Vágólapra másolva!
Az Aranycsapat negyvennyolcszoros válogatott védője, Buzánszky Jenő szerint semmin nem változtatott volna, ha 1954-ben Magyarország megnyeri a vb-aranyat, mert a csapatot az angolok elleni 6-3-as győzelem repítette fel a labdarúgás tetejére. A szerdán a 86. születésnapját ünneplő egykori védő dorogi otthonában az [origo]-nak azt mondta: Kocsis Sándor és Puskás Ferenc nem voltak puszipajtások, de ez nem befolyásolta az eredményességet, mert nem a kocsmában kell jóban lenni, hanem a pályán.

Folyamatosan frissülő, új sorozatunkban a magyar labdarúgás nagy alakjaival, érdekes személyiségeivel beszélgetünk. Ha elolvasta az interjút, töltse ki az [origo] focikvízét is, és nyerjen válogatott sporteszközöket!

- Olyan a lakása, mintha az Aranycsapat múzeuma lenne. Melyik díjára a legbüszkébb?
- Az ott az olimpiai aranyérem, mellette pedig a vb-ezüst, nagyon szeretem mindet. A legjobb persze az lenne, ha 1954-ben megnyertük volna a berni döntőt. Sokan tudják Dorogon, hogy ha eljönnek ide, akkor tudok néhány érdekességet mutatni, relikviákat, érmeket, kupákat, sok külföldi futballkedvelő is megfordult már a lakásomban.

- Elég egy emberöltő ahhoz, hogy egy labdarúgó elfogadja: esélyes volt egy vb-döntőben, mégis kikapott?
- A futballban nincs előírva, hogy mindig a jobb csapat nyerjen. Kétségtelen, hogy a világbajnokság egyik nagy esélyese a magyar csapat volt, már az indulás előtt kétszer megvertük az angolokat, egyszer 6-3-ra, egyszer 7-1-re. De nagyon nehéz sorsolást kaptunk, Korea volt az egyetlen könnyebb ellenfél. A németeket 8-3-ra simán megvertük, de ennek az volt az ára, hogy Puskás Öcsit lerúgta Werner Liebrich, így Puskás két meccsen sem tudott játszani. Az 1950-ben vb-második brazilok ellen - életem legdurvább meccsén - 4-2-re győztünk, így elütöttük őket a nyolc közé jutástól, ezután jött a címvédő Uruguay, ezt életem legnagyobb meccsének tartom, mert milliméter pontossággal kellett passzolni ahhoz, hogy nyerni tudjunk. A második félidő harmincharmadik percéig 2-0-ra vezettünk, utána tizenkét perc alatt kaptunk kettőt, látszott a fáradtság. Aztán jött a hosszabbítás, ahol szakadó esőben 4-2-re nyertünk. A futballcipőnk úgy rákeményedett a lábunkra, hogy a cserejátékosok húzták le rólunk. Így jutottunk a döntőbe, de a hosszú meccs miatt lekéstük a szálláshelyünkre tartó vonatot. Éjfél után taxikkal indultunk haza, és másnap reggel öt, fél hat körül keveredtünk ágyba, én azt hittem, az ágy leszakad alattam, olyan fáradt voltam. A németek 6-1-re verték ugyanezen a napon Ausztriát, úgyhogy ők nem fáradtak el, inkább feldobódtak a nagyarányú győzelemtől.

- A döntő előtt érezték, hogy a korábbi, 8-3-as siker dacára, a fáradtság és a nehezebb egyenes kieséses szakasz miatt kevesebb esélyük lehet a németek ellen?
- Tudtuk, hogy nem lehet lenézni senkit sem, mi nem is néztük le a németeket. Azért sikerült két gólt rúgnunk, amíg még frissek voltunk, de aztán kijött a fáradtság. És ami a legfontosabb szerintem ennyi év távlatából, az a játékvezető. Az angol Ling vezette a 8-3-as meccset, és tíz nap múlva ő vezette a döntőt is. Ilyen nincs a sporttörténelemben. Három-kettes német vezetésnél rúgtunk egy szabályos gólt - szabályos volt, hiszen Puskás egyméteres hátrányból indult -, a bíró meg is adta először, de a partjelző azt hitte, hogy május 1-je van, elkezdte a zászlaját lengetni, és visszavonatta a gólt. Ha ezt megadják, akkor nem hosszabbítás lett volna, hanem pár nappal később megismétlődött volna a döntő, ami új esélyt jelentett volna, pihentebben játszhattunk volna. Nem biztos, hogy véletlenül kaptuk ugyanazt a bírót, talán megunták, hogy egy kis kommunista ország laposra ver mindenkit.

- Miért volt baj, hogy ugyanaz az angol bíró vezeti a döntőt, akinek a vezetésével 8-3-ra nyert a csapat?
- Mert Angliát a vb előtt kétszer legyőztük, nem biztos, hogy ezt megemésztették, és ahol tudtak, visszalőttek.

- 2010-ben volt egy hír, hogy a lipcsei egyetem tanulmánya szerint egy pervitin nevű ajzószerrel doppingolták az aranyérmes német válogatott több tagját. Hogyan fogadta?
- Akkoriban ilyen szó, hogy dopping, nem volt. Valami történhetett, nem állítja az ember, de elképzelhető, mert a vb után, szeptemberben hatan vagy heten kórházba kerültek a németek közül májgyulladással. Évekkel később a rendező svájciaktól hangzott el, hogy a WC-ben injekciós tűket találtak a meccs után. Ennyi idő távlatából ennek nincsen jelentősége. Mi a németekkel a rendszerváltozás óta jó kapcsolatot ápolunk, 1994-ben Helmut Kohl kancellár még meg is hívott minket Németországba. Nagyon szimpatikus volt a részükről, hogy amikor lejátszották a döntőt, 2-2-nél megállították a videót, és azt mondták: nincs vesztes, nincs nyertes, csak sportbarátság.

Fotó: Mudra László [origo]
Ha még több képre kíváncsi, nézze meg képgalériánkat!

- Ha most azt mondanák, hogy a dopping miatt odaadják az aranyérmet utólag, elfogadná?
- Ilyen nincsen, ezt bizonyítani ennyi idő elteltével már nem lehet. A magyarok közül ketten vagyunk már csak Grosiccsal, a németek közül Horst Eckel és Ottmar Walter él még, Walter ráadásul évek óta kórházban van, így már csak Eckellel szoktunk találkozni. Akár igaz a dopping, akár nem, mi nem foglalkozunk ezzel, mert a barátságot nem akarja az ember tönkretenni.

- Ha Bernben megnyeri a döntőt a csapat, az változtatott volna bármit a magyar futball későbbi sorsán?
- Nem hiszem, hiszen az idő azt igazolta, hogy az angolok elleni 6-3-as mérkőzés volt az, amely Magyarországot a labdarúgás tetejére repítette. Az európai labdarúgás ugyanis Angliából indult el, és az angolok 90 éven keresztül nem kaptak ki, mi éppen ezért utaztunk ki, mert jubileumot ünnepeltek, és minket hívtak meg. Ezt az évszázad mérkőzésének hívták, így aki ezt a meccset megnyerte, az lett az évszázad bajnoka. Ami 90 évig sikerült nekik, az ebben a 90 percben már nem, és simán megvertük őket. Nem beszélve arról, hogy az angolok kisiklásnak nevezték csak a 6-3-at, ezért visszavágót kértek, és egy évre rá még jobban, 7-1-re megvertük őket. Ekkor mondtuk azt, hogy egy hétre jöttek, és 7-1-gyel mentek. És hogy a 6-3 hatása mennyire erős, 1998-ban meghívott minket - Puskást, Hidegkutit, Grosicsot és engem - egy milliomos Torontóba, aki az 50-60 fő részvételével rendezett partin úgy kezdte a beszédét: 1953. november 25-én én is ott voltam a Wembley-ben - a pályán. Nézünk egymásra, vajon ki lehet ez az ember? Erre hozzáteszi: mint labdaszedő. Ő már erre is hallatlanul büszke, hogy labdaszedőként ott volt az évszázad mérkőzésén. Vagy volt egy üzletember, aki taxival ment az ismerőseivel Mexikóban, és a sofőr megkérdezte, milyen nyelven beszél. Amikor megtudta, hogy magyarul, akkor a taxis fölsorolta az Aranycsapat névsorát, és nem kellett fizetni az útért.

- Az angol-magyaron látott, az évszázad góljának nevezett visszahúzós Puskás-gól éppen öntől indult. Valóban ez volt az évszázad támadása, vagy azóta már látott ennél szebbet?
- Ezt jó darabig nem lesz képes senki ugyanígy megcsinálni. Abban az időben kötött posztok voltak, de a magyar csapat ebben is újított. Czibor balszélső létére a jobbszélen szaladt el, Puskás balösszekötő létére a jobbösszekötő helyén volt, aztán az ominózus hátrahúzós csel után úgy becsavarintotta a sarokba, hogy a labda a kapus és a kapufa között épphogy elfért. A sporttörténelemben ritka, amikor összejön egy olyan válogatott, mint amilyen az Aranycsapat volt, amelyikben ennyi egyéniség, vagy, ahogy ma mondanák, ennyi sztár játszott. A harmincas években az osztrákok voltak a legjobbak, aztán az olaszok, akik 38-ban szintén egy vb-döntőben vertek meg minket, és a következő évtizedben is ők voltak a legjobbak. Aztán az ötvenes évek első felében jöttünk mi, a másodikban a brazilok, majd a németek. Azóta nem volt olyan, hogy egy csapat sokáig verhetetlen lett volna.


- Egyértelmű volt, hogy Puskás a csapat legjobbja?

- Ő volt a csapatkapitány, ami akkor még rangot jelentett, nem csak annyit, hogy ő volt ott a középkezdésnél. Amikor a bíró belefújt a sípjába, onnantól kezdve az edzőnek lejárt a mandátuma, és a csapatkapitány feladata volt, hogy jó tíz perc után, amikor már kiderült, hogy az ellenfélnek melyik oldala az erősebb és melyik a gyengébb, akkor jelezze, hogy merre mozogjon el a csapat. A magyar válogatott öt csatárral játszott, sőt, Bozsik volt a hatodik. Nem az volt a lényeg, hogy mennyire nyerünk, hanem hogy egy góllal többet rúgjunk, mint az ellenfél. Sajnos a vb-döntőben nem nyertük meg zsinórban a harmincötödik meccsünket, ami azóta is benne van a magyar emberek lelkében. Voltak, akik azt mondták, hogy eladtuk a meccset, de azt hiszem, nincs az a pénz, amennyiért egy világbajnokságot odaadnánk.

- Grosics Gyula azt írta a könyvében, hogy Puskás és Kocsis nem nagyon szerette egymást. Ez miben nyilvánult meg, és ha valóban igaz, akkor hogyan tudott velük évekig ilyen eredményesen futballozni az Aranycsapat?
- Nem voltak puszipajtások. Budainak és Kocsisnak át kellett mennie a Honvédba a Ferencvárosból, erőszakkal szétrombolták a Fradit, talán ezért nem voltak jó viszonyban. De tudták ők is, hogy nem a kocsmában kell jóban lenni, hanem a pályán. Olyan nincsen, hogy "á, ennek nem passzolom le a labdát, mert nem szimpatikus". Itt az érzékek dolgoznak, és a dolgok a másodperc kétszázezred része alatt dőlnek a fejben. Hiába jó valaki egyénileg, a pályán a társak rezdüléseit is ismerni kell, máskülönben nem fog nyerni a csapat.

- Ön szerint hogyan állna fel a valaha volt legjobb védősor?
- Nálunk? A Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos négyes volt a legbiztosabb a védelemben, ritkán változott.

- Ez felvenné a versenyt bármely válogatott bármely védősorával?
- Igen, ez volt a legstabilabb védősor. Sebes Gusztáv a technikásabb játékosok helyett a kemény legényeket rakta be hátra, Lóránt például, ha a mamája betéved a pályára, őt is lerúgta volna. Most hozzák haza a hamvait Németországból, és májusban lesz az itthoni újratemetése.

Fotó: Mudra László [origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- A válogatott mai csapatkapitánya, Gera Zoltán 12 km-t futott a tavalyi Európa Liga-döntőben, és technikás focistának számít, de nem világsztárnak. Tudott volna vele mit kezdeni az Aranycsapat?
- Ha az ember őszinte, akkor azt mondja, hogy nem. Tudjuk, hogy más a mai foci, mint az akkori. Nem biztos, hogy akkor ő válogatott tudott volna lenni, és meg tudta volna mutatni, hogy mit tud, mert abban az időben nagyon sok éljátékos volt, a jelenlegi magyar foci pedig rükvercben megy. Elég, ha megnézzük, hogy Kovács Imre nem kerülhetett be az Aranycsapatba, pedig ha nincsen Bozsik, akkor ő lenne százszoros válogatott, vagy Sándor Csikar sem fért be, aki pedig remek egyéni játékos volt, de a válogatottba csapatjátékos kellett. Bár abban az időben nem úgy mérték a futómennyiséget, mint most, de az Aranycsapat játékosai nagyjából 10 km-t futottak egy meccsen. Ebben is megelőztük az akkori csapatokat.

- Mit gondol a másik népszerű magyar játékosról, a balszélső Dzsudzsák Balázsról?
- Ő nagyon okosan csinálja, hogy kimegy a bal oldalon az üres helyre, megkapja a labdát, és ha be tudja húzni magát befelé, akkor bal lábbal úgy be tudja rúgni a hosszú sarokba, hogy addig a nevét se tudja kimondani az ember. De nehéz lesz neki nagycsapathoz menni, mert nem küzdő. Összehozták már az újságban a Real Madriddal is, aztán meg azt írták, hogy nem kell, mert nem csapatjátékos. Várja a kiszolgálást, szerencsére jó bal lába van, így sok gólt lő, de kihasználja, hogy nem kell hátul száguldoznia. Pedig egy olyan csapatban, ahol hasonló játékosok vannak, mint ő, ott nem fognak futni helyette.

- Össze lehet hasonlítani a korszakok nagy egyéniségeit, mondjuk Puskást Pelével, Maradonával vagy a jelenkor legjobbjával, Messivel?
- A harmincas-negyvenes években egy autó hatvannal ment, és akkor azt mondtuk, "hú, de marha gyors!', ma pedig ez kocogó tempónak számít. Nehéz megmondani, hogy az Aranycsapat mire menne a mai futballban, hiszen más a mai játék. De azt mondom, ha valakinek esze van a futballhoz, akkor bármelyik korban tudna alkalmazkodni. Ha Messi elmenne egy másik egyesülethez, akkor ugyanúgy be kellene illeszkednie, mintha egy másik korban futballozna. A magyar válogatottnak óriási hátránya, hogy van, aki angol, van, aki olasz, van, aki német futballt játszik, és mindegyik játékos maga akar lenni a sztár, gólt akar rúgni, és nem csapatmunkában gondolkodik. A hollandok ellen Gera két szép gólt lőtt, ez kétségtelen. De mennyiben vette ki a részét a játékból a másik 88 percben?

- Egykori védőként hogyan értékelné ezt az amszterdami 5-3-as vereséget?
- Kétségtelen, hogy jobban játszott a magyar csapat, mint itthon - én is ott voltam, mert a válogatott meccsekre mindig elmegyek -, de a hollandok lényegesen gyengébben futballoztak otthon, mint Budapesten. Tudták, ha négyet rúgtak Magyarországon, akkor otthon még mindig kaphatnak hármat, és akkor is nyernek, akkor is továbbjutnak. Három gólt rúgtunk, és tapsolunk - kell is tapsolni -, de nem szabad ötöt kapni, eggyel többet, mint itthon.

Fotó: Mudra László [origo]
Még több kép

- Mit szól ahhoz, hogy az önhöz hasonlóan hátvéd Vanczák Vilmos és Sebők Vilmos is többször volt válogatott, mint ön?
- Más világ van. Marx mondta, hogy a lét határozza meg a tudatot, én meg azt mondom: ma az anyagi lét határozza meg a tudatot. Amikor az egyiptomi U20-as vb-n a magyarok harmadikok lettek, sokan már azt mondták, hogy "hú, az Aranycsapat ezüstérmes, ez pedig már bronzérmes lett", akkor azt kérdeztem, hogy lehet ezt összehasonlítani? Ha egy 19-20 éves visszamegy a klubjába, ott nagyon sok játékossal, nemcsak a fiatalokkal, mint a vébén, hanem a 23, a 27 és a 31 évessel is meg kell harcolnia, és ott kellene helytállnia. A csapat javarészét elpasszolták külföldre, ahol aztán a kispadon ülnek a másodosztályban. Ez annyit jelent, hogy nem akkora futballisták világviszonylatban, hogy a felnőttfutballban is megállnák a helyüket. De számomra az is fájó, hogy Gera, aki előzőleg a legjobb magyar futballista volt, a kispadon ül.

- Puskás Öcsi tényleg mondta, hogy "kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci"?
- Lehet, hogy mondta, de akkoriban nem ezen múlott. A klubmeccseken volt prémium, a Honvédnál például kétszáz forint, de akkor nem lehetett reklamálni, hogy tetszik vagy nem tetszik az összeg, a játékos örült, hogy focizhatott. Amikor külföldre mentünk, soha nem tudtuk, hogy mennyiért játszunk, de abban az időben nem is a pénz volt a lényeg, hanem az eredményesség. Annyit tudtunk, hogy nyerni kell, és akkor lesz pénz. A meccs után bementünk az OTSH-ba, egy hét múlva jelentkezni kellett, kaptunk egy takarékkönyvet, és annyi volt benne, amennyi. Aztán a jóistenhez lehetett menni panaszra, hogy tetszik-e, vagy nem tetszik. A pénz nem volt létkérdés, mert mindenkinek munkahelye is volt. Engem hívtak Csepelre, hívtak a Honvédba is, ahová aztán átvezényeltek, és két hónapig gyóntattak, de a bányászat erősebb volt, mint a hadsereg. Ha én azt mondtam, hogy nem, és ha egy dorogi azt mondta, hogy nem, akkor ezt elfogadták. Nekem főhadnagyi rangot ajánlottak 1800 forintos fizetéssel, ami akkor már jó pénz volt, de én akkor itt már kétezren fölül kerestem. Az Aranycsapatnak én voltam az egyetlen vidéki játékosa, a többiek mind Budapesten futballoztak.

- Ha mehetett volna külföldre, élt volna a lehetőséggel?
- Nem, én nem vágytam soha. Amikor 1945-ben jöttek az oroszok, beöltöztették a leventéket meleg ruhába, mert tél volt, egy különvonattal elvitték őket nyugat felé. Mint szolgálatvezető ott voltam a beszállásnál, és amikor jelezték, hogy indul a vonat, akkor a zsebemben ott lapult a pisztoly, amit odaadtam a helyettesemnek, és azt mondtam, "neked jobban kell!", én pedig nem mentem el. 1956-ban egy illetőnek 380 ezer forintja volt, és - mivel én Bécsben el tudtam intézni, hogy a forintot schillingre vagy más valutára váltsák - azt mondta, megfelezi velem, mire én: "koma, neked jobban kell!". Nem mentem el, én lokálpatrióta vagyok. 2000 környékén meghívtak Floridába, a repülő huszonegy nap múlva jött volna vissza, olyan helyen laktam, hogy ha kiléptem az ajtón, beleestem a 26 fokos tengerbe. Mindent fizettek, de nekem a tizenhatodik napon beugrott a honvágy, és azt mondtam: intézzétek el, hogy mielőbb indulhassak haza. Amikor ott lehetett volna maradni, senkinek nem jutott eszébe, hogy ne jöjjön haza. Egyszer Olaszországban marasztalták Puskást, aki pár perccel a vonatindulás előtt megjelent: "Ti hülyék, azt hittétek, hogy be tudtok annyira rúgatni engem, hogy maradjak?" Itthon megbecsültek minket, és a kommunista párt is rájött, hogy a kommunizmus magasabb rendűségét a sporttal és a kultúrával is meg lehet mutatni a nyugatnak. Az Aranycsapat miatt kezdték el nézegetni, hogy hol is van ez a csonka Magyarország, bár Budapestet gyakran összekeverték Bukaresttel. A sport a magyar embereknek is örömet okozott, ezért mondom, hogy aki felveszi a címeres mezt, az egy országot képvisel, a szurkolókat boldoggá teszi, és megismerteti Magyarországot a világgal. Éppen ezért kutya kötelessége megszakadni a pályán.

Fotó: Mudra László [origo]
Képgaléria Buzánszky dorogi otthonából

- A bajnoki listavezető edzője, Mezey György szerint a magyar génekben benne van a futball, és erre alapozva úgy véli, hogy lesz még jó a magyar futball. Egyetért ezzel?
- Attól, hogy volt egyszer egy Aranycsapat, még nem futballnemzet a magyaroké. Akkor benne volt a siker lehetősége a magyarokban, és mi meg is tudtuk valósítani, amit akartunk. Kellett hozzá szorgalom, akaraterő, illetve fizikai és lelki erő. Lelkileg is fel kell készülni arra, hogy le tudjak mondani a dolce vitáról, hogy az életemet alá tudjam rendelni a futballnak. Én 1943-ban szívtam utoljára cigarettát, azóta eszembe se jut. 1952 óta kocsmába nem megyek be, oda menjen a drukker. Épp ez a legtöbb játékos veszte, hogy a drukker fizet egy italt; ha a harmadiknak már nemet mondok, akkor elküld a jó anyámba, hogy hülye, beképzelt fajankó vagyok. Van itthon borom, megiszom, de ha kocsival megyek, eszembe se jut. Részeg még soha nem voltam, lehet, hogy társaságban megiszom egy háromnegyed litert, de nincsen tőle semmi bajom. És nincsen alkoholfüggőségem, nem érzem azt, hogy valamit pótolnom kellene. A sportolónak le kell tudnia mondani egyes dolgokról, hogy sikeres legyen. Csütörtöktől házasélet nuku, és péntektől este nyolckor már otthon kellett lenni, amit le is ellenőriztek. Megszoktam.

- Volt arra esélye, hogy edzőként is olyan karriert fusson be, mint játékosként?
- 1958-ban elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot, majd a TF-en a szakedzői vizsgát is letettem, de nem mentem el főfoglalkozású edzőnek, mert a dorogi bányánál a felvételi irodának voltam a vezetője. Huszonegy évig ebben a beosztásban fociztam, akkor ugyanis be kellett járni dolgozni is. Nem lehetett otthon ücsörögni, mint túzok a tojáson. Ha tíztől volt edzés, előtte akkor is be kellett menni dolgozni, nekem ráadásul, mivel vezető beosztásban dolgoztam, nem nyolcra, hanem hétre.

- Úgy hallottam, hogy jövőre megy az olimpiára.
- A Pegazus a magyar csapat szállítója, és itthon három-négy helyen fogok kampányolni, majd Londonban egy-egy mérkőzés után este elbeszélgetek a szurkolókkal, együtt értékeljük majd a nap történéseit. Az utolsó tíz napon leszek kinn, oda megyek majd, ahol a magyarok döntőbe jutnak.

Névjegykártya

született:
Újdombóvár, 1925. május 4.
klubjai:
Pécsi VSK (1946-1947), Dorogi Bányász (1947-1960)
válogatottság/gól: 48 mérkőzés/0 gól

1945-46-ban elvégezte a MÁV Vasúti Tisztképzőt, 1964-ben szakedzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán. Kezdetben a MÁV-nál, majd 1947-től 1978-ig a Dorogi Szénbányáknál dolgozott. Sportolói pályafutását a Dombóvári Vasutasnál kezdte, azután a PVSK, később a Dorogi Bányász játékosa volt. Összesen 274 NB I-es mérkőzésen futballozott.

A Kazalnak becézett hátvéd a Buzánszky-Lóránt-Lantos összetételű hátvédhármas leggyorsabb tagja volt. Nemcsak a szerelésben és a védőmunkában tűnt ki, hanem az ellentámadások indításában is. Bátran vállalt előretöréseket, amelyeket rendszerint jó beadásokkal fejezett be.

Fotó: Mudra László [origo]

Szerepelt az évszázad mérkőzésének nevezett londoni találkozón, amelyen az Aranycsapat 6-3-ra győzött Anglia ellen. 1952-ben, Helsinkiben tagja volt az olimpiai bajnok csapatnak, 1954-ben ezüstérmet nyert a svájci világbajnokságon. 1960 és 1973 között edzősködött. Az 1990-es években több különböző vezetői posztot töltött be a Magyar Labdarúgó Szövetségben.

Buzánszky többször is hangoztatta, bántja az, hogy Grosics Gyulával korábban nem kapták meg a Nemzet Sportolója címet, amelyet azonban múlt kedden a Parlamentben végül mindketten átvehettek.