Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Május 31., 13 óra. Hat nappal a Bajnokok Ligája döntője után, és tizenöttel a világbajnokság kezdete előtt Zinédine Zidane rendkívüli sajtótájékoztatót tart Valdebebasban. „A következő szezontól már nem én leszek a Real Madrid edzője" – mondja mindenki nagy megdöbbenésére, nem is sejtve, hogy mekkora lavinát indít el ezzel.
Florentino Pérez klubelnöknek azonnal lépnie kell. Arséne Wenger, Mauricio Pochettino, Jürgen Klopp. Jönnek sorban a nevek mint lehetséges utódok.
Amikor már mindenki a június 14-én kezdődő vb-re figyel, érkezik a hír: a spanyol válogatott szövetségi kapitánya, Julen Lopetegui a Real Madrid új edzője.
Luis Rubialesnek, a spanyol szövetség elnökének nincs más választása, azonnali hatállyal kirúgja őt, mert mint mondja, vannak olyan írott és íratlan szabályok, amiket be kell tartani. „A válogatott a teljes országot, minden spanyol embert kell, hogy képviseljen. És vannak olyan helyzetek, amikor ezt minden felé kell helyezni, így meg kellett hoznunk ezt a fájdalmas döntést. Hitet téve az általunk vallott viselkedési minták, értékek mellett. Nem azzal van gond, hogy a kapitány távozása napvilágra került, hanem annak módjával: minden előzetes egyezetetés nélkül,
a spanyol szövetség tudta nélkül zajlottak az események, és mindössze öt perccel egy sajtótájékoztató előtt szembesítettek minket a tényekkel. Ez elfogadhatatlan.
A 2014-es vb és a 2016-os Eb-leégés után Lopeteguitől várták a generációváltást. 2012-ben az U19-es, 2013-ban az U21-es csapattal nyert Eb-t, így nem csoda, hogy előszeretettel hívta be a fiatalokat a felnőtt válogatottba:
két év alatt 44 játékost próbált ki.
A spanyolok veretlenül, kilenc győzelemmel és egy döntetlennel jutottak ki a vb-re, 36–3-as gólkülönbséggel. Ami ennél is fontosabb volt, hogy a tiki-taka, amit sokan halottnak hittek, újra működött. A letámadásnak, amely az értelmét adja az egésznek, újra volt intenzitása. Számokkal is alátámasztva: a selejtezősorozatban a spanyolok átlagban 14 labdát szereztek vissza az ellenfél térfelén (ennél többet senki). De ha megvan a labda, azzal kezdeni is kell valamit, méghozzá gyorsan, ugye? Nem gond.
Spanyolország volt az egyetlen csapat, amely minden meccsen passzolt legalább 800-at, és tette mindezt hihetetlen sebességgel: labdaszerzés után minden percre jutott átlagban tíz pontos passza.
Amikor márciusban 6–1-re verték az argentinokat, Sid Lowe, az ESPN és a Guardian újságírója meccs utáni tudósításában arról beszélt, hogy ez a csapat emlékeztet arra, amelyik sorozatban három nagy tornát nyert (2008–2012, Eb, vb, Eb). „Mestermű” – áradozott a madridi Marca is.
Most már sohasem tudjuk meg, hogy Lopetegui mesterműve mire ment volna Oroszországban, de az biztos, hogy a kapitány egy jól bejáratott, tapasztalt 23 fős keretet vitt a vb-re. Bár az ezzel a csapattal még én is halálra nyerném magam mondatoknak semmi valóságalapjuk, de aligha a hirtelen kinevezett, egyéves edzői tapasztalattal (Real Oviedo) rendelkező Fernando Hierrón múlik majd a spanyolok sikere vagy bukása. Mert valljuk be, az eddigi két meccs alapján „kameraedzőnek” tűnik,
aki imitálja a munkát az oldalvonal mellett, de a játékosok a pályán ösztönből cselekszenek.
Nincs valós elképzelése arról, hogy kiknek és mit kellene játszaniuk, ezért inkább a biztosra megy: az Irán elleni kezdőből heten (!) ott voltak a négy évvel ezelőtti, hollandoktól elszenvedett 5–1-es vereség alkalmával is.
Az első forduló után, döntetlen ide vagy oda, még mondhattuk azt, hogy a spanyolok vezetik a vb erősorrendjét. De amikor Iránt, még egyszer mondjuk, Iránt
csak egy jól pattanó labdával verik meg, és még az utolsó másodpercekben is izgulniuk kell a győzelemért, az nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve.
A kifacsart, klub- és válogatottszinten mindent megnyert játékosok csak automatizmusokkal nem fognak tudni újra a csúcsra érni. Jó bizonyíték erre a Del Bosque-éra utolsó két éve.
A spanyolok tíz éve ugyanazt játsszák: fojtogató labdabirtoklás, állandó mozgás, passz, passz, passz, aminek a vége, hogy az ellenfél elfárad, ők pedig beviszik a halálos döfést.
Az ellenfeleknek tehát általában egy választásuk van: védekezni, és számolni vissza a perceket.
Irán, például, sokszor hat védővel (6-3-1) védte a saját kapuját. A spanyolok 20 méteren adogatták körbe a falat, keresték a réseket. Összesen 773-at passzoltak (Irán 212-t), 18-szor lőttek kapura, de csak egy gólt szereztek. Az is milyen volt:
Szóval, ott volt a pályán 11 világklasszis játékos, meg még ugyanennyi a kispadon, akik
lejátszottak már száz ilyen meccset, de ötletük sem volt, hogy mit kezdjenek az irániakkal.
Isco szabad kezet kapott, kötetlenül mozgott a pályán, gyakorlatilag úgy, ahogy Messi szokott a Barcelonában és az argentin válogatottban. Mégis, leginkább saját csapattársait zavarta ezzel. Áltathatják magukat, hogy ez Irán volt, egy csoportmeccs, ahol csak a győzelem számított. De az, hogy a második félidőben még egy ilyen gyenge ellenfél is sorra dolgozta ki a helyzeteket, és senki nem szólhatott volna egy szót sem, ha elcsíp legalább egy pontot, az érthetetlen. Ennyire lazán kezelték volna a meccset?
Vagy egy vb- és két Eb-győzelem után tényleg nincs már több a játékosokban?
Két totál ellentétes meccs, ami után még mindig nem tudjuk, hogy mit várhatunk a spanyol válogatottól.
A spanyolokénál csak a portugálok játékát volt nagyobb szenvedés nézni. Portugália erényei mindig is a gyorsaságra, a spontaneitásra és a labdabiztosságra épültek, Fernando Santos viszont szakított ezekkel a hagyományokkal. Meglepő és sokak számára érthetetlen döntés volt, de a szövetségi kapitánynak megvolt rá az oka. Fiatalon nagy hatást gyakorolt rá Jimmy Hagan, aki
1970 és 1981 között dolgozott a portugál futballban, karrierjét pedig annál a Benficánál kezdte, amelynek utánpótlásában játszott Santos is.
Hagant azután nevezték ki a Benficánál, hogy a csapat elveszítette a BEK-döntőt a Manchester United ellen 1968-ban. A klubvezetők úgy gondolták, hogy a játékosok nem dolgoznak elég keményen, nem elég fegyelmezettek, és ez vezetett a kudarchoz. A megoldást az angol edzőben látták, aki újra kihangsúlyozta ezeket az értékeket. Santos – jó diákként – továbbvitte Hagan munkásságát, és ugyanezen elvek alapján összeállította az Eb-győztes csapatot.
Mostanra fegyelmezett csapatmunka és átjárhatatlan középpálya jellemzi Portugáliát, amely meg sem próbálja lejátszani az ellenfeleit a pályáról, hanem a saját korlátait felismerve olyan rendszert alakít ki, amelyben
a csapat gyengeségei rejtve maradnak, miközben minden pillanatban azt nézi, hogy hol hibázik az ellenfél.
Spanyolország ellen adta magát ez a taktika, de Santos Marokkó ellen sem vállalt fel semmilyen fölösleges kockázatot: tőle akár már a negyedik percben, Ronaldo góljakor lefújhatták volna a meccset. Az öltözőbe menet Ronaldo meg is jegyezte neki, hogy
bénák vagyunk, nagyon kevés ez a játék.
Santos semmit nem bízik a véletlenre. A négy védő előtt egy masszív védekező középpályás, általában William Carvalho szerepel. Az ő feladata elsősorban a labdaszerzés, támadásban pedig a labda minél gyorsabb eljuttatása a középpályásoknak. A támadások befejezése kizárólag Ronaldóra marad (eddig mind a négy portugál gólt ő szerezte), aki a védekezésből csak nagyon ritkán veszi ki a részét.
Santos tehát az egész válogatottat beáldozza azért, hogy Ronaldónak legyen területe, és semmi mást ne kelljen csinálnia, mint gólokat rúgnia,
lehetőleg a kapuval szemben állva, egy érintésből.
Ez egyszer már bejött, az előzetesen esélytelennek számító portugálok hasonló taktikával nyerték meg a 2016-os Eb-t. Miért ne jöhetne be ismét? Pláne, hogy a mindenkinél maximalistább Ronaldónak ez lehet az utolsó nagy dobása – nemcsak a válogatottban, de a pályafutásában is.
Két forduló után, a papírformának megfelelően Spanyolország és Portugália áll a B csoport első két helyén. Nagy valószínűség szerint ők ketten is fognak továbbjutni, már csak az a kérdés, hogy mit akarnak: a házigazda oroszokkal vagy a klasszisokból álló uruguayiakkal játszani a legjobb 16 között.
