Társoldalunk:

1956, Melbourne - történelem ausztrál módra

Amikor a NOB 1949-ben Rómában döntött a XVI. nyári olimpia rendezőjének kilétéről, a szavazás negyedik fordulója előtt már biztos volt, hogy az ötkarikás játékok Európa és Észak-Amerika után egy újabb földrészen is bemutatkoznak. Melbourne 21, Buenos Aires 20 voksot kapott (az argentinok feltehetően szétrobbantak a méregtől), így 1956-ban Ausztrália lett a házigazda. Azzal a "jelmondattal", hogy versenyzők jöhetnek, de a lovak nem tehetik be a patájukat a kontinensre. Így a lovasversenyeket Stockholmban rendezték meg.

Már-már az ókori olimpiák hangulatát idézte az 1956-os olimpia - legalábbis a játékok időtartamát illetően. Ebben az évben fordult elő először és utoljára, hogy két ország rendezzen olimpiát. Persze Melbourne nem kívánt rendhagyó módon ünnepelni, ám a szigorú állatkarantén-törvény értelmében a lóversenyeket nem rendezhették Ausztráliában. Így az olimpiát először június 10-én Stockholmban, másodszor november 22-én, Melbourne-ben nyitották meg.

Pedig Ausztrália rendezési jogát sokan vitatták: a sportvezetők zöme nem értette, miért olyan országban lobban fel az olimpiai láng, amelynek sportmúltja nem vetekedhet a tradicionális európai országokéval. Az ötletet már az 1920-as években felvetették, köszönhetően a Nemzetközi olimpiai bizottság ausztrál tagja, James Pa' Taylor javaslatának. Taylor éveket áldozott arra, hogy lobbizzon Ausztráliáért, ám a legnagyobb esélyt, az 1936-os játékokat Berlin kapta meg.

A világháborút követően a kontinensállam leghíresebb úszója, az 1908 és 1924 között (!) hat érmet (3-3 ezüstöt és bronzot) szerző Frank Beaurepaire vette fel a küzdelmet. Melbourne polgármestereként 1940 és 1942 között helyi üzletembereket és a kormány tagjait is meggyőzte, a támogatás pedig elegendőnek bizonyult: Melbourne megkapta a rendezési jogot. Beaurepaire hatalmas energiával vetetette bele magát a szervezésbe, ám a megnyitó előtt hét hónappal szívroham következtében elhunyt.

A gondok ráadásul egyre inkább szaporodtak. Először is a szigorú állatvédelmi törvény miatt (amely minden, Ausztrália területére behozandó állatra féléves karantént írt elő) a NOB beleegyezett, hogy az olimpiák történetében bizonyos versenyeket más ország bonyolítson le. Így kerültek a lóversenyek Svédországba, ahol a királyi család jelenlétében (II. Erzsébet királynő és testvére, Margit hercegnő állandó szakértő vendég volt az egy hét alatt) szinte olimpiai keretek között zajlottak a versenyek.

Nem töltötte el örömmel a nemzetközi szövetséget az a hír sem, hogy az ausztrálok az idő szorítása miatt lemondtak az olimpiai stadion megépítéséről. A kormányt arra is csak nehezen lehetett rávenni, hogy nyújtson pénzügyi támogatást a játékokra; végül 4,5 millió dollárt szavazott meg.  Ráadásul ebben az évben robbant ki a magyar forradalom, valamint a szuezi válság. Néhány ország (Hollandia, Svájc, Spanyolország, Egyiptom, Irak és Libanon) lemondta ugyan a részvételt, de így is 67 nemzet küldte el sportolóit.

A magyar versenyzők a forradalom idején utaztak el Melbourne-be, s már az útjuk sem volt egyszerű: Budapestről katonai kísérettel buszoztak Komáromba, majd ideiglenesen beköltöztek a Prága melletti nymburki edzőtáborba. Itt volt idő edzeni is, mert az Air France bejelentette, hogy a "magyarországi anarchia" miatt mégsem szállítja el csapatunkat, nem látván biztosítva, hogy tudunk fizetni.

Végül a csehszlovákok jótállásával Isztambul-Karachi-Szingapúr-Darwin-Melbourne útvonalon november 11-én mégis megérkezett delegációnk Melbourne-be, két héttel az indulás után!

Összesen száztizenegy magyar sportoló (91 férfi, 20 nő) vágott neki a nagy útnak, a távoli kontinens, Ausztrália felé. A négy esztendővel korábbi sikerekből kiindulva várható volt, hogy a magyarok ismét sikeresen zárják az olimpiát. Tulajdonképpen a kilenc aranyérem annak is nevezhető: a helsinki bajnoki számok közül négyben is ismételni tudtunk. Mindez az 1956-os, októberi forradalom tükrében több mint szenzációs teljesítmény!

Legelső bajnoki címünk az olimpia nyolcadik napján született, ekkor az Urányi János, Fábián László kajakkettős nagy küzdelemben győzött a 10 ezer méteres versenyben. December elsején Papp László feltette a koronát amatőr teljesítményére, s harmadik olimpiáján harmadik elsőségét érte el., megvédve az ökölvívó nagyváltósúly aranyát.

"Nem szégyellem bevallani, hogy Pietrzykowskitól bizony nagyon tartottam" - ismerte el később. S volt is rá oka, mert szeptemberben, Varsóban a lengyel Európa-bajnok döntő fölénnyel megverte. Papp pályafutása alatt kevés vereséget szenvedett, de ezek között ez volt a legnagyobb. Melbourne-ben aztán helyre-állt a világ rendje, Papp simán verte a lengyelt, majd a döntőben az amerikai Torrest is. (Ezt követően belépett a profik közé, 29 találkozójából 27-et megnyert, 2 döntetlenre végződött. Félelmetes karrier!)

Négy nap elteltével a tornászvilág a magyarokról, pontosabban Keleti Ágnesről áradozott: az 53-szoros (!) agyar bajnoknő műszabad-, gerenda- és felemáskorlát-gyakorlata is aranyérmet nyert. Ezek után a kéziszercsapat (Keleti Ágnes, Köteles Erzsébet, Kertész Alíz, Tass Olga, Bodó Andrea, Korondi Margit) győzelme már nem okozott meglepetést. Keleti az olimpiákat figyelembe véve a mai napig a legeredményesebb hazai sportolónőnek számít a maga 5 arany-, 3 ezüst és 2 bronzérmével!

Mondani sem kell, kardvívóink ismét kitettek magukért: Kárpáti Rudolf egyéniben lett bajnok, de megvédte címét a kardcsapat (Kárpáti Rudolf, Gerevich Aladár, Hámori Jenő, Keresztes Attila, Kovács Pál, Magay Dániel) is.

Vízilabda-válogatottunk ugyancsak megvédte olimpiai bajnoki címét, Anglia (6-1), az Egyesült Államok (6-2), Olaszország (4-0), Németország (4-0) és a Szovjetunió (4-0) nem volt ellenfél, s Jugoszlávia (2-1) ellen a döntetlen is elegendő lett volna az aranyéremhez. A keret a következő volt: Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, id. Szívós István.

A magyarok kilenc aranyérme az éremtáblázat 4. helyéhez volt elegendő: az élen (első alkalommal) a Szovjetunió végzett 37 arannyal, megelőzve az amerikaiakat (32) és a házigazda ausztrálokat.

Az olimpia sztárjának a négy aranyat nyerő magyar tornász, Keleti Ágnes bizonyult, de sokan emlegették két kimagasló atléta, az ausztrál Elizabeth Cutbert és az amerikai Robert Morrow nevét - mindketten három aranyéremmel (köztük a 100 és a 200 méteres síkfutás legfényesebb medáljával) gazdagodtak.

S aki megszerezte, de a vízben hagyta az aranyérmét, igaz nem úszásban, hanem evezésben: az orosz Ivanov, az egypárevezős győztese nagy örömében és izgalmában az eredményhirdetés után a vízbe pottyantotta az aranyérmét. Persze azonnal utána ugrott, de nem találta meg... (Így aztán, hogy legyen aranya, kénytelen volt megnyerni az 1960-as és az 1964-es olimpiát is.)

S hogy hogyan kell bebiztosítani az aranyérmet, némi pszichológiai ismerettel felvértezve? A választ a kalapácsvetés győztese, az amerikai Harold Connolly tudta igazán. A furfangos bostoni éjszakai edzései(!) után az edzőpályán a kalapácsát 70 méter körül bedöngölte a talajba, s mivel senki sem látta meg, egy csapásra ő lett a toronymagas favorit. Hogy aztán az elsőséghez 63,19 méteres dobás is elegendő volt? A mezőny elkenődve dobálgatott, mert mindenki egyetértett abban, hogy a "bomba formában" levő Connolly ellen nincs semmi esély.

S ha már a történelmi jelentőségű eseménnyel kezdődött az olimpia, akkor minimum ilyen befejezés is dukált. A játékok alatt egy 17 éves kínai fiatalember, John Jan Wing levelet írt a szervezőknek, javasolva, hogy a záróünnepség mellőzze a megnyitón tapasztalt merev formaságokat. "Iktassanak be a záróünnepség műsorába egy felvonulást, és ez különbözzék attól, amelyet a megnyitón láttunk... Felejtsük el az ellentéteket, ne gondoljunk a háborúra!... Azt javaslom, a különböző országbeliek keveredjenek el egymás között, a sportolók kart karba öltve járják körül a csodálatosan szép olimpiai stadiont."

A búcsúdemonstráció jelképes ereje ettől a pillanattól vált a játékok csúcspontjává.

Előző
  • 1
  • 2
Következő