Az 1989. évi 19. heti totószelvényen olyan jó nevű csapatok szerepeltek, mint a Schalke, a Freiburg, a Fortuna Köln vagy éppen a Genova – és ez még csak a másodosztály volt. Ezek még azok az idők voltak, amikor a Bundesliga 2. és a Serie B is tényezőnek számított, nem is csoda, hiszen idehaza is ismert klubok hadakoztak a feljutásért. Az alkalmi kiesők és az örök másodosztályúak mezőnyét évről évre alkalmi feljutók színesítették, és számunkra most éppen ezek a klubok a legérdekesebbek. Fénykorukban nemzetközileg jegyzett meccseket játszottak – még a magyar totószelvényre is felkerültek! –, majd ugyanúgy visszasüllyedtek az amatőr lét láthatatlanságába. Ilyen volt a német Meppen és az olasz Sambenedettese együttese is.
Az 1912-ben alapított alsó-szászországi (sőt, akkor még poroszországi) klub 1921-ben vette fel mai nevét, azóta hívják SV (Sport Verein) Meppennek. Nagy szó ez, látva majd cikkünk másik szereplőjének kacifántos életútját.
A Meppen, hasonlóan a Sambenedettéséhez, sosem járt a futball legfelső osztályában, de ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt bő száz évben semmi nem történt a csapattal. Az évtizedekig az emslandi amatőrligában porosodó csapatnál 1957-ben jött el a nagy pillanat, amikor szintet lépve feljutottak az alsó-szászországi amatőrligába – azaz megyei szintről tartományi szintre léptek. 1961-ben aztán emlékezetes módon ezt a ligát is megnyerték:
a rájátszás döntőjében 11-0-ra mosták le a gyepről a TuS Heidkrug csapatát, a győzelemből hat góllal vette ki a részét a klub történetének egyik, ha nem a legjobb játékosa, Gerd Sand.
Mint egy rakéta, olyan volt ekkor az SVM: 1964-ben behúzták az Oberliga-Nyugatot, 1970-ben pedig feljutott a csapat a Regionalliga Nordba, azaz a harmadosztályba, ahonnan ugyan rögtön kiestek, de a következő évben újra feljutottak. A Meppen nem tudott unalmas osztályozókat játszani: előbbi feljutás során szó szerint viharos körülmények között 5-1-re verték a brémai rendőrcsapatot (SV Bremen), majd az újabb sikert egy 4-0-s győzelemmel biztosították be – mondhatni, a fontos meccseken biztosra mentek.
A klub történetének legfényesebb lapjait azonban 1987 és 1998 között írták tele a gondos kezek. Ebben a tizenegy szezonban játszott a Bundesliga 2.-ben a Meppen, és aratott nemcsak klubtörténeti, de az össznémet foci történetében is feljegyzett győzelmeket.
Ez nem tenisz és nem is vízilabda-eredmény. 1997 nyarán ez a két szám virított a Kaiserslautern stadionjának a kijelzőjén, a Betzenberg 38 ezres közönsége pedig döbbenten figyelte, hogy a kis Meppen 6-2 és 7-3 után sem adta föl, és majdnem csodát tett. Mai napig ez a Bundesliga 2. legtöbb gólt hozó mérkőzése.
1996-ban a Német Kupában dobtak nagyot a meppeniek, miután a legjobb nyolc közé jutásért 6-1-re győzték le az egy évvel korábban még az UEFA-kupa negyeddöntőjében a Juventus ellen vitézkedő Eintracht Frankfurtot.
A ma már Hänsch-Arenának hívott meppeni stadionban két barátságos mérkőzés tartja a nézőrekordot. Előbb 1973-ban a Johann Cruyffal Meppenbe látogató Ajaxot nézték meg 17 500-an, majd 1982-ben még ezt is megfejelték ezer fővel, amikor a Barcelona látogatott a 35 ezres kisvárosba, a csapat soraiban Diego Maradonával.
A klub fennállásának 70. évfordulójára tető alá hozott meccs 50 ezer márkájába került az SVM-nek, de minden pfenninget megért. A klubvezető visszaemlékezése szerint a megegyezés könnyen ment: jön a Barca a legerősebb összeállításban, az UEFA pecsétje, és már készen is álltak a vendégek fogadására. Csak a jegyeladást kellett két nap után leállítani, mert a klub két telefonját kezelő alkalmazott szinte megőrült a szakadatlan hívásoktól. A Barca 5-0-ra nyert, de ezen a vereségen senki nem kesergett. Ami a legszebb az egészben, hogy Maradona ezen a meccsen mutatkozott be a Barcelona csapatában, mi több, az első gólt is ő szerezte.
Az 1924-ben átadott meppeni stadiont ekkor még mindig Hindenburgstadionnak hívták. Írtuk már, hogy nem szerettek variálni a nevekkel, de akkor is érdekes, hogy az első világháború német parancsnoka, majd a kancellári tisztségről Hitler hatalomra jutása utána lemondó katona-politikus nevét egészen 1992-ig viselte a létesítmény.
A szelvényen a szakik x2-re adták a Sambenedettese–Genoa meccset, és a Samb ugyan 1-0-ra nyert, csakhogy míg a Genoa az idény végén a Serie B bajnokaként ünnepelhette a feljutást az élvonalba, addig a házigazda 18.-ként zárt, és búcsúzott a B-ligától, ahol azóta sem tette tiszteletét.
Az U.S. Sambenedettese négy San Benedetto del Tronto-i (Marche tartományban, az Adria partján járunk) csapat egyesülésével jött létre 1923. április 4-én. Megható pillanat, az már kevésbé, hogy pálya híján egészen 1926-ig nem játszhattak hivatalos meccset a zöld-fehérek. Kezdésnek a marche-i amatőrbajnokság is megtette, ahonnan 1938-ban jutott fel a csapat a Serie C-be.
A harmadosztály a klub igazi otthona, fennállásuk során összesen 39 idényt töltöttek itt,
az aktuális szezonban is itt kell keresni a nevüket. Ami az utóbbi két évtizedben a csődeljárásokat követő újjáalakítások során vagy négyszer változott.
A Genova elleni totómeccs persze nem jöhetett volna létre, ha a Samb nem jut fel a másodosztályba. Erre első ízben még 1956-ban került sor, és 1963-ig tartott a csillogás, ekkor volt a csapat 7. a bajnokságban és nyolcaddöntős az Olasz Kupában (a bajnok Juventustól kaptak ki hazai pályán 4-1-re) az 1960-61-es idényben.
A csodálatos lábú Luigi Traini (az első Samb-nevelés, aki pályára lépett a Serie A-ban) vezetésével egyébként már 1947-ben is közel állt az akkor már piros-kék színekben pompázó csapat a másodosztályba jutás bravúrjához, de hiába lőtt a nagyszerű csatár 24 meccsen 32 gólt, ez is kevés volt.
A Samb legnagyobb riválisa egy másik marche-i csapat, az Ascoli. A két együttes 1965. február 14-i mérkőzésén tragikus eset szemtanúi voltak a Stadio Ballarin nézői. A Samb támadója, Alfiero Caposciutti olyan szerencsétlenül ütközött Roberto Strullival, hogy az Ascoli 26 éves kapusának az életét már nem tudták megmenteni. Az 1980-81-es másodosztályú szezonban újra tragédia történt a stadionban. Tűz ütött ki a hazai ultrák szektorában, és két szurkolónak már csak a holttestét tudták kiemelni a tűzoltók.
Az 1973-74-es szezontól az 1988-89-es idényig egyetlen év megszakítással végig a másodosztályban találtuk meg a Sambenedettesét. A '75-76-os idényben újra összefutottak a Juventusszal a kupában, és hazai pályán 2-2-t játszottak a duplázó Fabio Capello vezette torinói gigásszal. A Samb megbízható középcsapat volt egy évtizeden át: a 8. és a 14. hely között mozgott, mellőzve a nagy meglepetéseket. Az sem számított annak, hogy a Sambenedettese 1989-ben búcsúzott a Serie B-től, azóta már megjárta az ötödosztályt is, de most újra kedvenc helyén, a harmadik vonalban (Lega Pro) szerepel.
Az egymástól 43 kilométerre fekvő Ascoli és San Benedetto del Tronto rivalizálása kézenfekvő. Fentebb már írtunk a pályán bekövetkezett tragikus halálesetről, szurkolók is estek már áldozatul a túlzásba vitt ellenségeskedésnek. Ami viszont igazán különlegessé tette a rivalizálást az az, hogy a két csapat az 1985-86-os másodosztályú bajnoki szezon óta nem játszott egymással hivatalos mérkőzést, miután azóta nem voltak ugyanabban a bajnoki osztályban, és a kupában is elkerülik egymást.
A klub jelenlegi otthonát, a szép nevű Riviera delle Palme stadiont 1985-ben adták át, és a szurkolók két nyitómérkőzést tartottak nyilván. Augusztus 10-én a Laziót, míg három nappal később az AC Milant látták vendégül. Utóbbi talán azért is jobban passzolt a helyszínhez, mert négy saroktornyával a Riviera delle Palme pont úgy néz ki, mint a milánói San Siro kistestvére.
A jelenlegi stadion elődje egyébként a Ballarin testvérek Stadion nevet viselte, amit a Superga-tragédiában elhunyt két Torino-játékos, Aldo és Dino Ballarin után kapott 1949-ben.
Az 1980-81-es szezont a Serie C megnyerésével és a másodosztályba történő azonnali visszajutással zárta a Samb, amiben elévülhetetlen érdemeket szerzett a klub történetének legjobb kapusa, az akkor alig húszéves Walter Zenga, akit az Inter adott kölcsön a marche-i klubnak.
Zenga, miután visszakerült a kék-feketékhez, egy nagyszerű pályát futott be: bajnok (1989), Szuperkupa-győztes (1989), kétszeres UEFA-kupa-győztes (1991 és 1994), az IFFHS háromszor választotta meg az év kapusának, és kétszer még az Aranylabda-jelöltek listájára is felkerült a neve. Az olasz válogatottban 58 alkalommal védett, és első számú kapusa volt az 1990-es világbajnokságon a harmadik helyen végző hazai csapatnak.