Társoldalunk:

1904, St. Louis - döntő amerikai fölény

Az 1904-es St. Louis-i játékok gyakorlatilag a rendező amerikaiak háziversenyévé degradálódtak. Az olimpia rendezését Chicago kapta meg, ám fél évvel a játékok kezdete előtt Theodore Roosevelt elnök "kérésére" kénytelen volt visszalépni a soros világkiállítást rendező St. Louis javára. S a világkiállítás megint káosszal járt. A NOB későn ébredt rá, hogy az olimpia ismét másodrendű dologgá minősült: szigorúan az üzleti jelleg dominált, ám a rendezvény teljes érdektelenségbe fulladt.

Versenyzők ugyan Európából nem nagyon jöttek át az Újvilágba (összesen 12 ország képviselői indultak), de versenyből nem volt hiány. Sőt több is volt a kelleténél. Az amerikaiak több mint három hónap alatt 390 különféle számban hirdettek bajnokot, de ezek többségét, a világkiállítás vendégmunkásai között zajló versenyek győzteseit, a legnagyobb jóindulattal sem lehet olimpiai bajnokoknak elkönyvelni.

Az etnográfiai olimpián különböző népcsoportok képviselői versenyezhettek: a 100 m-es síkfutást például egy sziú indián nyerte. A NOB később 85 számot ismert el hivatalosként. Az összamerikai fölényre jellemző hogy a 687 versenyző közül több mint ötszázan hazaiak voltak, nem csoda, hogy az érmek nyolcvan százaléka amerikai kézben maradt. A 85-ből 69-ben hazai győzelem született, s vízipólóban nem volt kétséges, hogy melyik ország nyer, mert csak amerikai csapatok indultak.

Atlétikában a 25 aranyérem közül 23-ban hazai siker született, sőt a Ray Ewry, Archie Hahn, Jim Lightbody, Harry Hillman kvartettnek (is) köszönhetően húsz számban nem is állhatott más nemzetbeli a dobogóra.

A modernkori játékok első komolyabb botrányát a komoly tradícióval rendelkező maratoni futás élte át. Az augusztusi hőség ellenére 31 atléta állt rajthoz, s elsőként Fred Lorz futott át a célvonalon. A hazai közönség boldogan ünnepelte a győztest, s a hivatalban lévő amerikai elnök, Theodore Roosevelt lánya, Alice a fejére is helyezte a győztesnek járó babérkoszorút.

Miután kiélvezte az elsőséggel járó dicsőséget, Lorz bevallotta, csalt. Kilenc kilométer megtétele után egyszerűen felszállt egy autóra, majd hosszú kocsikázás után a cél előtt váltott ismét futásra. Mint elmondta, mindezt viccnek szánta. Az olimpiai hivatalnokok egyáltalán nem nevettek a csínytevésen, s nemcsak a játékokról zárták ki, de örök életre eltiltották az amatőr versenyektől. Lorz végül egy év múlva amnesztiát kapott, így 1905-ben megnyerhette a Boston Marathont.

A valódi győztes Thomas Hicks lett, aki 3 óra, 28 perc, 53 másodperc alatt teljesítette a távot, s nyert az addigi olimpiák legrosszabb idejével. Sikerét beárnyékolja az a tény, hogy bizonyítottan az első olyan sportoló volt, aki a viadal során teljesítményfokozó szerrel élt, edzőtársaitól ugyanis fájdalomcsillapítókat kapott menet közben.

Kissé nevetségesen hat, ahogy egy kubai postás, Felix Carvajal végül a negyedik helyen végzett. A úriember nem elég, hogy utcai ruhában futotta le a távot, de verseny közben megéhezett, s megállva egy gyümölcsöskertnél, belakmározott az almákból. Ám néhány rohadt gyümölcsöt is sikerült bekapnia nagy sietségében, így előbb rosszul lett, majd kiállt a versenyből, s csak kis pihenő után tudta folytatni a viadalt.

A mindössze négyfős magyar csapat éremkollekciója (2 arany, 1 ezüst, 1 bronz) Magyarországot az ötödik legeredményesebb nemzetté tette. A párizsi két ezüstjéhez Halmay Zoltán most két aranyt tett hozzá, az 50 és 100 yardos gyorsúszásban is győzött.

1906-ban a görögök úgy gondolták, megünneplik az újkori olimpiák tízéves évfordulóját. Athénban 20 ország 884 sportolója részvételével, óriási érdeklődés mellett bonyolították le a versenyeket, amelyeket azonban a NOB soha sem ismert el. A magyarok 40 fős küldöttsége 2 arany- (Stancsics György - 3000 m gyaloglás; Halmay Zoltán, Hajós Henrik, Kiss Géza, Onódy József - 4x250-es gyorsúszóváltó), 2 ezüst- és 3 bronzérmet szerzett.

Előző
  • 1
  • 2
Következő