Édes, epres, piros, nem szörp, szabad a gazda!

Újabb olasz vörös a pohárban, ez sem a bővérű dög fajtából, de a Fragolinót a története miatt érdemes egyszer megkóstolni. Meg azért, mert ha már rég nem hiszünk abban, van citromízű banán, akkor abban legalább biztosak lehetünk, eperízű szőlő van. A Fragolino fiatalság és bolondság. Ne vegyék komolyan.

Megint egy édes olasz

Forgatom a poharat és azon gondolkodom, mikor ittam utoljára ilyen émelyítően édes löttyöt. Gyerekkorom jaffái jutnak szembe, szódával, és a Jugóból hozott bordó borzalom, meg az üveg alján úszkáló meggyszemek, amikre - mamám alkoholfogyasztási szokásai miatt - hosszú évezredeket kellett várni, mire megehettem őket. Egyszerre egyet, mert az alkohol öl, butít és nyomorba dönt és egyébként is jegyezzem meg egy életre, nincs undorítóbb, mint egy részeg nő.

Tovább kalandoznak a gondolataim, eszembe jut a régi cseréptál, benne a hanyagul megmosott folytonérő földieper, agyoncukrozva, hogyne, és a tál alján az igazi kincs: a némi homokkal elkeveredett cukros eperlé, ami minden családban a gyerekek kiváltsága, mint ahogy a piskótatésztás tálat is ők nyalják ki és nekik jut a máj a tyúkhúslevesből is. És most itt a poharamban az epres-édes, ez ugyan nem fog elbutítani, se nyomorba dönteni, mert még egy pohárral nem iszom, az biztos. Érzem a zsigereimben: kell, hogy létezzen megcélzott réteg, ahogy van igény a strasszos műszempillákra és a horgolt kutyacipellőre is, de nem bánom, hogy nem én vagyok az. Viháncoló kamaszlányok, sietős menedzser hölgyek, nyugdíjas, frissen berakott hajú, műanyag klipszes úrhölgyek vonulnak lelki szemei előtt, nem, nem, nem, ezek közül senkit nem tudok elképzelni, aki Fragolinót rendel egy kora nyári szombat délutánon a teraszon, napernyő alatt. Mert ilyesmit csak nők isznak, az biztos.

Piros, tilos

A Fragolino egy (émelyítően) édes, vörös olasz bor. Volt. Ma már tilos. A Fragolino bor a jelenleg is hatályos szabályozás szerint nem forgalmazható az Európai Unióban. A Fragolino nevű üdítőital igen. A zűrt a szőlő, a Vitis lambrusca (uva fragola, Izabella, Fraga, Fragola, de Cassis, Raisin...) okozza, amelynek fajtái eper -bár ezt sokan inkább átható rókának írják le- ízűek, ezzel meghatározva a belőlük készült ital karakterét, amely bornak kétséges, de epresnek epres.

Viszont a hideget jól tűrő -ezért Észak-Olaszországban elterjedt-, betegségeknek ellenálló Izabelláék nem őshonos olasz szőlők, hanem a 19. században behozott amerikaiak, és egy 1966-os törvény értelmében minden szőlőt kizártak a borkészítésből, ami nem a Vitis vinifera (eurázsiai szőlő) fajhoz tartozik. Bár ez a törvény még kellőképpen zavarosan fogalmaz, de egy 1987-es törvény már tételesen is felsorolja a szőlőfajtákat, amelyekből bor készíthető, kizárva a fajok közti hibrideket és a direkttermő fajtákat (Noah, Othello, Isabella, Clinton, Jacquez, Herbémont) is, ahová az Izabella is tartozik. Az eperízű szőlőből készült bort már csak hazájában lelhetjük fel, azt a törvények ugyanis nem tiltották meg, hogy házi fogyasztásra készüljön belőle bármi, és gyümölcsként értékesítve is rá lehet bukkanni. Kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi, amit Fragolinóként leveszünk a polcról, az eperlét, "erjesztett, alkoholos gyümölcsöt", esetleg aromát tartalmaz, eperízű szőlőt nem. Ahogy egy másik törvény értelmében ezt a pancsot nem is lehet bornak nevezni.

Összegzés

Nem akarom, mégis leírom a könnyű gyümölcsös desszertbor kifejezést. Csodát ne várjanak, és ne az aszúhoz hasonlítsák. Jaffa ez, felnőtteknek, pirosban. Egy szelet könnyű túrótortához. Joghurthabhoz. Randira, eperízű szájfénnyel. Vörös rúzshoz majd ajánlok mást.