Őrült szabadtüdős búvárkodás

Luc Besson 1988-ban készült Nagy kékség című filmje állította a figyelem középpontjába a szabadtüdős búvárokat. Ebből a kultuszfilmből úgy tűnt, hogy a freediving nem hétköznapi állóképességű, kivételes elszántságú - mondhatni őrült - s persze fiatal férfiak sportja. Nos, a valóság még ennél is furcsább...

Az ötvenes éveiben járó, unokáival büszkélkedő, Hawaiiról származó Annabel Briseno alig néhány éve ismerkedett meg a szabadtüdős búvárkodással, s most már ott tart, hogy az idei őszre több világrekord-kísérletet is bejelentett.

Igaz, Briseno asszony nem a kézimunkaszakkörből érkezett, hiszen kiskorától úszott, később hosszú évekig vízimentő volt, majd a harmincas éveiben belekóstolt a gyöngyhalászatba.

Innen már tényleg csak egy ugrás volt a freediving. Ez a sportág a gyöngyhalászatból nőtt ki, és a kagylók fokozatosan háttérbe szorultak, a mérhető teljesítmény pedig előtérbe került.

A férfiak csak a lábtempóban jobbak

Nem Annabel Briseno az egyetlen nő, akinek a teljesítménye a férfiak körében is komoly elismerést váltott ki a szabadtüdős búvárkodásban. Annál is inkább, mivel a hölgyek bizony gyakran mélyebbre merülnek, mint a nagy, erős pasik.

Az első nő, aki megdöntötte az akkori férfi világcsúcsot, Angela Bandini volt 1989-ben, méghozzá mínusz 107 méteres teljesítménnyel. A női egyenjogúság terén kivételt csak azok a versenyszámok képeznek, ahol a cél az, hogy egy levegővel minél messzebbre ússzanak a versenyzők. Itt a férfiak erősebb lábtempója - mind uszonnyal, mind mezítláb - behozhatatlan előnyt jelent. Legalábbis mostanáig ez volt a tapasztalat.