Társoldalunk:

1908, London - angol-amerikai párharc

A olimpiák számozásában a IV. sorszámot Róma kapta, de 1904-hez hasonlóan most sem az eredetileg kijelölt város lett a rendező. Ám most nem a gazdasági szempontok szóltak közbe, hanem a Vezúv. A tűzhányó 1906-os kitörései és pusztításai megcsappantották az olasz államkasszát, s amikor biztossá vált, hogy az olaszok nem tudják felépíteni az olimpiai stadiont, visszaléptek a rendezéstől.

A "beugró" London lett, az angol főváros másfél év alatt felépíttette a színhelyeket, amelyek a kor technikai színvonalához méltóan fogadták 22 ország 2059 sportolóját. A londoni játékokat a Szt. Pál katedrálisban celebrált egyházi szertartás vezetett be, ahol állítólag elhangzott a már emlegetett, Coubertin bárónak tulajdonított mondat: "Nem a győzelem, a részvétel a fontos!"

Az új, 68 ezer férőhelyes stadionban azonban már a megnyitó is kisebb botrányba fulladt, megkezdve ezzel egyfajta angol-amerikai csatát. Az Egyesült Államok delegációja kijelentette, nem hajlandó saját zászlójával VII. Edward király előtt tisztelegni, s ezt az angolok igencsak rossz néven vették. "Ez a zászló nem hajol meg földi király előtt" - jelentette ki a zászlót vivő súlylövő, Ralph Rose.

De legalább az amerikaiak elvitték zászlójukat, a finnek még ezt sem tették meg. Az ország ugyanis 1809 óta Oroszország részeként nagyhercegségi autonómiában élt, csupán a cárizmus bukása és a kommunista forradalom győzelme révén, 1917. december 6-án kiálthatták ki függetlenségüket. A finneknek tehát orosz zászló alatt kellett volna bemasírozniuk a stadionba, ezt azonban elutasították. (Az íreknek is akadt problémájuk, miután azt szerették volna elérni, hogy ne Nagy-Britannia égisze alatt kelljen versenyezni. Többen közülük emiatt vissza is léptek az olimpiától.)
 
Akkor pedig az amerikaiak haragudtak meg nagyon, amikor a 400 méteres síkfutás négyes döntőjét (ahova három egyesült államokbeli és egy angol jutott be) a zsűri megismételtette. Az egyik tengerentúli, J. C. Carpenter állítólag meglökte a britet, s hiába ért be elsőként a célba, nem ismerték el győztesnek. A megismételt fináléban a tiltakozó amerikaiak nem álltak rajthoz, így az olimpiák történetében példa nélküli esetként az angol Halswelle egymaga futott a döntőben!

Nagy botránnyal zárult a férfi maratonfutás is, amelynek első befutóját, azaz inkább bevánszorgóját, az ájulás határán levő olasz Dorando Pietrit a rendezők támogatták be a célba. A nyilvánvaló külső segítség ellenére először mégis őt hirdették ki győztesnek, ám később diszkvalifikálták. Persze az olaszok tiltakoztak, elvégre senki sem kérte a rendezőket a segítségnyújtásra.

Érdekesség, hogy Londonban "alakították ki" a maratoni táv végleges hosszát. A 42 km-es távot ugyanis 195 méterrel megtoldották a szervezők, ennyivel vitték ugyanis hátrébb a rajtot, hogy a királyi család a Windsori kastély elől jobban láthassa az eseményt.

Londonban akadtak olyan sportágak is, amelyek először és utoljára szerepeltek az ötkarikás műsorban (motorcsónak, kötélhúzás), de érdekes módon Angliában még rendeztek műkorcsolya-versenyt is, amely a férfiaknál nem kisebb egyéniség, mint a svéd Ulrich Salchow győzelmével ért véget.

A londoni olimpia volt az első, amely bebizonyította, a játékoknak igenis van létjogosultságuk, életképesek és valódi társadalmi eseménnyé válnak, ha jó kezekbe kerül a szervezés. Az olimpia sztárja a hazaiak 23 éves úszója, Henry Taylor volt, aki három aranyérmet is szerzett. Ray Ewry ezen az olimpián búcsúzott az aktív versenyzéstől, 35 évesen két aranyat nyert. A mindenképpen sikeresnek mondható londoni olimpia éremtablóján az angolok (56-48-31) végeztek az élen, s Magyarország (3-4-1) addigi legjobb szereplését könyvelhette el.

Kardozóinktól rettegni kezdett a világ, csapatunk mellett egyéniben Fuchs Jenő nyert, s olimpiai bajnok lett a birkózó Weisz Richárd is. A nagy győztesek mellett most viszont az úszó Halmay lett a nagy vesztes: a 4x200-as gyorsváltónk utolsó embereként 7 méteres előnnyel rajtolt, de görcsöt kapott, s végül fuldokolva ért be a második helyre.