Mourinho és Guardiola, Jin és Jang - futballfilozófusok összecsapása

Már megint egy tizenegyes. Ennyi hiányzott. José Mourinho és Klír Penálti örök barátságának fénye nem múlik el, néha legfeljebb halványul; kettejük kapcsolata pedig van olyan szoros, hogy bármikor felmelegíthető. Kiváltképp akkor, ha találkozik az elmúlt évtized két legeredményesebb edzője, kiknek stílusa, futballról alkotott világképe a lehető legtávolabb áll egymástól. És ez teszi olyan érdekessé az egészet.

A Manchester City vasárnap este legyőzte a Mourinho vezette Unitedet, ezzel pedig tizenegy pontra növelte az amúgy sem kevéske előnyét a Premier League tabellájának élén. Guardiola csapata az idei bajnoki kiírásban csak két pontot veszített tizenhat forduló alatt, így hiába a városi rivális tavalyinál sokkal pofásabb szereplése, nagyon úgy tűnik, hogy a Manchester City akár már április körül is bajnok lehet. A vasárnapi manchesteri derbi viszont nem arról maradt érdekes, hogy a Guardiola-filozófia az eddigi lendülettel vette volna be az Old Traffordot (nézzük csak meg a gólokat), sokkal inkább az volt szembetűnő,

Mourinho hogyan mélyíti el alapvető téziseit aktuális csapatainál

– legyen bármilyen játékoskeret is a kezei alatt.

José Mourinho pragmatikus és minimalista felfogása jól végigkövethető edzői életművén. Mégis, ezt szinte kizárólag 2010-11 óta róják fel neki, hiszen akkor volt először olyan csapata, amellyel papíron is végig kellett (volna) vernie a világot. A Porto csodagyőzelmére nagyjából annyira lehetett számítani, mint a Leicester bajnoki címére, de a 2010-ben triplázó Inter játékoskeretébe sem volt alapjáraton belekódolva a mindent elsöprő diadalsorozat. Ha megnézzük a 2010-es BL-döntő milánói kezdőcsapatát, akkor is azt látjuk, hogy hiába volt tankönyv szerint négy támadó szellemű játékosa is a pályán (Sneijder, Milito, Eto'o, Pandev), ezekkel a futballistákkal sem az attraktivitást helyezte előtérbe. Különösen a megváltoztathatatlanul kilencesnek hitt kameruni

Eto'o szerepeltetése volt érdekes, akit Mourinho arról is meggyőzött azon a tavaszon, hogy akár a szélsőhátvéd pozíciójába is vissza kell lépnie,

ha ezt kívánja a csapat érdeke. Milánó kék-fekete részén viszont már annyira ki voltak éhezve a nemzetközi sikerre, hogy Mourinho bármely trükkjét elfogadták – hát még azokat, amelyekkel BL-címig vezette a csapatot.

Mourinho a 2010-es triplázás után villámgyorsan Madridba tette a székhelyét, ahol három éven keresztül próbálta elhitetni a Bernabéu közönségével, hogy az ő felfogása kell a sikerhez. Mindez azonban csak ideig-óráig működött. A 2012-es bajnoki győzelmen kívül Mourinho a nagyobb (hazai és nemzetközi) rangadókon rendre elbukott, ezt támasztja alá az is, hogy a Bajnokok Ligájában egyszer sem tudott döntőzni. A Real Madridot kibillentette a megelőző pár esztendő poshadt víznek nevezhető állapotából, de

önnön makacssága miatt sosem tudott annyi címet és akkora támogatottságot elnyerni,

mint mondjuk a taktikailag éretlennek csúfolt Zidane másfél esztendő leforgása alatt. Mourinhónak abban az időszakban egyedül a Barcelona volt az ellenfele, és a jelenkori manchesteri derbik alakulása miatt érdekes megnézni, hogyan követik egymást Guardiolával; miként viselkedett a portugál, ha a túloldalon a katalán edzővel nézett farkasszemet. Első Clásico-találkozásukat egy életre megemlegette: olyannyira, hogy nem kizárható, az akkor beszerzett sebek még ma is kísértenek.

2010 őszén a Barcelona 5-0-ra mosta le a Real Madridot, ahol Mourinho egy nagyvonalú Khedira-Alonso pivottal próbálta kergetni a katalánokat – mindhiába. Az akkori madridi kezdőcsapatban Özil, Cristiano Ronaldo, Di María és Benzema is helyet kapott, és akkor azt láthattuk, Mourinho nem akart annyira látványosan lemondani a labdabirtoklásról, ahogyan azt mostanában teszi, az űr-Barcelona viszont azt egyszerűen nem adta oda csapatának. Érdemes megfigyelni a változást a 2011-es tavaszi, négymeccses Clásico-hadjárat egyik legfontosabb meccsén, a BL-elődöntő első ütközetén, ahol a blancóknál

a négy védő előtt a középpályán Alonso, Lassana Diarra és Pepe(!) kapott szerepet.

Mourinho tehát már akkor is tartott annyira a Guardiola-gépezettől, hogy egy támadó játékoskeretet is arra rendezett be:

véletlenül se kapjanak gólt.

Pepe kiállításával ez a terv elhalálozott, de a 24%-os labdabirtoklás jól mutatta, Mourinhót annyira nem érdekelték a madridi futballhagyományok, hogy egy hazai pályán vívott Klasszikuson is minden további nélkül odaajándékozta a labdát Guardiola csapatának. Ez eredményekben kevéssé hasznosult: nem elfelejtve a 2012-es bajnoki címet, illetve az egy évvel korábbi Király-kupa trófeát, Mourinho a madridi időszakában az első tíz Clásicón kilencven perc alatt egyszer sem tudta legyőzni Guardiola csapatát.

A futball Jin és Jangja azóta többször is összecsapott.

Felfogásuk mit sem változott. Pedig Mourinho Unitedje már megint bőven van olyan erős, hogy elsajátítson egy kevésbé defenzív gondolkodást.

Amíg spanyolországi időszaka alatt Mourinhónak megvolt a lehetősége arra, hogy a labdabirtoklás feladását csak a Barcelona ellen és a komolyabb nemzetközi meccseken alkalmazza, a Premier League kiegyensúlyozottabb viszonyai között ezt nem teheti meg, vagy inkább nem akarja megtenni. A PL mezőnyében erőteljesen elkülönül a top 6 együttes a többi versenyzőtől (ez Spanyolországban a 2010-es évek elején csak a Realra és a Barcelonára korlátozódott). Ennélfogva a top 6-csapatok (Manchester City, Liverpool, Chelsea, Tottenham, Arsenal) elleni

rangadókon még inkább szembetűnő a portugál minimalista felfogása,

mely szerint bajnokságot nem elsősorban a rangadókon nyer az ember. Mourinho a legutóbbi manchesteri derbit követően a szokásos stílusában odavetette az újságíróknak, hogy „jöhetnek a labdabirtoklással, meg amivel akarnak, de egy tizenegyest nem kaptunk meg."

Jose Mourinho a legutóbbi manchesteri derbit követően a szokásos stílusában válaszolt az újságírók kérdéseire Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Jöjjünk akkor a labdabirtoklással. Sok meccs előtti elemzés ujjongott, amikor Rashford, Lingard, Martial és Lukaku neve egyszerre virított a derbire készülő kezdőcsapatban, mondván, Mourinho nem fog beállni védekezni, de aki csak pár éve követi a portugál módszereit, annak is könnyen világos lehetett, itt szó sem lesz támadásról. A Manchester United a tavalyi bajnoki szezonban átlagosan 55%-ban birtokolta a labdát (ezzel volt ötödik a vonatkozó listán), más kérdés, hogy így sem jutott túl messzire, hiszen az 54 lőtt góljukat még a Bournemouth is felülmúlta. El tudjuk képzelni, a kisebb csapatok ellen hová kúszhatott fel az átlag 55%-os labdabirtoklás, ha hozzávesszük, hogy

a top 6 csapatai elleni rangadókon a United átlagosan 43,9%-ot tartotta magánál a labdát. Ezen tíz meccsen mindössze kétszer volt a Unitednál többet a labda

– az mondjuk éppen Mourinhót igazolja, hogy ebből az egyik a Chelsea elleni 0-4-es zakó volt. Idén még látványosabb, hogy Mourinho mit játszik a rangadókon.A Spurs, az Arsenal, a Liverpool és a City ellen átlagosan 36%-ban birtokolták a labdát, ebből pedig azt nyerték meg a legfölényesebben (az Arsenal ellenit), amelyiken jóságosan megálltak 25%-on. Ebben mondjuk De Geának sem volt elhanyagolható szerepe.

Jose Mourinho és Pep Guardiola összecsapásai mindig tartogatnak izgalmakat Forrás: AFP/Oli Scarff

Mourinho gondolkodása legalább annyira kőbevésett, mint Guardiola tanai. Bár a két filozófia a lehető legtávolabb áll egymástól, közöttük mégis van egy hasonlóság: a hatékonyság maximalizálása érdekében mindkettőnek feltétele egy

olyan játékoskeret, amelyik az adott stílust hibátlanul fel tudja mondani.

Itt pedig elérkezünk ahhoz, hogy melyik edzőnek van inkább stílusazonos játékoskerete. Guardiola nem véletlenül kérte magához Sanét, Gündogant, Walkert vagy Bernardo Silvát, hiszen ezeknek a játékosoknak a gyorsasága, illetve technikai tudása alapfeltétel ahhoz, hogy a katalán filozófiájának egyáltalán esélye legyen meghonosodni, kibontakozni. Az sem véletlen, hogy a Claudio Bravo-projekt csődje után villámgyorsan kért 40 millió eurót arra, hogy azt az Edersont is magához csábítsa, aki tökéletesen illik a rendszerébe.

Guardiola stílusához ugyanis muszáj találni egy olyan kapust, aki olvassa a játékot,

és egy pillanatig sem jön zavarba, ha bevonják a rövidpasszos labdakihozatalok folyamatába.

Ederson tökéletesen illik Guardiola rendszerébe Forrás: --

Az átigazolási politikát Mourinho is a saját filozófiája mentén vitte idén nyáron, amikor a csapata középső tengelyét egy az egyben lecserélte Lukaku, Matics és Lindelöf megszerzésével. Ez a három játékos minden további nélkül alkalmas elsajátítani a Mourinho-féle, leginkább rangadókon elővett kontrajátékot, de szembetűnő, hogy a portugálnak még így is van jó néhány futballistája, akik nem ezen a filozófián szocializálódtak.

Nincs ezekhez az utasításokhoz hozzászokva, nem ilyen szerepkört tudhat magáénak sem Paul Pogba, sem Mhitarjan,

de nyugodtan idevehetjük a hellyel-közzel sok percet kapó Martialt vagy Matát is. Mourinho szerencsétlenségére ismét egy olyan klubnál vállalt munkát, ahol a hagyományok hosszú távon nem engedik meg az eredményközpontúságot annak a rovására, hogy az edző kénye-kedve szerint mindent felforgasson, amit a drukkerek évtizedek óta megszoktak. Ami Madridban a Bernabéu-stadion kultusza volt, az Manchesterben Sir Alex Ferguson öröksége. Mourinho csapatánál pedig jelenleg azt látjuk, hogy

Paul Pogba kiesésével az euró százmilliókkal felturbózott keret úgy viselkedik, mint egy angol kiscsapat.

Hogy messzebbre ne menjünk, a vasárnapi derbin Lukaku az első félidőben mindössze tízszer ért a labdába, ebből az egyik gólpassz volt az ellenfélnek.

Paul Pogba nagyon fontos láncszeme az MU-nak Forrás: AFP/Oli Scarff

Mind Mourinho, mind Guardiola filozófiájának nagy előnye, hogy kellő elmélyülése esetén minden beosztott centire pontosan tudja, hogy mi a dolga, és ebbe beleértendők a mindenkori cseresor játékosai is. Addig azonban, míg Guardiola jelenlegi együttesében ez megvalósulni látszik, Mourinho elgondolása és a kezei alatt játszók megszokott szerepkörei közel sem illeszkednek úgy egymáshoz, mint például az olaszországi időkben. Az új évhez közeledve az rajzolódik ki, hogy Mourinho csak egyféleképpen tudja megvédeni saját filozófiáját: ha a kétkedőket figyelmen kívül hagyva úgy rakja le az Old Traffordra a BL-trófeát, ahogyan tette azt 2010-ben Moratti elnöknek.