Társoldalunk:

1932 Los Aangeles - impozáns és grandiózus

Mind a tengerentúlon, mind Európában a korszak legimpozánsabb, legszínvonalasabb, leggrandiózusabb olimpiáját rendezték a két világháború közötti időszakban. 1932-ben Los Angeles, 1936-ban Berlin kápráztatta el a világot, a versenysorozat emelkedő presztízsét csupán a II. világháború kitörése akadályozta meg.

Ha azt mondjuk, hogy 1928-ban Amszterdam nagy olimpiát rendezett, akkor 1932-ben Los Angeles, majd négy évvel később Berlin gigantikusat. Az amerikaiak óriási reklámkampányt csaptak a játékok mellett, a felfokozott hangulatot jól jellemzi, hogy a megnyitóra megtelt a 105 ezer fős befogadóképességű Coliseum. S még egy csúcs: az olimpián 32 olimpiai és 20 világcsúcs dőlt meg. Ami a nézőszámot illeti, Berlin Los Angelesen is túltett. Itt 110 ezren szorongtak a megnyitón, a játékok alatt 4,5 millió jegyet adtak el, s volt olyan nap, amikor 240 ezren tekintették meg a versenyeket!

Soha nem csaptak még akkora reklámot az olimpiának, mint tették 1932-ban. Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság elsősorban az amerikai kontinenst (majd ennek utórezgéseiként az egész világot) rázta meg; ennek ismeretében meglepő, hogy három esztendővel később mind a téli (Lake Placid), mind a nyári olimpiát (Los Angeles) az Egyesült Államok kapta meg. Persze az "Angyalok Városát" nem érte váratlanul a felkérés: a Coliseum, azaz az olimpiai stadion már 1924 óta készen állt. A fogadtatás mindenkit lenyűgözött, talán éppen az egyik legnagyszerűbb újítás, az olimpiai falu miatt. A Csendes-óceánhoz közel, egy nagy ovális mezőn 800 faház várta a férfiversenyzőket (a hölgyeket a város legelőkelőbb szállodáiban szállásolták el); egy éjszaka 2 dollárba került.

"Úgy hiszem, az olimpia fennállása óta az olimpiai falu szolgálta a legjobban azt az eszmét, amelyért a modern olimpiákat életre keltették. Barátkozhattunk itt mindenféle néppel, vallásra és a bőr színére való tekintet nélkül, s barátságok ezrei szövődtek. Az olimpiai falu valamennyiünk részére olyan élményt jelentett, amely örök életünkre szól" - nyilatkozta hazatérve Jekelfalussy-Piller György, akinek azért más élményben is volt része: megnyerte a kardvívás egyéni döntőjét, s tagja volt az aranyérmes magyar csapatnak (Gerevich, Glykais, Kabos, Nagy E., Petschauer, Jekelfalussy-Piller) is.

Ugyancsak kétszeres olimpiai bajnok lett a tornász Pelle István, aki műszabadgyakorlatban és lólengésben győzött. Aranyérmet vehetett át a Komjádi Béla irányította vízilabda-válogatottunk, valamint az ökölvívás egyetlen európai bajnoka, a légsúlyú Énekes István is. (A nehézsúlyban az argentin Lowell győzött, aki ellen hazájában körözés volt kiadva...)

Egy aranyérmet roppant bosszantó módon veszítettünk el. A kisöbű puskások versenyében a kitűnően célzó Barát-Lemberkovits Antal utolsó lövését tévedésből nem a saját, hanem az egyik ellenfele táblájára küldte. Tízes lett, s ha jó helyre lő, olimpiai bajnok, így viszont 18. lett...

Az olimpia legnagyobb sztárja Thomas Edward Tolan, Mildred Didrikson és Helen Madison volt. Tolan első színes bőrűként nyert olimpiai futóversenyt, mindjárt kétszer is (100 m, 200 m). A mindössze 165 cm magas, kissé telt futót egyetemi évei alatt eltanácsolták a versenytől; ahhoz képest remek teljesítményt nyújtott. Didrikson esete furcsább: ő elméletileg három, gyakorlatilag csak kettő aranyérmet szerzett. "Babe" két héttel az olimpiai játékok kezdete előtt egymaga megnyerte a dallasi Employers Casuality Company számára az amerikai női atlétikai bajnokságot, úgy, hogy hét versenyszámból hatot (!) megnyert.

Az olimpián aztán első lett gerelyhajításban, 80 méteres gátfutásban, míg magasugrásban elért bajnokságát "szabálytalan stílus" miatt törölték. Didrikson mindössze 18 éves volt ekkor... A játékok után visszavonult és a golfnak szentelte életét. Sokoldalúságára jellemző, hogy még 1953-ban is (!) ilyen minőségben választották a legjobb amerikai sportolónőnek. Helen Madison a legeredményesebb versenyző(nő)ként három bajnoki címet szerzett: 100 és 400 méteres gyorsúszásban, valamint 4x100 méteres váltóban.

Paavo Nurmi, a finn csodafutó 35 évesen, számtalan világcsúccsal, kilenc olimpiai arany- és három ezüstéremmel a háta mögött érkezett Los Angelesbe. Sportpályafutását szerette volna lezárni tizedik aranyérmével, amit a maratoni futásban akart megszerezni. 1928 óta Nurmi abból élt, hogy meghívásos versenyeken pénzért indult - ebből finanszírozta utazását, ebből próbálta eltartani családját.

1932. július 29-én azonban az amerikai Nemzeti Olimpiai Bizottság vezetője, bizonyos Avery Brundage (aki egyszer már megcselekedte ezt Jim Thorpe-pal is) úgy döntött: Nurmi profi, ezért nem indulhat. A döntés két dolog miatt volt sportszerűtlen. Egyrészt nem tette lehetővé Nurmi számára a tisztes visszavonulást, másrészt az éppen aznap lejáró nevezési határidő miatt a finn csapat senkivel sem helyettesíthette veterán sztárját. Nurmi visszavonult a sportolástól, ettől kezdve már csak nézőként vett részt az eseményeken. ennek ellenére az utókor nem feledkezett meg róla: ő az egyetlen olyan olimpiai bajnoksportoló, akinek még életében szobrot emeltek.