Iskolajátékkal vertük a világbajnokot

Amit sokan csodának hittek, bekövetkezett: a magyar labdarúgó-válogatott hazai pályán, hátrányból felállva fantasztikus játékkal 3-1-re legyőzte a világbajnok Olaszországot. A gólokon Juhász, Gera és Feczesin osztozott.

 

 Nézze meg a mérkőzés összefoglalóját!

Az olasz és a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetét a két ország konyhájához lehetne hasonlítani, Inzaghi vagy Cannavaro neve éppolyan ismerősen cseng a világ minden táján, mint a pizza vagy a bolognai spagetti, míg futballunkat továbbra is leginkább Puskás Ferenccel azonosítják, a magyar ételek közül pedig az átlagos külföldi elsőként valószínűleg a gulyást említené. Persze, mint hosszú idő óta mindig, most is reménykedtünk valami váratlan feltámadásban, bíztunk benne, hogy fiatal kuktáink kifőznek valamit a mesterszakácsok ellen

Egy kiadós étkezés nem lehet teljes előétel nélkül, mérkőzés sincsen felvezetés nélkül, fél hétkor már egy olasz mezben feszítő, arcát függőlegesen a zöld-fehér-piros színkombinációval díszítő fanatikus száll le az 1-es villamosról, bal bokája fölött Juventus-címer, de utastársától magyarul kérdezi meg, hogy merre van a Puskás-stadion.

Az érdeklődést jól jelzi, hogy az egyik közeli vendéglátó-ipari egységben a hamburger már másfél órával a kezdés előtt elfogyott, marad a melegszendvics, vagy a zsíros kenyér. Utóbbit egyenesen a válogatottságot lemondó Francesco Totti magyarországi alteregója ajánlgatja egy sarokkal odébb, a férfiút ugyan nem arcberendezése, hanem öltözéke emlékezteti a római félistenre, a lehetőséggel viszont nem élünk, mint ahogy később a minden meccs kötelező kellékének számító szotyi és tökmag sem indítja be nyálképződésünket.

Az már annál inkább meghozta az ember étvágyát, amikor körülnézett a stadion közelébe érve, mintha egy vízilabda-meccsen lettünk volna, egyre-másra gyűltek a felettébb attraktív hölgyemények, akik minden bizonnyal nem lettek volna ennyire izgatottak, ha nem az olasz, hanem mondjuk a litván vagy a cseh futballisták tették volna tiszteletüket minálunk...

Hogy itthon komoly rajongótábora van az olasz gárdáknak, az a nézők öltözöködéséből is kiderül, rengeteg a Juve, a Milan és a válogatott mezében feszítő drukker, az argentin River Plate dresszét magára húzó fiatalember kicsit kilóg a sorból, bár tény, hogy a választása azért közelebb áll a meccshez, mint azé a honfitársáé, aki az éppen bírósági tárgyalásra váró amerikaifutball-sztár, Michael Vick nevével ellátott trikót aggatott magára.

Magyarországon állítólag mindenki ért a futballhoz és az autókhoz, így aztán nagy sikere van az egyik sportszergyártó cég játékának, amelynek lényege, hogy egy ruháján célkeresztet viselő önkéntést, valamint egy céltáblát kell/lehet eltalálni 6-7 méterről, az [origo] ötödosztályban futballozó munkatársa mindenesetre megfelelően teljesített a vizsgán, eltalálta, amit el kellett.

A kezdésre majdnem 35 ezer néző gyűlt össze

A stadionba beérve a szépen "töltődő" lelátó fogad minket, a hangszórókból meg vegyesen szólnak magyar és latin dallamok, az Azzurro című világslágerre aztán megélénkül az olasz tábor, kicsi és nagy, öreg és fiatal együtt csápol. A taljánok közül annak már csak a jó memóriával megáldott és a magyar futballban barátságban lévők örülnek, hogy a hét éve duplázó Horváth Ferenc ezúttal csak szakkommentátorként tűnik fel a pálya szélén, azt ugyanakkor mindenki jól láthatja, hogy a Puskás-stadionban épp az a szektor a legfoghíjasabb, amely a magyar válogatott mérkőzésein a hangulatért felelős, pedig rendre ide szólnak a legolcsóbb jegyek.

A vendégszektor ugyanakkor maga a megtestesült jókedv, az amúgy is pörgős himnuszt a lelkes olaszok kb. kétszer olyan gyorsan adják elő, mint ahogy a pályán tevékenykedő rendőrzenekar teszi, az elcsúszás szokás szerint az alkalmi magyar kórusnál is megvan, de az egész stadiont betöltő zászlóerdő látványa sokadszorra is megunhatatlan és libabőrt eredményező látvány.