Társoldalunk:

1948, London - béke a romok között

A második világháború felmérhetetlen károkat okozott a sport világában is. Emberek milliói pusztultak el a hadszíntereken, vagy a különböző fogolytáborokban - közöttük legendás sportolók, olimpiai bajnokok. Mégis 1948-ban, három évvel a háború után ismét fellángolt az eszme, amely "tűzbe" borította a kontinenst. London, ha visszafogottan is, de ünnepelt.

Berlin sikere és a II. világháború kitörése szinte összefonódott. A világ ugyan megpróbált elfelejtkezni a borzalmakról, ám az olimpiát nem sikerült megszervezni. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1936-ban Tokiónak ítélte a következő olimpiát, ám 1938-ban Japán lerohanta a Kínához tartozó Mandzsúriát, ezzel megszűnt a távol-keleti béke. A következő jelölt Finnország, azon belül is Helsinki lett volna, ám 1939-ben a Szovjetunió bekebelezte "rokonainkat". Az elmaradt játékokat 1944-ben London próbálta újjáéleszteni, de az ismert okok miatt ez nem sikerülhetett. Ez év júniusában ugyan megemlékeztek az újkori mozgalom 50. évfordulójáról Lausanne-ban, mégis úgy tűnt: az olimpiáknak egyszer, s mindenkorra befellegzett.

Így aztán amikor 1948-ban már tényleg lehetett olimpiát rendezni, London várta a világ sportolóit, leszámítva a világháború vesztes nagyhatalmai, Németország és Japán képviselőit. A szovjetek sem indultak, csak "megfigyelőként" jelent meg néhány sportvezetőjük Londonban, ahol az angolok még együtt éltek a háborús pusztítások következményeivel. Majdnem mindent csak jegyre lehetett kapni, nem állt helyre tökéletesen a közlekedés, s a német bombatámadások nyomait sem sikerült még eltüntetni. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy új sportcsarnokokat építsenek, a meglévőket próbálták úgy-ahogy rendbe hozni, a versenyzőket pedig olimpiai falu helyett egyetemi kollégiumokban helyezték el. A briteknél általában jóval több szenvedést átélt nemzetek sportolóinak azonban eszükbe sem jutott reklamálni.

Amikor 12 évnyi megszakítás után egy cambridge-i egyetemista, John Mark, az olimpiai fáklyával befutott a Wembley-stadionba, 84 ezer néző felállva tapsolt. A XIV. olimpiát a béke versenyének szánták, s a romos angol fővárosban mindent meg is tettek, hogy ez legyen a játékok végkicsengése. A vesztes országok közül Németország és Japán nem kapott meghívást (igaz, győztes részről a szovjetek sem képviseltették magukat). A diszkrimináció ellen még egy neves brit klasszika-filológus, Gilbert Murray is felszólalt, aki elmondta: a görög játékok idején nem volt ellenség, így előfordulhatott, hogy a gyűlölt Spárta vagy Athén versenyzője olimpiai bajnok lett.

London minden igyekezete ellenére sem rendezhetett tökéletes olimpiát. Hiányzott az olimpiai falu, sok nehézséget okoztak a távolságok, sőt a bíráskodás is hagyott kívánnivalót maga után. (Ökölvívásban például közel 20 bírót kellett kizárni.) A játékokat VI. György, angol király nyitotta meg 59 ország 4689 sportolója előtt. A játékok legnagyobb sztárja a holland Fanny Blankers-Koen lett, aki beállította Jesse Owens berlini csúcsát és négy olimpiai aranyérmet szerzett. Tegyük hozzá: nőként ez talán még nagyobb bravúr volt.

A magyarok teljesítményére sem lehetett panasz, bár a háborúban több olimpiai bajnokunk is meghalt. Világhírű kardvívóink közül Garay János Matthausenben, Petschauer Attila Davidovkán (utóbbi életét dolgozta fel Szabó István "A napfény íze" című filmjében) halt meg, Kabos Endre pedig a Margit-híd felrobbanásakor vesztette életét. Az úszósport legnagyobb veszteségét Csík Ferenc halála jelentette; Berlin bajnoka egy soproni bombatámadás során hunyt el. Senki sem hitte volna, hogy a berlini 10 aranyérem megismételhető, csupán az a 128 magyar sportoló (107 férfi és 21 nő), aki elutazott Londonba. Sőt, az érmek számát tekintve még felül is múlták a tizenkét évvel korábbi diadalt.

Első olimpiai aranyérmünket Németh Imre szerezte; a szokatlanul vékony termetű kalapácsvető 56.07 méteres teljesítményével utasította maga mögé a vetélytársakat. Két nap elteltével a szabadfogású birkózásban nehézsúlyban győztes Bóbis Gyula öreg korára, közel 40 évesen állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, miután a döntőben 2-1-re verte svéd ellenfelét. A következő aranyérem egy 41 éves asszony, Elek Ilona nevéhez fűződött, aki megvédve(!) 12 évvel korábbi címét ismét a legjobbnak bizonyult női tőrvívásban.

A női távolugrás úttörője, Gyarmati Olga volt; a hölgyek számára első ízben kiírt versenyszám első olimpiai bajnoka lett. Takács Károly aranyérme egyfajta világszenzációnak is beillett. A Bp. Honvéd versenyzője korábban, mint őrmester szolgált a hadseregben, s 1938-ban egy kézigránát leszakította a jobb kézfejét. Ezután megtanult bal kézzel lőni, és így nyert olimpiai aranyat, nem mindennapi végjáték után. Az utolsó előtti sorozatban már biztos győztesnek látszott, amikor elsült a pisztolya, s a golyó a földbe fúródott. A zsűri úgy határozott, hogy újra lőhet, s később a mögötte második helyen záró argentin versenyző óvását elutasították.

Talán mondani sem kell, hogy a hagyományosan magyar sportágnak számító kardvívásban két aranyérem született: Gerevich Aladár, valamint a kardcsapat (Gerevich, Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Rajcsányi László, Papp Bertalan) révén. Kárpátinak egy másik aranyérmünkhöz is van köze, hiszen amikor a magyar csapat a belgiumi Ostendében behajózott London felé, ő vette észre, hogy az ökölvívó Csík Tibor tévedésből egy Afrikába tartó hajóra szállt. A harmatsúlyban győztes, verekedős stílusú Csíket azzal a meggyőződéssel vitte ki a szakvezetés, hogy minden meccsén fennáll: vagy ő üti ki az ellenfelét, vagy az őt.

Középsúlyban Papp László esetében csak az első lehetőség jöhetett szóba, s valóban, az első négy ellenfelét mély álomba küldte, csak a döntőben egy kemény fejű angol matróz, bizonyos Wright húzta ki ellene két lábon. S ezután még mondja valaki, hogy péntek 13. csak rosszat jelent: Csík, Papp, Gerevich és a szertornász Pataki Ferenc műszabadgyakorlatával egyaránt 1948. augusztus 13-án, pénteken lett olimpiai bajnok. Mégpedig az olimpia utolsó előtti napján, vagyis elmondhattuk: minden jó, a vége meg különösen!

A játékok éremtáblázatán az Egyesült Államok végzett az élen (38-27-20), megelőzve Svédországot (17-11-18), Franciaországot (11-16-14), Finnországot (10-8-6) és Magyarországot (10-5-13), azaz változatlanul ott maradtunk a legszűkebb elitben, ami 1948-ban bámulatos eredmény volt.

Az 1948. augusztus 14-i záróünnepség a sport iránti szeretet és alázat csendes tüntetésévé alakult át. A békeidők első olimpiája befejeződött és teljesen egyértelművé vált: a résztvevők számát növelve igazi ünneppé kell varázsolni a következő játékokat.

Előző
  • 1
  • 2
Következő