot ugyanúgy megkaptam, mintha a pályán lettem volna. Pedig elhiheti nekem, hogy a szerződésemben nincs benne az, hogy játék nélkül is jár nekem a prémium. Tudom, hogy manapság Kínát és a labdarúgást sokan csak a pénzzel azonosítják. Még csak azt sem mondhatom, hogy nincs igazuk, elég az argentin Carlos Tévez, vagy a brazil Oscar példáját megnézni. De a kerítés itt sincs kolbászból. Amellett, hogy tényleg elképesztő sok pénzt tolnak a labdarúgásba, hogy sztárfutballistákat és fantasztikus tudású edzőket igazolnak, a mezemet magam mosom. De ezzel sincs semmi baj.

Jencsi belvárosa tényleg a 21. századot idézi

Forrás: Lantos Gábor

Ami ennél kissé nehezebb, hogy errefelé nagyon kevesen beszélnek angolul, így a kommunikáció nem a legegyszerűbb.

Én nem olyan focista vagyok, aki a meccsek között otthon ül, és a tévét bámulja, szeretem felfedezni a helyet, ahol vagyok, imádok sétálni. Ebből a szempontból egyedül vagyok, de ez sem tántorít el semmitől. Persze Krakkóban ebből a szempontból sokkal egyszerűbb dolgom volt.

Végtelenül elanyagiasodott világunkban mennyire volt döntő a pénz, amikor aláírt Kínába?
Nézze, nem szeretném hülyének nézni az embereket, természetesen sokat számított. Ugyanakkor a pénz sem minden, mert vannak olyan gesztusok, amelyek a bankóknál is többet számítanak. Ilyen volt az, amikor a jelenlegi edzőm repülőre ült, és Budapestre utazott a Magyarország-Andorra vb-selejtezőre.

Guzmics Richárd (fehér mezben elöl) két hét múlva térhet vissza a pályára

Forrás: Origo

Szakmailag az a meccs ugye nem sokat mondhatott neki, ha nekem ott nincs dolgom, az természetes, ha sok a munkám, akkor meg baj van, mert az azt jelenti, hogy Andorra támad. Az edzőmet nem is a mérkőzés érdekelte, hanem arra volt kíváncsi, hogy milyen embernek, milyen sportolónak lát a pályán. Hogyan kommunikálok Bernd Storckkal, a játékostársaimmal. A selejtező után leültünk egy kávéra. Negyedóránál nem tartott az egész tovább.

A végén a szemembe nézett, kezet fogtunk, és én tudtam, hogy jó helyre igazolok, ő pedig – remélem – megbizonyosodhatott arról, hogy nem csinál velem rossz üzletet. Majd hazautazott. Jencsiből Budapestre a legjobb átszállásokkal is csaknem húsz óra az út. Ez az edző negyven órát utazott ezért a kézfogásért.  A mai futballban ez szinte példa nélküli, ő mégis megtette. Aztán elmondta nekem, hogy nagyon számít rám, szinte a jobbkezének tekint. Mindez sokkal többet számít, mint a pénz. Az persze igaz, hogy manapság mindenki arra vágyik, hogy Kínában futballozasson. Amikor Spanyolországban edzőtáboroztunk a Jenpiennel, együtt készültünk a francia Saint-Etienne csapatával.

A sérüléssel bajlódó Guzmicsot úgy ünnepelték, mintha pályán lett volna

Forrás: Lantos Gábor

Az ottani játékosok szinte elbűvölve néztek bennünket, európaiakat, akik a Jenpien melegítőjét viseltük. Esténként körbevettek, és arról faggattak, hogyan tudnának ideigazolni. Pedig ők a francia első osztályban játszanak hétről hétre. Mindez azt jelzi számomra, hogy jó helyen vagyok. Hogy meddig maradok, azt nem tudom.  Egy évet írtam alá. Ha a vágyaimról kérdez, akkor azt mondom, jó lenne hosszabb ideig Kínában játszani.