Társoldalunk:

1964, Tokió - tökéletesség felsőfokon

Amiért Afrika, a fekete kontinens évek óta harcol, azt Ázsia 40 esztendővel ezelőtt már kivívta. 1964-ben sikerült ázsiai olimpiát rendezni, s a házigazda Japán számára a rendezés színvonala presztízskérdés volt. Tokió hosszú évek során tudatosan készült arra, hogy elkápráztassa a világot. Mind a látvány, mind a versenyek eredményessége szempontjából.

Eredetileg már az 1940-es, XII. nyári olimpiát Tokió rendezhette volna, de ez a II. világháború, pontosabban a japán-kínai háború miatt elmaradt. S a történelem 1964-ben, amikor már tényleg a japán főváros adott helyet a játékoknak, az első ázsiai olimpia megnyitójára is beköszönt: az olimpiai lángot a házigazdák részéről nem egy világhírű sportoló gyújtotta meg (mint 1952-ben Nurmi vagy 1956-ban Clarke), hanem olyasvalaki, aki 1945. augusztus 6-án abban az órában született Hirosima közelében, amikor az amerikai atombomba-támadás következtében másodpercek alatt százezrek haltak meg.

Csillagászati összegeket (hozzávetőleg 7,6 milliárd német márkát) költöttek arra, hogy a japán főváros pazar létesítményei és a kialakuló metropolisz képe tökéletesen illeszkedjen egymáshoz, s semmi disszonáns érzést ne váltson ki a sportolókból és a szurkolókból. 1964-ben azt mondták: ez a XX. század. Gyorsforgalmú utak, szállodák, stadionok, csarnokok épültek; a szervezők figyeltek arra, hogy az események ne hajoljanak a késő éjszakába, s hogy az olimpiai falut ne szigeteljék el teljesen a külvilágtól.

Csalódást csupán a csalóka időjárás jelentett (majd' minden nap esett az eső), de ettől eltekintve tökéletesre sikeredtek a játékok. 94 ország öt és fél ezer szurkolója vonult fel a megnyitón, az előzetes várakozásokkal ellentétben csupán a Koreai NDK és Indonézia lépett vissza egy sportdiplomáciai botrány miatt. A játékokon 30 világcsúcs dőlt meg (a legtöbb úszásban, szám szerint 12); először szerepelt a programban a cselgáncs és röplabda, s összesen 55 ország jutott helyezéshez.

A régi sztárok közül megmaradt az amerikai Al Oerter (diszkoszvetés), az etióp Abebe Bikila (futó), az ausztrál Dawn Fraser (úszó), az orosz Larissza Latinyina és Borisz Sahlin (mindketten torna), közülük a világ több nagy egyéniséget láthatott azok utolsó olimpiáján.

Minden idők legeredményesebb versenyzője, Latinyina 30 évesen hat érmet nyert a tornaversenyeken, csapatban és műszabadgyakorlatban aranyat. Az 1956-64 között begyűjtött medálkollekciója: 9 arany, 5 ezüst, 4 bronz! Honfitársának, Sahlinnak is van mit nézegetnie: ő három olimpiáján 7 arany-, 3 ezüst- és 3 bronzérmet szerzett, Tokióban 32 évesen háromszor állt a dobogón, a nyújtó eredményhirdetésénél a legfelső fokon. (Ám ezen az olimpián már itt egy új generáció: a férfiaknál a japán Endo, a nőknél a csehszlovák Caslavska nyert három aranyérmet.)

A harmadik nagy visszavonuló az évszázad legjobb úszónőjének választott Dawn Fraser volt. Az ausztrál hölgy 1956-64 között az olimpiákon 4 aranyat és 4 ezüstöt szerzett, s mindig ő nyerte a klasszikus 100 méteres gyorsúszást. Visszavonulása nem saját elhatározásából született, mert az olimpia után a nemzetközi szövetség tíz évre eltiltotta.

S hogy mi volt a bűne? Aki nem ismeri a történetet, sose találná ki. Győzelme után kissé emelkedett hangulatban úgy döntött, hogy Tokióból szuvenírként hazavisz egy zászlót. Igen ám, de az a lobogó, amit kinézett magának, a császári palota kertjében lengedezett. A relikviagyűjtő Fraser "lebukott", s a történtekből óriási botrány kerekedett.

Annak ellenére, hogy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó versenyek főleg az atlétaszámok voltak, az olimpia legeredményesebb sportolóját mégis a medencék világában kell keresni. Az amerikai Schollander hihetetlen magabiztossággal vette az akadályokat: győzött 100 és 400 méter gyorson, s tagja volt az Egyesült Államok 4x100-as és 4x200-as váltójának is.

Rómához képest mindössze kettővel több, szám szerint 182 magyar sportoló (150 férfi és 32 nő) vett részt az 1964-es, tokiói játékokon - mégis néggyel több aranyérem született. Elsőként Török Ferenc szerzett aranyérmet, miután megnyerte az öttusa egyéni viadalát.

Ezt követték a vívók, aki minden egyes fegyvernemben nyertek minimum egy aranyat. Rejtő Ildikó női tőrben, Pézsa Tibor férfi kardban verte meg a világot, míg a csapatversenyek során a Juhász Katalin, Dr. Mendelényiné Ágoston Judit, Sákovitsné Dömölky Lídia, Rejtő Ildikó, Marosi Paula összetételű tőr-, valamint a Gábor Tamás, Kausz István dr., Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Bárány Árpád összetételű párbajtőr-válogatott diadalmaskodott.

Lövészbajnokaink méltó utódaként ezúttal Hammerl László villogott, s a kisöbü puska fekvő számában világcsúccsal győzött.

A tokiói "halhatatlanok" között vita nélkül két magyar birkózónak is helye van: a kötöttfogásúak pehelysúlyú súlycsoportjában Polyák Imre 1952-ben, 1956-ban és 1960-ban is ezüstérmes volt, de 1964-ben végre felért a csúcsra! (Pedig itt a döntőben már az új hullám legjelesebb képviselője, a leendő 1968-as olimpiai bajnok szovjet Rurua volt az ellenfele.)

A nehézsúlyt pedig egy 110 kilós "Pici" nyerte, azaz Kozma István, legyőzve két olimpiai bajnokot (a török Kaplant és a német Dietrichet), majd a döntőben a világbajnok szovjet Roscsint is. A nagy ünneplés közben a csenevésznek éppen nem mondható magyar dobóatléták - Zsivótzky, Eckschmidt, Varjú - megpróbálták feldobni a levegőbe, de a reménytelen kísérlet után beérték a vállveregetéssel...

Maradék kér aranyérmünk két siker-, ráadásul csapatsportághoz kötődött. Vízilabda-válogatottunk magabiztosan lett első, csakúgy, mint a futballcsapat, amely megvédve négy esztendővel korábbi címét a döntőben Csehszlovákiát verte 2-1-re.

A két válogatott kerete:
vízilabda: Ambrus Miklós, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Bodnár András, Konrád János, Kanizsa Tivadar, Dömötör Zoltán, Rusorán Péter, Kárpáti György, Felkai László, Pócsik Dénes
labdarúgás: Szentmihályi Antal, Novák Dezső, Ihász Kálmán, Szepesi Gusztáv, Orbán Árpád, Nógrádi Ferenc, Farkas János, Csernai Tibor, Bene Ferenc Komora Imre, Katona Sándor, Gelei József, Palotai Károly, Varga Zoltán

A pólós Gyarmati Dezső személyében még egy "halhatatlan" visszavonulót kell megemlítenünk, hiszen az 1948-64 között szerzett 3 arany, valamint 1-1 ezüst és bronzérmével ő minden idők legeredményesebb vízilabdázója. S bár 37 évesen versenyzőként ez volt az utolsó olimpiája, még 1976-ban, Montrealban szövetségi kapitányként hallunk róla.

Az éremtáblázaton az Egyesült Államok végzett 36 arany, 26 ezüst-, és 28 bronzéremmel, megelőzve Szovjetuniót és Japánt. Magyarország remek teljesítménnyel (10 arany, 7 ezüst, 5 bronz) a 6. helyen végzett.

A 14 napos küzdelemsorozat befejezését az október 24-i záróünnepség jelentette, ahol az éjszakai sötétségbe burkolózó Nemzeti Stadionban szép lassan kialudt az olimpiai láng, majd a fényszórók az ötkarikás zászlóra irányították fényüket, amely komótosan ereszkedett alá az olimpiai árbocról.

"Várjuk a világ ifjúságát a négy év múlva Mexikóvárosban sorra kerülő XIX. olimpiára. Hisszük, hogy addig az olimpia még jobban egybefonja a világ sportolóit, és találkozójuk a legnagyobb egységben zajlik le csakúgy, mint Tokióban."

Az elektromos eredményjelző táblán megjelent: "Sayonara!" - Viszontlátásra!

Előző
  • 1
  • 2
Következő