A bögre borgyilkos, a luxuskehely felesleges

A tesztalanyok

Sznob flancolás vagy tényleg csak a megfelelő, erre a célra kialakított talpas pohárból érdemes inni a minőségi borokat? És ha igen, milyenből? Azt teszteltük, vajon tényleg a talpas kehely a legalkalmasabb arra, hogy a bor illata, íze, struktúrája maradéktalanul kibontakozzon, és valóban maradandó élményt nyújtson. Vagy akár egy bögre is megteszi?  

Az nyilván mindenkinek megvan, ahogy borszakértők meg borfanatikusok kisujjukat eltartva bőszen forgatják a bort extra méretű talpas poharakban, szagolgatják, kortyolgatják, elemzik, és közben tanninokról, savgerincről, erdei gyümölcsök és antik bútorok illatáról váltanak obskúrus mondatokat.

Megpróbáltunk utánajárni, mennyi ebben az öncélú okoskodás, illetve a valós tartalom.

A tesztalanyok Forrás: Táfelspicc

Egy kis pohártörténet

Évezredeken keresztül megkülönböztették a jó bort a lőrétől, a magasabb minőséget az alacsonyabbtól, ennek ellenére a történelem során soha nem esett szó illatzónáról, a borokban fellelhető aromák és ízek már-már tudományos alapossággal elemzett széles skálájáról.

Erről az egészről Claus Riedel tehet, aki a 20. század hatvanas éveiben rájött, hogy a pohár formája, alakja jelentősen befolyásolja a borfogyasztás élvezetét. Addig a bort mindenféle ivóedényekből fogyasztották, volt közöttük ólom, fa, cserép, az alakjuk legtöbbször sima ivópohárra vagy kupára hajazott, és nem sokban különbözhetett attól, amit ma bögrének hívunk.

Az üvegpoharak a velencei üvegmanufaktúráknak köszönhetően a 17. században terjedtek el, de akkor is inkább az arisztokrata háztartásokban. Ezek között már akadtak tölcsér alakú talpas poharak. Talán a holland Pieter Claesz 1641-es csendéletén megörökített úgynevezett roemer-pohár lehetett az előképe a riedeli gondolatnak. A Riedel-féle alul öblös, felfelé keskenyedő talpas pohár tulajdonképpen az addig divatos, alul keskeny, felfelé szélesedő tölcsérforma megfordítása. Az újítás minden addigi pohárformánál jobban koncentrálta az illatot és az ízt, a hosszú szár pedig lehetővé tette, hogy kezünk melege ne befolyásolja az ital hőmérsékletét.

Fia, Georg Riedel tovább finomította a korszakalkotó elgondolást. Mivel valamennyi szőlőfajtából készült bor egyedi tulajdonsággal rendelkezik, a fajtajegyek jól megkülönböztethetők a rizling, chardonnay, cabernet sauvignon, merlot, syrah, sangiovese és a többi esetében, Georg minden egyes fajtához külön poharat tervezett, melyekben az adott bor sav-, tannin- és alkoholtartalma élvezhetőségük csúcsán jelenik meg.

Mivel a bor alkotóelemei sűrűségtől és fajsúlytól függően különböző rétegekben vannak jelen a pohárban, ezért a pohár formáját úgy lehet alakítani, hogy optimálisan juttassa kifejezésre az adott fajta előnyös tulajdonságait illatban, ízben egyaránt.

Így lehetséges, hogy a magas, szinte párhuzamos falú cabernet-s pohár a tanninosabb, magasabb csersavtartalmú, szellőztetést igénylő bordeaux-i fajtákhoz illik: „a magas levegőoszlop a bor fölött a megfelelő szellőzést biztosítja, a párhuzamosabb falak következtében pedig a bor minden íz- és illatjegye egyszerre robban a szájban”.

Az alacsonyabb tannintartalmú, élénkebb savú, világosabb színű burgundi vörösborokhoz pedig szinte gömbölyű formát alakítottak ki, amely „boltozatosan összefogja a fajta többrétegű illatait, a borral pedig először a nyelvünk hegyén található édes érzetért felelős terület találkozik”.

Mindez nyilván izgalmas játék azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy a méregdrága Riedel vagy Zalto dizájnos sorozatai között válogassanak. (Igaz, egy Schott Zwieselt már 1500 Ft körül lehet kapni.)

Teszt

Két jó minőségű alapbort választottunk a teszthez. A 2012-es Laposa Friss Rizlinget (olaszrizling, rajnai rizling és pinot blanc cuvée-je) (1490 Ft) és az egri Bukolyi Marcell és Lilla 2012-es Eger Cottage névre keresztelt vörös cuvée-jét (2190 Ft). A tesztalanyok nem borszakértők, hanem a szerkesztőségi tagok voltak.

Három különböző méretű boroskelyhet és három mezei vizespoharat, köztük egy sima bögrét próbáltunk ki. A talpas poharak közül az első a márkás Zalto Universal olcsó hasonmása. A második a Riedel Vinum sorozat cabernet-es poharának utánzata, a harmadik egy normál, régi borfesztiválos kóstolópohár, évtizedeken keresztül borversenyek kóstolópoharaként szerepelt. Mi csak munkapohárként emlegettük.

A két vizes üvegpohár közül az első egy nagy, kb. 4 dl-es, vastag falu zöld ibrik, a másik egy kis, 1,5 dl-es, szintén vastag üveg, a bögre meg bögre. Valamennyi poharat kb. egy negyedéig töltöttünk borral, ahogy azt egy normális boroskehely esetében tesszük. Egy 4,5 – 5 dl-es pohárba maximum 1 dl bort öntünk, hogy a fennmaradó úgynevezett illatzónában elférjenek az egymásra épülő illataromák.

Az illat és az íz

Először az illaton mentünk végig, vakon. A tesztalany csukott szemmel várta, hogy az orra alá dugjuk ugyanazt a bort különböző poharakban. A fehér- és a vörösbor minimális eltérést mutatott. A második körben nyitott szemmel mentünk végig ugyanazon a sorrenden, és ekkor már bele is kóstoltunk a poharakba.

Az illat mind a fehér, mind a vörösbor esetében csak a talpas poharakban érvényesült, ott sem egyformán. Legintenzívebben a kisméretű kóstolópohárból dőlt az illat, a gyümölcsösség mellett fűszeressége is felerősödött. A magyarázat egyszerű: ennek a pohárnak szűkült fölfelé leginkább a szája, ezért koncentrálta leginkább az illatot.

A legnagyobb élményt mindkét esetben a Zalto-hasonmás, vagyis az alul öblös, felfelé fokozatosan szűkülő, 5 dl űrtartalmú kehely nyújtotta. A tesztalanyok egybehangzó véleménye szerint mindkét bor ebből a pohárból nyújtotta azt az élményt, amit egy bortól manapság elvárunk, illat és íz egymást kiegészítő harmóniáját. Ennek a pohárnak a száján úgy érkezik nyelvünkre az ital, hogy egyszerre veszi birtokba az édes, sós, savanyú és keserű ízekért felelős területeket.

A cabertnet-s kehely egy árnyalattal visszafogottabbnak mutatkozott illatban, mivel szélesebb a szája, jobban levegőzik benne a bor. Éppen ezért a vörösbor ebben testesebbnek és édeskésebbnek bizonyult, mivel nyelvünk édes ízekért felelős részével szélesebben érintkezett.

A zöld vizespohár úgy működött, mintha vödörből akarnánk kifinomult bort vedelni. A kisméretű vizespohárból illat helyett mindkét esetben csak szúrós alkohol tolakodott az orrunkba. A bögre igazi borgyilkos. A fehérbort teljesen megfosztotta illatától, és ízben is fura fémesség jelent meg. A vörösbor egy fokkal jobban szerepelt benne, volt némi illata, de fényévekre a gyümölcsösségtől és a bor valódi karakterétől.

A teszt után arra a következtetésre jutottunk, hogy a jó borok maximális élvezetéhez elég egy-két tisztességes, márkajelzés nélküli talpas pohár. Amúgy a legtöbb úgyis a nagy márkák koppintása. Persze van eltérés anyagban, eleganciában, meg ki tudja, még miben, de a luxuspohár az élvezeti értéket tapasztalataink szerint nem növeli. A bor értékeinek közvetítéséhez egy 500-1000 forintos kehely is megteszi. Fontos szempont az űrtartalom, a pohár legyen fél literes, mert ebben mindenféle bor jól érzi magát. Fehér és vörös egyaránt.