Az NBA és az Euroliga közül csak az utóbbi szól a kosárlabdáról

Az NBA-ben könnyebb a pontszerzés, mint az Euroligában – mondta néhány hete a Dallas Mavericks 19 éves szlovén csodaújonca, Luka Doncic, amivel aztán rendesen magára haragította az észak-amerikai közvéleményt és a játékosok egy részét is. Európában pedig elkezdték a mellüket döngetni, végre valaki kimondta, hogy az NBA csak bohóckodás és show, a kosárlabdához jóval közelebb áll az Euroliga. Pedig Doncic szavait csak kiragadták a kontextusból, nem akart ő beszólni senkinek, a véleményháború viszont már elkezdődött. Mi is beszállunk az igazság keresésébe.

Az NBA-t az Euroligával összehasonlítani olyan, mint az alma és a kókuszdió között párhuzamot vonni. Mindkettő gyümölcs, és ennyi. Azt sem lehet mondani, hogy mindenki szereti mindkettőt, ízlés kérdése. Az NBA-ben és az Euroligában is magas szinten kosárlabdáznak, a cél, hogy az egyik csapat több pontot dobjon a másiknál, egyszerre 5-5 játékos van a pályán. Van büntető, kétpontos és hárompontos dobás is. Nagyjából ennyi a hasonlóság.

Doncic mondata pontosan így hangzott:

Az NBA-ben könnyebb a pontszerzés, mint Európában, ahol kisebb a pálya, és a három másodperces szabályt is komolyabban veszik a bírók.

A tinisztár tehát rávilágított két komoly eltérésre, de ezt az újságírók „elfelejtették" hozzátenni. Doncic egyébként jelenleg 20,2 pontos átlagot hoz az NBA-ben, ami fantasztikus egy újonctól, már első évében meghódította a tengerentúli ligát azok után, hogy tavaly mindent megnyert a Real Madriddal: spanyol bajnokságot, Euroligát, ahol egyébként a sorozat és a Final4 MVP-je is ő lett, de „csak" 16 pontos átlaga volt. Statisztikailag tehát igaza van, de azt is tegyük ehhez hozzá, hogy átlagosan 7 perccel többet játszik meccsenként.

Luka Magic 1 perctől:

És ezzel el is érkeztünk egy újabb különbséghez, amely rendkívül fontos: az NBA-ben 48 percesek a meccsek, Európában 40, ergo több pont is születik. Persze ezt a pálya mérete is megkönnyíti, a támadók jobban szét tudják húzni a védelmet, azaz könnyebben el tudnak jutni a gyűrűig, és a védők is lassabban érnek ki a labdát a triplavonalon üresen megkapó támadójátékosokra.

Azt is hozzá kell tenni, hogy az NBA jelenlegi korszakában valóban a pontszerzést segítik a szabályok. Például 2004-ben eltörölték az ún. hand check szabályt, azóta a védőjátékos egy ujjal sem érhet a támadóhoz, ha szemben áll vele (ha háttal, akkor megtámaszthatja).

A tempó egyre nő, a 2018-19-es idényben 30 éve nem látott magasságba emelkedett, a támadások pedig soha nem voltak annyira hatékonyak, mint ebben a szezonban. Minden eddiginél több triplát dobnak rá a csapatok, meccsenként 31,5-et, míg 15 éve ez a szám 14,9 volt, de például a Houston Rockets 45-öt emel rá átlagosan, nemrég pedig 60-szor próbálkozott távolról Mike D'Antoni együttese. Gondoljunk bele: 2018. október 29-én a Golden State vajkezű dobóhátvédje, Klay Thompson egymaga 14 hármast értékesített a Chicago Bulls ellen, míg az ezredforduló környékén egy egész csapatnak nem volt ennyi kísérlete sem.

Doncic tehát a lehető legjobb érában toppant be az NBA-be, és bár sokan féltették attól, hogy atletikus képességei miatt nem fog neki ízleni az amerikai világ, a páratlan játékintelligenciája, a vagánysága, és persze a remek keze miatt parádés teljesítményt tud nyújtani. Ráadásul az ő példája is bizonyítja, hogy az a sztereotípia, miszerint az NBA-ben csak szuperatléták és levegőakrobaták tudnak megélni, abszolút cáfolható, és idejétmúlt teória.

Steph Curry a 190 centijével és 85 kilójával egyedül átrajzolta az NBA erőviszonyait az addig még soha nem látott dobási és labdavezetési készségével, nem véletlen, hogy a mai kissrácok már rég nem zsákolóbajnokok akarnak lenni, hanem hozzá hasonló nehéztüzérek.

Az ő forradalma után ma már ott tartunk, hogy aki nem tud hármast dobni, annak nincs helye az NBA-ben, és irány Ázsia vagy az Euroliga.

Merthogy az Euroliga egyelőre játékosállomány szempontjából még mindig az NBA mögött kullog. Persze vannak olyanok, akik Amerikában is megállnák a helyüket, de inkább olyanokkal találkozunk, akik az NBA-ből kikoptak, és egy kevésbé gyors, ugyanakkor talán fizikálisabb bajnokságban magukra találtak, jóval kevesebb pénzért.

Jeremy Evans az NBA-ben epizódszereplő volt, 2012-ben megnyerte a zsákolóversenyt, majd kikopott a ligából. Most az Euroligában szereplő török Darüssafaka játékosa Forrás: Anadolu Agency/2018 Anadolu Agency/Arif Hudaverdi Yaman

Ráadásul az Euroliga már e tekintetben is jókora hátrányban van amerikai „vetélytársához" képest. Például egyáltalán nem piacképes, ha összehasonlítjuk az NBA-vel. Kevesebb a sztár, kevesebb a pont, a csapat, körítés pedig szinte nem is létezik, ráadásul a kluboknak ott van még a hazai bajnokságuk és kupájuk.

A sorozatot működtető ULEB mindent megtesz a fejlődésért, a következő szezonban 16 helyett már 18 csapatos lesz a liga, de nem zárják ki, hogy a későbbiekben egészen 24-ig bővítenék. A több piac nagyobb érdeklődést és bevételt hozna, azonban még több meccs lenne, ami nem biztos, hogy tetszene a már így is kifacsart játékosoknak. Az ugyanis való igaz, hogy a mostani 30 (olykor dupla) fordulós alapszakasz, plusz a rájátszás, az ezzel járó utazások iszonyatosan megterhelik a kosarasokat, akik ősztől tavaszig minden hétvégén saját bajnokságukban bizonyítanak, hét közben pedig az Euroligában lépnek pályára.

Egy Real Madrid, egy Fenerbahce, egy CSZKA Moszkva, vagy egy Olimpiakosz ráadásul az összes sorozatot meg akarja nyerni, amiben elindul, nem lehet ellazázni a meccseket.

Utópisztikus cél lehet, hogy az Euroliga a mostaninál is zártabb rendszerként működjön (eddig is alanyi jogon, licensszel lehetett bekerülni, és a kvalifikációs lehetőséget is csak egy nagyon szűk körnek biztosították), és ezek a sztárklubok ne induljanak a hazai pontvadászataikban, csak az Euroligában, akkor talán a színvonal is emelkedhet, hiszen olyan játékosok igazolnának euroligás együttesekhez, akik tehetségben megütik a szintet, de a csapatuk kiszorul az európai elitből.

Ezzel szemben az NBA-ben van egy alapszakasz, amit az élcsapatok egy része bemelegítésnek használ a rájátszáshoz, ahol majd indul az igazi buli. Ott majd összeállnak a védekezések, engedik a test-test elleni párharcokat, élvezetes taktikai csaták alakulnak ki. Az addig lejátszott 82 meccs közül nem lehet az összeset komolyan venni, még akkor sem, ha az adott csapatnak nincs bérelt helye a playoffban, és egy-egy eredményen múlhat, hogy bejut-e.

Luka Doncicnak összejött a bajnoki cím és az Euroliga-győzelem is a Real Madrid színeiben Forrás: AFP/Andrej Isakovic

Elsőre talán ostobaságnak tűnik, de az NBA savát-borsát már nem maguk a meccsek adják. Egy átlagos „fogyasztó" talán megnézi ezeket, de egyszerűbb, ha kedvence aznapi teljesítményéről keres egy 4-5 perces videót, legyen szó játékosról vagy csapatról. Abban úgyis benne van a lényeg.

Mondunk egy merészebbet:

az NBA savát-borsát már nem a kosárlabda adja.

Az információs forradalomnak köszönhetően a szurkolók már belátnak a színfalak mögé, mindenről azonnal értesülnek, a kulisszatitkok, pletykák iránti éhségük pedig csillapíthatatlan. És innentől kezdve már nem az az érdekes, ami a pályán történik, hanem ami azon kívül. Erre érzett rá másfél éve LaVar Ball, Lonzo Ball apja, aki úgy csinált brandet magából és a családjából, hogy jártatta a száját. Az emberek jobban szeretik a drámát, a szappanoperát, amihez még a labdának sem kell lepattannia. Nem véletlen, hogy piros betűs ünnep az adott szezon cserestopja, vagy amikor nyáron (amikor nincs is bajnokság) kinyit a szabadügynökpiac.

Mindenki azt figyeli, kit hova cserélnek, hova igazol, de nem feltétlenül azért, hogy lássa játszani a legnagyobb sztárokat.

Ékes példa erre a közelmúltból Anthony Davis esete.

A kitűnő magasember 6,5 évnyi szenvedés után megkérte csapatát, a New Orleans Pelicanst, hogy cserélje egy bajnokesélyeshez. A szurkolók fantáziája azonnal beindult: biztosan LeBron James mozgatja a szálakat, hogy a Lakershez csábítsa, hiszen ugyanaz az ügynökük, aki egyébként James egyik legjobb barátja.

Anthony Davisnek elege lett a Pelicansből Forrás: AFP/2017 Getty Images/Rob Carr

De mi lesz, ha a Celticshez kerül? De az nem jó, az apja azt mondta, hogy az egy tiszteletlen csapat, oda biztos nem mehet. Kár, pedig a döntőben lenne esélyük a Warriors ellen. Akkor elmegy New Yorkba, ahol jövőre összeállna Kyrie Irvinggel (ha ő is odaigazol), és felvirágoztatják a 20 éve vergődő Knicks-t? A Denver elcserélné érte Nikola Jokicsot? A Pelicans már ki is vette a hazai meccsek előtt, óriáskivetítőn lejátszott videókból!

Úristen, de izgalmas, hát hova fog menni!?

Ez folyt a csapból is két-három hétig, mindenki csak találgatott, az senkit sem zavart, hogy közben lejátszottak több mint 100 NBA-meccset. Lelőjük a poént, végül nem ment sehova, így nyárig még biztosan New Orleansban marad, akkor pedig bizonyosan elválnak útjaik.

Vagy maradjunk Jamesnél: az emberek tűkön ülve várták 2014 és 2018 nyarán is, hogy hová igazol. Nem azért, hogy lássák Cleveland- vagy Lakers-mezben játszani, kizárólag a sztori miatt. Vagy amikor a Boston feltörekvő sztárja, Jayson Tatum nemrég átzsákolta Jamest, előkerült róluk egy régi fénykép, az akkor tizenéves Tatum a már befutott James mellett áll csillogó szemmel, hogy végre sikerült egy közös fotó a példaképpel. Hát nem aranyos?

A 14 éves Tatum twitteres visszakövetésért könyörög Jamesnek:

@KingJames Follow back it's Larry Hughes nephew from st. Louis and Abe and Rj Lil cousin and Justin Son Follow Back pic.twitter.com/AnOnb7E8

— Jayson Tatum (@jaytatum0) 2012. április 13.

Az NBA-ben már ez a lényeg, nem egy-egy szép horogdobás, jó védekezés, vagy néhány fontos győzelem. Csak a sztori, a narratíva. És amíg ez így lesz, teljesen mindegy, mi történik az alapszakaszban. Akiknek a kosárlabda a fontos, azok ráérnek a rájátszástól kezdve meccseket nézni, no meg az Euroligát. Ott nincs körítés, pályán kívül dráma, játékosok között ármány. „Csak" a játék.